- Senki nincs e földön ki jobban értené búját baját e sóhajnak, mint én magam! Mégis kérdőn fordulok felétek. Rátok emelve vádló ujjaim, és kérdem, mi végett az élet, ha ólomsúllyal húz maga felé a halál? Mi végett ama sok áldozat ha végül úgyis elér a vég, és gyötrő ármányként csap le ránk? Miért nem élünk hát, mind boldogan, szorongásoktól mentesen, üdvözülve, csókolva a holdat? Minek vetjük ármánykodás magját? Minek bújunk gondterhes agyunkba, hazudva magunknak és másnak? Miért nem tudunk őszintének lenni, és csak szeretni? Szeretni a napokat? Szeretni a pillanatokat? Szeretni mind azt amit már nem ér el szívünk, és szeretni azt, ami itt van mellettünk? Minek harcolunk hát magunkkal, amikor nincs is más kincsünk csak mi magunk, és az a pár kit szeret a szívünk?
A lány sóhajba fulladt szavakkal, megtörten rogyott a színpadra, és izgatottan figyelte a nézősorok sötétjét.
- Dia, - harsant egy hang - ez szar.
- Hogy? - értetlenkedett a lány.
- Azt mondom, hogy ez szar.
- De miért? - kérdezte Dia, és érezte, hogy menten összeesik, annyira fáj neki András egyszerű szókimondása.
- Azért aranyom, mert ez a szöveg, amúgy is elég nyálas, és értelmetlen, de ahogy te még rápakolod, a magad fájdalmát, szinte már egészen kínos kálváriája lesz a giccsnek. Érted ezt angyalom? Azért.
Dia értelmetlenül nézett a sötétbe és próbálta megtalálni Andrást, de a színházi lámpák fényei, nem engedtek a szemének. Érezte, hogy a bántó szavak egészen felzaklatják, és hirtelen nem tudta, hogy mit is reagáljon. Képzett színésznőként, volt vagy ezer módszere ilyen reakciók lereagálására, kezdve a díva-hisztitől, egészen a helyben zokogásig minden. De most az egyszer nem találta, hogy mi lenne a helyes.
- De András... én nem csináltam semmit máshogyan, mint ahogy a forgatókönyvben áll. Csak... csak beletettem magam...
- Hát ez az angyalom! - kiáltotta András. Hirtelen felpattant, és sietős léptei zaja megtörte a színház egyhangúságát. Könnyed mozdulattal felugrott a színpadra, és dacos fejjel, körbejárta Diát. Majd belekezdett. - Hisz ez itt egy színház kedvesem, és nem az élet, nem az életed. Ez itt csak mese és játék. Egy hazugság, amit igyekszünk átadni, hogy mások is érezzenek. Mert azok! - mutatott a nézőtér felé - Azok ott Dia, nem éreznek. Azért jönnek éjről-éjre ide, hogy érezzenek. De nem kíváncsiak, arra, hogy neked mi bajod. Nem érdekli őket a túlzásnak látszó igazad, csak az a mese amire jegyet vettek. Ezek itt mind hidegek, érzéketlennek, arra amik vagyunk. Nem érdekli őket az ember vagy a valóság, még akkor se ha mind a kettő pusztán csak átírat. Már pedig ők fizetnek kedvesem, mi pedig játszunk, játszunk a színpadon amíg élünk. Mert a színház a mi életünk és koporsónk is egyszer - megérintette Dia könnytől áztatott állát, és felemelte - Érted ezt kedvesem, vagy ki kell, hogy rúgjalak?
- Kirúgni? - döbbent meg a nő - Az ég szerelmére András, miről beszélsz?
- Hát arról kicsi galambom, hogy ez már nem az első alkalom, hogy elveszíted a fonalat. Ezzel a túlzásba-mártott hazugsággal áltatod magad. Ez itt egy színház, nem pedig egy pszichológus nagyra nőt kanapéja. Nekem pedig színészekre van szükségem, nem pedig síró dívákra.
Dia szeme megkeményedett, és minden könnye elapadt.
- Legyen ahogy szeretnéd András.
- Helyes - mosolygott András - Nincs több dráma, csak amennyi feltétlen szükséges!
- Jó - egyezett bele Dia, és ahogy András lelépett a színpadról, Dia felnézett.
- Félek...
