Búcsú a Cantinától

Tudod milyen érzés, amikor szétreped a szíved? Én nem tudom, csak azt tudom, hogy csodálatos emberektől kapok, elképesztő bókokat és kedvességet, amiben elmondják, hogy mennyire sajnálják, hogy bezárom a klubom. Megértem őket, mert minden kedves szó csekély ahhoz a szomorúsághoz képest amit én érzek, hogy bezárom a klubom. Jobban mondva, hogy bezártam. Nem ez az első dolog, amit talán még az életemnél is jobban szerettem és mégis a végén elengedek és bezárok, nem ez az első és nem is hiszem, hogy az utolsó. Nehéz ezt megértetni, elmondani, vagy átadni bárkinek, akit ismerek, hogy mit is jelent ez nekem, vagy most mit is érzek. Még a legközelebbi és legjobban engem ismerőknek is alig engedtem meg, hogy bármit is lássanak abból, hogy valójában hogy érzem magam. Hogy miért tettem, vagy teszem így nem tudom, talán azért mert úgy gondolom, hogy valójában nagyon keveseket, vagy szinte senkit nem érdekel igazán, hogy mit érzek a klubom bezárásával kapcsolatban. Mindenkinek meg volt a maga oka indoka, amiért szerette, vagy nem szerette ezt a helyet, de én vagyok az egyedüli, aki végig élte minden rezdülését, minden történését, minden apró, vagy nagy eseményét. Ennek a klubnak pedig semmi köze nem volt ahhoz amit sokan gondolnak róla, ez a klub valójában én magam voltam. Egy mosolygós, mindig nyitott játszótér, ami csak adni próbált, elfogadni és megérteni, nem okoskodni, nem méltatlankodni és nem káromolni semmit és senkit. 

"...Bársonyba bújt a lelkem amikor azon az egyetlen lopott estén, összebújhattunk. Még ma is emlékszem mindenre és arra, hogy mennyire boldog voltam. Te nem úgy tervezted, hogy maradsz, én nem úgy terveztem, hogy megyek, de végül nálam maradtál. Nem is értetted, hogy miért, csak egyszerűen szükséged volt egy kis nyugalomra, és én megadtam ezt neked, így hozzám bújtál és ott aludtál a padlón, bent a sarokban. A sarokban ahol korábban egy akkor még barátomnak hitt embernek elmondtam az életem nagy titkait, egy másik barátom pedig nekem mesélt el nagy titkokat ami miatt bajba is került..."

Amikor kinyitottuk a helyet, nem is igazán tudtuk mibe vágunk bele, csak azt éreztük, hogy megszólított a szelleme, és felkínált egy olyan lehetőséget, amit gyávaság, vagy inkább lehetetlen lett volna visszautasítani, és neki kezdtünk. A kemény munkának. Emlékszem, számomra akkor ez egyfajta nemes kihívás volt, egy próbatétel, hogy egész napomat, minden percemet, egyetlen dolognak szenteljem. Hiszen előtte alig volt, hogy időben felkeltem volna, vagy, hogy bármi értelmeset is tegyek. A Cantina volt az első és egyedüli hely, ahol megtanultam szeretni és tisztelni is a rendet, ahol mindent mindig fel kellett takarítani, így magamban is és magam körül is lassan elkezdtem takarítani. A rendezvények kezdetben hatalmasak voltak, az egyik érte a másikat, és mindig telt házunk volt, számomra mégis a legnagyobb öröm az volt, amikor olyan program volt, ami egyáltalán nem passzolt a profilunkba, mint mondjuk a Gyöngyfűzés, mert akkor éreztem és láttam, hogy a hely azt csinálja, amit szeretnék, mindenkinek otthonos, meleg, és megbízható. Nem voltam rest, nem kicsit, nem közepesen, hanem az egész életemet ennek szenteltem, és ebbe tettem bele. Nem pénzért, nem hírnévért, nem azért, hogy később valahol jól fessen, hanem csak mert szerettem. Jól, rosszul, de minden percemet ez a kétszer 60 négyzetméteres helyiség töltötte ki, és határozta meg. Mindent ennek rendeltem alá, legyen szó barátokról, szerelemről, munkáról, előrehaladásról, családról. Míg mások szabadon töltötték a hétvégéiket és örömmel vetették magukat a munka utáni délutánokba, én nyitva tartottam és készen álltam, hogy legyen elég program és étel-ital az asztalokon. Legyen pár jó szavam mindenkihez, mosolyogni lássanak, hátha segít nekik, illetve a magam arrogáns és furmányos módján neveltem azokat akik szerintem rászorultak. Ez volt az a hely, ahol háttérbe is szorultam, hiszen a legelején megegyeztem a volt párommal és magammal is, hogy itt nem politizálunk, nem alkotunk véleményt, és senkivel nem fogunk összeveszni, mindent a vendégeinknek rendelünk alá és őket tesszük boldoggá, a mi világképünk, véleményünk, másodlagos, ők érezzék jól magukat. 

Ezen a helyen írtam életem első novelláját (Családban marad), ami végül meg is jelent. Itt meséltem életem leghosszabb verseny modulját (Alien játéksorozatok), és talán leghosszabb egyéb játékát is (Mon Krieg). Itt értettem meg milyen érzés is amikor rájössz, hogy nem is élsz, hogy üres vagy, hogy a fájdalom is jobb annál, mint amiben jelenleg vagy. Itt éltem át, a legnagyobb és legsúlyosabb veszteségeimet édesapám halála óta, és itt találtam meg és veszítettem el a legnagyobb szerelmemet. Itt ébredtem fel és váltam őszinte keresővé és reszkettem talán a legtöbbet az életemért. Itt lettem 30 és itt lettem 35 is, amik ugye nagyon fontos kerek számok az emberek fejlődéstörténetében. És ami még ennél is fontosabb, szerintem itt lettem hívő. Itt kezdtem el igazán hinni abban ami, vagy aki vagyok. A klub volt az első hely ami annyira próbára tett, hogy lehetetlen volt nem túllépni saját magamon ahhoz, hogy képes legyek üzemeltetni, megélni és életben maradni, így ez volt az a hely, ami először a maga brutális és őszinte módján, a maga kitartó kutya hűségével és birka türelmével, megtört és megmutatta, hogy milyen ember is vagyok. A Cantina adta vissza a hitemet saját magamban, mert annyira sok helyzet elé állított amiket utána képes voltam megoldani, hogy még most sem fogom fel, és pont ezért ismét hinni kezdtem magamban és abban, hogy bármire képes vagyok. Pont ez lett végül a veszte is. Ahogyan én kinyíltam, az emberek úgy kezdtek körülöttem bezárni. Az amilyen vagyok már nem fért bele abba a szerepbe amiben megszoktak, megszoktak olyannak, amilyen talán soha nem voltam, csak védtem magam. Megszokták, hogy mindig változatlan lesz amit nálam találnak, és nem értették, hogy miért változok. Pedig csak elkezdtem magam lenni, és ezért lassan mindent tényleg elveszítettem. Hazugságból, káprázat csak amit az ember építhet, nem pedig valóságot. Soha nem voltam olyan amilyennek szerettem volna, hogy lássanak. Hogy milyen vagyok, azt azóta is nehezen tudnám elmondani, de talán a legjobb szó rá, a csodálatos, csodálatos akár a Catnina a legjobb formájában. Olyan amit csak bámulni lehet, de megérteni igazán soha, mert nem tudjuk követni, hogy valójában mi a fenét is akar és minek is van itt. A Cantinával egyszerűbb a helyzet, mert azt le tudom nektek írni, hogy miért volt... Értetek. Az én kérdésem már sokkal nehezebb, de igyekszem azt is megértetni, Értetek.  

Hát drága édes, csodálatos és örökké szeretetben lévő vad Cantinám! Hálás szívvel köszönöm ezt a leírhatatlan és megpróbáltatásokkal teli csodálatos 6 évet, ami alatt olyan volt mintha legalább is hatvan korszakon mentem volna keresztül. Köszönöm neked a kitartásod, a lojalitásod, a szereteted, az emlékeid amikkel megajándékoztál, a kapcsolatokat amiket felbontottál, és a barátságot, szerelmeket amiket megalkottál. Egy időben a vége felé Baluval úgy gondoltuk, hogy ha végeztük a munkánkkal, akkor Mohamed próféta házához hasonlóan, talán belőled is kegyhely lehet, nem hiszem, hogy erre valaha is sor fog kerülni, de azt hiszem, hogy nem is szükséges, hogy ezt megtegyük, vagy tedd, mert azok a kevesek (akiknek száma számtalan), örökre emlékükbe vésték a helyett, ami Te voltál, amit Én alkottam, amit Együtt álmodtál a méltókkal és méltatlanokkal. Te drága hely, hálával telt szívvel köszönöm, hogy visszahoztál az életbe, és mégis tovább toltál a reménységbe, hogy egy napon, minden jobb lehet. Támasza, társa voltál, először sokaknak, majd csak nekem, és végül azoknak a keveseknek, akik tudják miről beszélek. Imaház, otthon, szeretetteljes erőd, és a csodák palotája voltál, egy hely, ahol az én emlékeim mellett, számtalanyian álmodták magukat oda ahová valójában valóak.... a Szeretet Hősei közé! :D Ezt örökké köszönöm neked, és áldással az emlékeden, térj nyugovóra kedvesem! 

A Te egykori áldott Tulajod, varázslód, mestered, tanítványod, fiad, lelked, és urad, de leginkább Barátod: Gergely.

Mindent nagyon köszönök.....