Lassú léptek

Mámoros az élet amiben élek, mert nincs semmire gondom. 

Lassan, mint egy elkopott, foszlott kabátot, az utolsó hazugságaim is elhagyom, ledobom. Mondanám, hogy másra cserélem, de ez nem igaz, inkább csak állok és nézek. Nézek a távolba, oda ahonnan jönnek a fények, és érzem, hogy élek. Minél előrébb vagyok, annál teljesebb a létem. Szöknek el szívemből a nem kellek, és a szükségtelen rég halott képek. Kiörül a lelkem, hogy megtöltsem élettel, valósággal, szertettel, mindennel amire itt alig vagyok képes. Ez a világ nem az amit én álmodtam, sem nem az amiért élek. Ez a világ, csak egy rossz illúzió, egy összetört korsóból kifolyt, véres víz tükre, nem egyéb. Nem tudom, hogy merre is megy amerre haladok, de egyet egyre jobban elfogadok, magamat, és azt, hogy lehet, hogy nem mindenkinek elég jó, az ami vagyok. Nehéz lecke volt, de lassan, mindenem fény lesz, szép tiszta, eredeti fény. Nem viselek többet gúnyát, nem hazudok többé más nevet, mint ami vagyok, nem leszek senkinek többé a kedvese, a térdre rogyott kedves házi Istene. Nem vagyok én több mint ami vagyok, és az ami vagyok, alig több mint a semmi és ez pont elég, hogy egész legyek. Nem kívánok többet a kedvedben járni, mert minden vagyok, és teljes, csak magamat áltatom, kevesebbel. Sajnálom, sajnálom, hogy nem látod, sajnálom, hogy nem vagy velem, hogy megértsed min, miért mentem, de ez legyen a te gondod. Szeretlek, mindig szerettelek, de a játékunknak vége, én Fény leszek, és Te... 

... te remélem egyszer ismét lélek ...