Talán tudod.

Talán tudod így nincs is értelme mondanom, legkevésbé pedig leírnom. Mégis megteszem, mert szeretném, ha talán még se tudnád, itt egy helyen meglegyen.

Hiányzol!

Nem bonyolultan és nem is egyszerűen, csak így: Hiányzol!

Hiányoznak a pillanatok milliói, amik szikrázó szépséggé olvadtak napjaink fényében és didergő kisdedek módjára bújtak az éjszakáinkba. Éjszakáinkba, amit átitattak a mesék halhatatlan százai és a varázslat, hogy ez mind igaz. Igaz mese a javából az elejétől, egészen a kitudja hányadik királyságban megbúvó végéig. Hiányzol, mert bár messze látva, nincs közel az eleje annak amibe kezdtünk, de mégis hiányzol.

Kimondom egyszerűen mert fölösleges kertelni. Az, hogy elküldtelek életem egyik legjobb rossz döntése volt. Abból a fajtából, amit a karját lerágni készülő nyomorult tesz meg, hogy testének többi részét kimentse, egy mese nincs helyzet, halálos szorításából. Hiányzol, mert melletted kezdtem kiteljesedni és magamra épp úgy rálelni mint rád, de nem lehettünk együtt, sőt, még csak igazán egymáséi sem. Ez fájt és bár értettem, elfogadni nem mertem és nem is akartam. A ragyámmal a kezedben pedig, nem maradt más választásom. Feltártál és kiszedted a kis világom, s benne magát a magocskát, azt az édes pici magocskát, ami olyan odaadóan, kedvesen világított. Fénycsóvát játszva a nagy és ridegen világban. Mutatva, hogy van, erős és nagyon, de nagyon szeret valakit, valakit, akit nem lehetne és szabadni sem szabad. S mindeközben egyre több csodává válva, csodáltuk meg egymást és a világot, egyre nehezebben engedtem el a kezed, egyre nehezebben vettetem figyelmem másra, arra amire talán kellett volna.

Okos vagy és okosabb mint jómagam, mert ezt te már az elején is tudtad. Tudtad és bizonygattad, de mit lehet ilyenkor tenni? Gondolkodni és hidegen haladni, menni csak menni előre, akár merre is visz az irány? Szóval nem bírtam tovább. Kinyíltam és neked adtam, azt ami vagyok. Nem sok tudom, de arra pont elég, hogy magamban és talán benned is elindítsak valamit. Valami keveset abból amik vagyunk.

Nem tudom talán ostobaság volt az egész, csak egy nagy illúzió, fénytáncot járó balzsamos harmat, abból a fajtából, aminek illata megszédíti a világot és elvarázsolja a gyanútlan alakokat. Persze, ha csak egy kicsi esélye is van arra, hogy nem az, akkor mindent megér és még annál is sokkal többet. Megér és meg is érte azt amit adtál, azt amit adtam és mindent amit közösen kaptunk, legyen bár csak egy csekélyke idő, néhány fohász, két, három pillanat.

Menthetetlen bolonddá tettél azzal, hogy vagy, azzal amilyen vagy és azzal, hogy talán tudod azt amit én. Talán érdekel, talán nem. A tied lettem, egyszerűen és óhatatlanul és minél jobban ellenálltam, annál inkább csak azt kívántam, hogy légy az enyém. Az aranylábú szöcskéim sem segítettek ebben sokat, hiszen hiába ültél a hátukra és fektetted fejed édes álomra, végül mégsem teljesültek az álmok. A hajnal kedves eljött, és elhúzta szemünkről az éjjeli fények varázsát. Felrázott és tétova szerető módjára figyelmeztetett, hogy a nap közelít. A rendíthetetlen erkölcscsősz, aki minden árulást, akár szép és szelíd, akár romlott, felfed és számon kér. Elvéreztem és nem tudtam talpra állni. Hiába igyekeztem küzdeni, a nappal szemben alul maradtam és végül csak az égető kétség maradt. Nincs magocska, se ragya, csak egy üres pici héj. Persze panaszra semmi okom, hiszen a világon oly kevesen vannak, akinek akár csak ennyi is megadatik.

Talán tudod, vagy nem, de igyekszem minden erőmmel azon lenni, hogy mint hős lovag, megmásszam a hegyeket, legyűrjem az óriásokat, és elkergessem a sárkányokat. Megvívjam és kiérdemeljem a kegyet, hogy ami nem lehet az mégis megtörténhessen. Nem elveszíteni hanem megszeretni szerettelek és szeretnélek még mindig. A magam együgyű, gyermeteg módján, ahogyan egy valódi lovaghoz illik.  

Tudod valahol nagyon messze, ott, ahol ember nem igazán jár, van egy édes diófa. Hatalmas törzzsel és olyan koronával amilyenje egyetlen fának sincsen. Annak a tövében üldögélnek a talán gyerekek reményei, olyan sokan, hogy ha a fa meglebegteti bármelyik ágát, szinte százak hullanak a világra, ami a fa tövében lélegzik. Ehhez a fához küldtem én is két talán gyermekemet. Azt amelyik a kicsi magot keresi és azt amelyik téged keres. Keres, kutat, itt-ott és reméli, hogy talán egyszer ismét megtalál...