Valamikor nagyon régen, volt egy álmom. Egy álom, teli színekkel, és egy lehetetlen meleg, kedves eperfával. Egy olyan, mindig nyíló, sokat kínáló, eperfával. Na ez már régen volt, most meg most van, úgyhogy tegnap eldöntöttem, hogy ismét megnézem az eperfámat, és képzeljétek! Nem volt meg! Úristen, gondoltam, és azonnal szélbringára kaptam, hogy megkeressem.
Először dél Normandiába mentem, ahol sokat tekertem-kerestem, de sehol semmit nem leltem, csak megannyi croissan fát, és egy leszakadt ladát, amiben térdig állt a víz. Így tovább kerestem.
Ditroitban már jobb volt a helyzet, hiszen három kiégett vízesmedve, épp kirabolt egy sarki boltot, és egy fukar kisfiú arcomba dobta, félig elnyalt nyalókáját, de az eperfámnak, ott is csak hűlt helyét találtam, úgyhogy tovább tekertem.
Hosszú-hosszú, álmatlan éjszakák, véresre bőgött nappalok után, végül találtam egy egészen kezelhető nyomot. Egy rég üresnek hitt bejáratban, egy csöves felém bökött és ennyit mondott:
- Hé te gyerek!
- Igen?
- Te keresed az eperfádat?
- Ja - válaszoltam bizonytalanul.
- Jó. Hát akkor tud meg, hogy tegnap láttam egy virgonc kis pofát, akinek a kezében egy hegy magas, virágzó, buja, kedveskés eperfa volt. A talpán egy felirattal - csak a tied - Nem ezt keresed?
Az örömöm leírhatatlan volt, és vagy egy órán át csókoltam, és öleltem a koldust, kit isten tudja, hogy mi, vagy ki vetett elém, majd pattantam máris a felhőbringámra, és az öreg görcsös ujjának irányát követve, eltekertem. Tekertem túl a hegyeken, túl a tengereken, még az üveghegyek legnagyobbjain is túl, egészen oda, ahol már csak egyetlen ház, egyetlen kerttel állt. És ott végre... végre megpihentem. Az eperfám ott virágzott. Szépen álldogált a kertben, pont olyan helyen, ahonnan mindent jól beláthat. A hegyekből lefutó szelek simogatták, a föld mélyéről jövő kukackák meleget hordtak gyökerei tövébe, ágai vastagok és erősek voltak, én pedig végre békére találtam. Letámasztottam a tövébe felhőbringám, és nagyot kiáltva a tövébe roskadtam....
Ennek már közel negyven éve, és még mindig a tövében heverek. Számolom az ágait, szárait, nézegetem virágait, élvezem illatát, és látom a mögötte rejlő csillagok sokaságát. Így telnek napjaim, irigyen vágyva a percet, hogy ismét eltűnjön az eperfám, és megint felkapjak a felhőbringámra, hogy keressem az én igaz, egyetlen, valódi, valódi eperfám :).
