Hajnali kettő volt, és az ezüstszürke furgonban két álmatag tekintetű alak üldögélt.
- Egy kicsit azért izgulok.
- Mi van?
- Mondom, egy kicsit azért izgulok.
- Miért?
- Hát mert még soha nem csináltunk ilyet.
- Milyet?
- Hogyhogy milyet, hát te most hülyéskedsz velem, Imre?
- Nem, dehogy, én is izgulok.
- Na ugye? Hát ezt mondom én is. Mert azért más lenne, ha lenne már benne legalább valami rutinunk vagy ilyesmi. De így, hogy ez az első alkalom, hm… Te! Biztos, hogy jó ötlet ez, mármint, hogy kifizetődő, meg, hogy működni fog meg minden?
- Mármint mi?
- Hát ez! Ez az egész, hogy te meg én, meg tudod… a meló…
- Sanyikám, nem tudom, mire gondolsz, és épp tele van mind a két kezem, plusz nagyon elfoglalt vagyok. Úgyhogy, ha nem veszed tolakodásnak, akkor ha szépen kérlek, pontosabban fogalmazol azzal kapcsolatban, hogy mi is jár éppen az icipici fejedben?
- Hát, arra gondoltam, hogy lehetnénk egy kicsit drasztikusabbak.
- Drasztikusabbak?
- Igen-igen, drasztikusabbak.
- Na már most, mégis milyen szempontból is lehetnénk drasztikusabbak, Sanyikám?
- Hát úgy az egész ügy kapcsán. Csinálhatnánk valami látványosabbat. Látványosabbat annál, mint hogy itt ülünk. Persze tudom, hogy ez így a terv meg minden, de arra gondoltam, hogy mégiscsak ez az első alkalom, és még csak egy rohadt pisztolyt sem adtál…
- Te magadnál vagy? Honnan a fenéből lenne nekem pisztolyom?
- Hát mit tudom én? Csak hoztál magaddal egyet, vagy nem? – döbbent le Tarisznyási Sándor, kilenc hónapja elbocsájtott teremőr.
- Te teljesen hülye vagy? Honnan a tökömből szereztem volna pisztolyt? Hm? Mit gondolsz, mégis mi vagyok én? Valami bűnöző vagy a gettó császára vagy mi?
- Jól van na, nem kell úgy felkapni a vizet, én csak gondoltam, hogy ha már ez életem első komoly balhéja, hát kicsit lehetnénk olyanok, mint a Bonnie és Clyde. Lövöldözhetnénk, meg valamit fel is robbanthatnánk… meg ilyenek. Hát tudod – nevetgélt Sándor.
Szekeresi Imre számára megállt az idő, és a hallottak után döbbenten nézte egykori kollégáját és barátját.
- Mint Bonnie és Clyde?
- Igen-igen – bólogatott angyali mosollyal Sándor – tudod, azok az aranyos kis amerikai kópék a vadnyugatról…
- De hát az egyik egy nő volt, te barom, és a húszas években éltek.
- Tényleg? Oh, hát ezt nem is gondoltam volna. Olyan férfias mind a kettőnek a neve.
- Te nem vagy normális, öregem. Látod, pont ez a gond veled, Sanyikám, hogy te soha nem gondolkozol. Egyszerűen erre képtelen vagy. De tudod, ez nem is lenne baj, ha nem beszélnél mindenféle baromságot össze. A terv tök egyszerű, és egyébként is hárman vagyunk, nem pedig ketten, mint Bonnie-ék.
- Tényleg? Ezt eddig nem is mondtad – szakadt ki Sanyiból - pedig szólhattál volna, akkor nem ebben jövök.
- Hogy, mi-mi mi van? Mi az, hogy nem ebben jöttél volna?
- Hát mit tudom én, lehet, hogy ebben felismer – bökött Sándor a fején lévő, frissen felhúzott női harisnyára.
- Hogy… hogy… hogy ismerne fel, Sanyikám? Azt sem tudja, hogy te a világon vagy.
- Jó, hát ezt eddig még nem mondtad, én meg nem tudtam. Azt hittem, hogy ő is korábban itt dolgozott a MODEM-ben.
- Dehogyis, ezt meg honnan vetted?
- Hát onnan, hogy te meg én is itt dolgoztunk. Azt gondoltam, hogy még valaki benne van a régi csapatból – nevetgélt Sándor – tudod, a portás Misi vagy az öreg nyakkendős Frici bácsi, hát mit tudom én, sokakat kirúgott az új diri. Tuti mindenkinek jól jönne egy kis mellékes. Egyébként ki ez a harmadik? Még soha nem is beszéltél róla.
- Sanyikám, nem tudom – fújta ki a levegőt Imre - még én se láttam, de profi, az egészen biztos. Olyan magabiztos a hangja, tuti, hogy már vagy ezer ilyet csinált. Ő adta a tippet is, és egyébként biztos, hogy nem nő.
- De hát ebben hogyan lehetsz biztos, ha még soha nem is láttad?
- Azért mert már beszéltem vele telefonon, és erőteljesen borostás volt a hangja. Világos?
- Jól van, jól van, Imre – csuklott el Sándor hangja - nem kell velem kiabálnod. Ilyenkor mindig úgy megijesztesz – nyelte vissza a könnyeit - nem azért kérdeztem, csak kíváncsi voltam, jó?
- Jól van na, bocsánat, öregem – mocorgott Imre - kicsit én is feszült vagyok, és már rég kint kéne lennie – bányászott egy zsebkendőt a barátjának – Na, töröld meg az orrod.
Sándor épp szipogva rendezgette össze az arcát a félig felvett női harisnya redői alatt, amikor Imre hirtelen oldalba könyökölte.
- Au, mi a franc bajod van? – sikkantotta Sándor.
- Éberség! Megvan a jelzés!
- Milyen jelzés? – nézelődött értetlenül Sándor.
- NE azzal foglalkozz, hajts a múzeum mellé, de lassan.
- NE utasítgass, és ne beszélj velem ilyen hangon. Ha nem tetszik, hogy itt vagyok veled, akkor a következő rabláshoz kérd el te az anyám furgonját – dünnyögött Sanyi, de közben az Imre által mutatott irányba hajtott.
Ahogy a MODEM múzeum széléhez értek, egy alak lépett el az oldalsó bejárat mellől, és egy kötelet leoldva az oldaláról biccentett Imre felé.
- Ez az, állj meg! Ő az – mondta Imre, és leparkoltak az alak mellé. Sándor kicsit zavarban volt, de gyorsan arcába húzta a harisnyát, és kiszállt a kocsiból, ahogyan Imre is, és a két barát az alak elé lépett.
- Köszi a kocsit – mondta az idegen, majd egy jól irányzott mozdulattal mind a két szerencsétlennek az oldalába nyomott egy-egy sokkolót, és amíg azok ketten habzó szájjal a földön fetrengtek, az ismeretlen elkövető elhajtott az ezüstszürke furgonjukkal.
A rendőrség mind a mai napig keresi azt a képrablót, aki nyom nélkül elemelte a 100 milliót is meghaladó értékű Csontváry képet, és bár hetek óta előzetesben tartják T. Sándort és Sz. Imrét, azon kívül, hogy rajta kapták őket egy kötéllel, némi emlékezetkieséssel, egy ormótlan feszítővassal és egy furán szakadt női harisnyával, más terhelő bizonyíték nincs ellenük, csak annyi, hogy mind a ketten igazi balekok.
