Hazug világba csöppent, kátyúba fulladt a valóságom. Nem is igazán kívánom, hogy kikeljen onnan, mert ott annyira kényelmes. Nincs benne semmi ami eltántoríthatna a hazugságoktól, ami minden élő, lélegző lelket bilincsbe ver. De mégis, valahol mélyen kívánom a szabadságot, vágyom rá, hogy elég erőm legyen felkelni, és kinyúlni a világon túlra. Oda, ahol a csillagok fénye ragyog, oda, ahol nincs hazugság, csak a végtelen tiszta fény, ami mi magunk vagyunk. Érzem, tudom, hogy már közel a szabadság, de még mindig oly nagy a sötétség és oly sok a hazugság.
Ha lenne lányom, édes lenne, kicsi szőke fürtjei mindig a szemébe hullanának, és égő kék szemei lennének. Nem azért mert én ilyen vagyok, hanem azért, mert Ő ilyen lenne. Méltatlan, huncut ajakbiggyesztéssel figyelne és nevelne, tanítani, valahogy így:
- Apa-apa, mikor kelsz már fel? Mikor nyúlsz már ki a világ felé? Mikor adod ki a hangod, hogy a világ végre meghallja, amit oly régóta vár? Miért nem kiáltod ki nekik, hogy SZABADSÁG?
Ha lenne lányom, és nem csak a halál kísértene, ezt kérdezné, és én nem tudnám mit válaszoljak neki, mert elakadtam. Csak nyújtogatom a kezem, és csak a sötétet markolom, és ennyit mondanék:
- Édes kincsem. Alig van valaki aki hallja amit mondok, alig van valaki aki hisz is nekem. Én magam sem tudom mit higgyek és mit tegyek, mond kincsem, hogy állhatnék így mégis a világ színe elé?
- Pontosan így apu, hiszen te is csak egy ember vagy, és ki kell menned!
