Hányattatott sorsú kristálygömbök vagyunk, amik elvesztek a mindenség végtelen tengerében. Most viszont mégis, ismét kezdünk előkerülni, és lassan fel-fel bukkanunk a magunk kavarta hullámok tetejére. Ki-ki a maga módján. Van aki reálisan a feje után menve, mások az orrukkal túrva a jeget, ami az időnként túl komoly véleménykülönbségek okoznak, megint mások pedig csak úgy szívből. Elindult valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan folyamat ami az őszinteség, a teljesség, és az öröm felé kalauzol vissza minket, még akkor is ha konokul kötődünk jól bevált, régóta nem működő módszereinkhez, mint a hazugságok, a képmutatás, az önámítás a kifelé szereplés és belül rohadás dolgai. Lassan de biztosan visszatér a fény, és a gömbjeink megtelnek szeretettel és a hideg, végtelen óceán fagyos tetejére kecmeregve, feloldják az ezer és ezer, meg ezer éves fagyokat. Én legalább is ezt érzem és ebben hiszek, bár ez is csak egy a sok golyócska közül.
