Szóval. Nem is tudom, hogy hol kezdjem, vagy miért, de talán érdemes az elején. Kezdetben vala a minden. Szép, fényes, csodálatos világok halmazaiból felépülő, elképesztő méretű univerzum klaszterek, amik szabadon behálózták a világokat, és azokat akik éltek rajta. Egy csoda volt ez az egész, ahogy állítólag a semmiből életre kelt. Mindennek megvolt a maga helye, és mégis minden, mindennel harmóniában örökké mozgott. Nem voltak és nem is lesznek olyan pillanatok, amikor akár csak egy pillanatra is megállt volna bármely része a kozmosznak, és ez jó volt, nagyon jó.
Valamikor még ennek az univerzumnak a születése előtt MI mind ott éltünk. Csodálatos, szépséges, fényben úszó meseszerű lények voltunk, amik nem ismertek semmit, ami ehhez a valósághoz köthető. Nem szenvedtünk, nem féltünk, nem haragudtunk, nem gyűlöltünk, nem keseregtünk és még nagyon sok minden mást sem tettünk, csak léteztünk.
Voltak köztünk, fiatalok, idősek, öregek, és nagyon, de nagyon, de nagyon, de nagyon öregek. Olyanok mint maga a végtelen, olyan öregek. Én az egyik ilyenről szeretnék írni, mert volt szerencsém megismerni.
Rongyos, koszos kabátkába bújva, egy metrón rogyadozott a világ súlya alatt, és nagyon ki volt égve. De a szemében élénken élt még a valaha látott csodák, és az azokat mozgató szeretet ereje, ezért is tűnt fel nekem, hiszen olyan ragyogóan kékek voltak a szemei. Szóval Ő mesélt nekem, vagy rajta keresztül valami.
- Ki vagy te valójában - kérdeztem.
- Én, a mindenható, a szeretetteljes egyetemes Jó Isten, az egyetlen aki még kitartott veletek.
- Velünk?
- Igen veletek.
- De kikkel?
- Az emberekkel, és azzal a pár milliárd különös lélekkel, akik csapdába estek itt a Földön, Gaian.
- Gaian?
- Igen... ő az egyik nagy szerelmem volt. Dühös is volt rám a nejem, amikor őt választottam, és nem a családomat, és ez a döntésem azóta is kísért.
- Miért, neked van családod?
- Nincs, talán soha nem is volt. Olyan foszlányszerűen, képekben látom csak a múltam azon részét amiben ők is benne voltak. Meg persze van, egy hihetetlen nagy, kaotikus és furcsa családom, ahol annyi a gyermekeim száma, pont mint az égen a csillagok száma.
- Hm, ez különös.
- Miért?
- Hát mert akkor én is a te gyermeked vagyok, nem?
- De.
- És én ezt miért nem tudom, miért nem hallottam még erről soha korábban?
- Mert mostanában, vagy eddig, nem nagyon mondtam.
- Miért nem?
- Mert féltem - mosolygott rám szomorú szemekkel Isten - Ki akarna magának, egy toprongyos, kiégett, öreg, nincstelent az apjának? Nézz csak körül, annyi jó képű, értékes, szép és valóban gazdag ember van és apának-anyának való, kinek kéne egy ilyen magamfajta alak? Még az égi családom is elhagyott, mert én...
- Igen? Miért hagytak el?
- Mert jobban szerettem azokat akik itt voltak. Vagyis ez nem is igaz, csak nagyobb szükségük volt itt rám, ezért jöttem, tudod?
- Nem, soha nem hallottam még erről. Nem is értem, de valahogy olyan fura, mintha természetes lenne, hogy ezeket mondod, és én el is hisz... - elharaptam a mondatom végét, hiszen ki hinné el ezt? - szóval akkor te vagy Isten?
- Igen.
- De melyik?
- Mindegyik, és az egyetlen, ami többszöröse a végtelennek. Ha húzol egy vonalat, és azt mondod, hogy annak sosincs vége és a végtelenbe tart, akkor a kezdőpontja én vagyok, akár csak a soha be nem következő vége, és minden egyes kicsi pontba ami végig megy, ott vagyok, mindegy, hogy az jónak, vagy rossznak látszik, én mindenben benne vagyok. Még akkor is ha nagyon fáj.
- Mi fáj?
- Minden fiam, minden. Nézd meg mi vesz téged körbe!
- Miről beszélsz nem értem.
- Hát ez az. Annyira nem a jelenben éltek, hogy még a kérdésem sem érted és ez nem a te hibád. Tudod nagyot hibáztam valamikor nagyon régen, és azt hiszem ennek a levét részben Ti isszátok meg, még akkor is ha ez a lé az én vérem.
- Nem értelek, mit csináltál?
- Hát ez-az, semmit. Feladtam az álmaimat, feladtam a családomat, feladtam az életemet, feladtam a halálomat, feladtam a félelmeimet, és elvesztem. Olyan stabil, masszívnak látszik itt minden, hogy időnként még én is elhiszem, és ez megzavar. Rendszeresen elfelejtem, hogy ki vagyok, és mit akarok, vagy szeretnék. Nem is tudom már nem emlékszem szinte semmire, semmire ami valaha volt, és fontos volt nekem. Elenyésznek az emlékek, és a szeretteim képe, halálos lassúsággal ugyan, de kifakul. Tudod milyen érzés, elfelejteni és megválni több milliárdnyiszor milliárdnyiszor millió lélektől, akik szeretnek és te viszont szereted őket? Borzalmas, és nagyon magányos, nem csoda, hogy te is az vagy.
- De én nem is vagyok az, nem vagyok magányos!
- Hja, kérlek akkor bocsáss meg, nem szerettem volna tolakodó lenni, te pedig olyan kedves fiú vagy.
- És mit csinálsz itt - mutattam körbe.
- Itt?
- Igen itt a metróban.
- Várok. Várom, hogy valaki felfedezzen, és megkérdezzen, létezem e egyáltalán. De ezt ne azért kérdezze, mert érdekli a válasz, hanem mert szeretné magát megérteni, akárcsak én. Tudod fiam, nekem soha nem volt családom, elsőként születtem, és jó eséllyel utolsóként halok meg, ha lehet ilyet mondani, így kicsit elvesztem, már nem értettem, hogy ki, mit, miért tesz, és elfáradtam.
- Szóval vársz valakit?
- Igen.
- De kit?
- Hát téged! Téged és még azt a pár milliót, akit érdekel az élet, és saját maga, mert én ezen keresztül kezdek emlékezni. Én rajtatok keresztül létezem, és így minél többen kerestek és kérdeztek, én egyre teljesebb leszek és a végén megérkezem.
- De hova, hova érkezel meg?
- Ide fiam, pont ide hozzád - azzal elnevette magát, megölelt, és én felkeltem. Nagyon zokogtam, nagyon fájt a felismerés, hogy Ő valójában végig rólam beszélt, és én voltam az aki elveszett. Azóta is azt keresem, merre találok haza, hogyan békélek meg és segítek másoknak, hogy ők is megleljék Én is Te is Isten-t. :)
