- Kérlek apa! Meséld el nekem, hogy ki is vagy te valójában - mondta csillogó szemekkel kisebbik fiam, Áron.
- Oh kicsim az nem olyan érdekes, hogy erre szót pazaroljunk.
- De igen apa, engem érdekel! Tudom, hogy nem szeretsz róla másnak mesélni, mert nem értik, meg anya is mindig haragos, ha ez előkerül, de én tudom, hogy téged érdekel - kacsint rám komiszul - tudom, mert többször is láttam, hogy éjszaka kiszoktál szökni anya mellől és régi térképeket nézegetsz, meg furcsa, kopott, öreg könyveket bújsz, és gyakran csak nézel magad elé, mintha valamin nagyon gondolkodnál... és azt is láttam, hogy...
- Jól van kicsi ördögöm, megfogtál - simítom meg a fejét - igazad van kicsim, valóban érdekel, hogy ki vagyok, és sokat foglalkozom vele.
- Na, akkor elmeséled?
- Persze kicsim, szívesen.
Azzal magamhoz vontam, és az ölembe ültettem. Sűrű kis haját megborzoltam és megcsókolva a homlokát, arra kértem, hogy hunyja le a szemét.
- Először is képzeld el, hogy valamikor akkor, amikor már a dínók nem jártak a Földön, de még az emberek is alig léteztek, élt egy nagyon öreg és nagydarab ember.
- Egy óriás?
- Igen kincsem, egy majdnem óriás. Ő és a felesége, meg egy fogadott kis fiúk, Áron - kacsintok rá - messze fent a hegyekben éltek, és volt egy öreg kutyájuk is. Sajnos a kutya nevére már nem emlékszem csak arra, hogy a férfi, igazán boldog, bár magának való ember volt, és tudod mi volt a csodálatos?
- Mi apa?
- Hogy mindezek ellenére, hogy magának való volt mégis voltak, akik szerették...
- És hogy nézett ki, apa?
- Hja persze, hogy nézett ki... azt majdnem lehagytam - mosolyogtam. Olyan két és fél, három méter magas volt, hatalmas állatbőrökbe bújtatott szakállas, sokat látott tekintettű, de alapvetően jószívű, de csendes ember volt.
- Volt bunkója?
- Nem kicsim, csak egy szép botja, amit sétához használt. Szóval ez a nagydarab bácsi és a párja, együtt éltek fent a hegyen.
- Milyen hegyen?
- Ki tudja azt már, olyan régen volt - mosolyogtam. Ott volt egy kunyhójuk és valami kisebb erdőcske is zöldellt a közelükben, és nagyon de nagyon boldogak voltak.
- Na jó, de hol volt a többi ember? Külön éltek csak úgy a hegyekben?
- Igen kincsem, egy hegy oldalán laktak és sajnos egy ideje már nem éltek együtt a többi emberrel.
- De hát miért? Mi történt?
- A férfi valaha a közeli völgyben élő embereknek volt a vezetője, de sajnos történt valami, és magukra hagyta őket.
- Tudod, hogy mi történt?
- Igen kicsim, tudom.
- És mi történt?
- Ő amolyan vezető volt, mert ő volt a legidősebb ember ekkoriban a földön és...
- Miért milyen idős volt?
- Te aztán nem hagysz nyugton - nevettem miközben megsimítottam a fejét - ugye?
- Soha - nevetett ő is.
- Szóval, hogy mennyi idős volt? Ebben az időben már több mint 600 éves volt, ezért is volt ő még állatbőrökben, a felesége viszont már szép asszonyruhát viselt.
- 600 éves? - kérdezte kikerekedett szemekkel Áron - Hiszen az nagyon sok.
- Igen kincsem az nagyon sok, de akkoriban élt még pár ember, akinek ilyen végtelen hosszú idő adatott meg.
- Hu - ásított egyet álmoskásan - és mi történt a bácsival, és a családjával?
- A férfi és a felesége, meg a fogadott fiúk távol éltek a világtól, és csendben békében teltek a napjaik, a férfi vadászattal és fafaragással foglalkozott, az asszonya, pedig kertészkedett, és bogyókat-gyümölcsöket gyűjtött. A kutyus pedig távol tartotta a betolakodókat a házuktól. Aztán egy napon, a férfi talán egy álmot látott, vagy érezte, hogy valami hívja, úgy kelt fel, hogy fel kell mennie a hegy tetejére.
- Magasabbra, mint ahol ők laktak?
- Igen Áron sokkal magasabbra. Oda ahol a csúcsokat már a felhők fedik el, és már az eső sem esik az ember fejére, mert jóval fölötte áll.
- És mit tett?
- Nem tudom pontosan, de azt hiszem elmondta az asszonyának, aki kérlelte, hogy hagyja annyiban és ne foglalkozzon vele, de ez a férfit nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy van valami a hegy tetején, amit látnia kell így egy napon összeszedte a cókmókját, elbúcsúzott a szerelmétől, és felmászott a hegy tetejére.
- Uh, és az nehéz volt?
- Igen, embert próbáló bár azt hiszem az óriás termetű férfinek nem okozott különösebb gondot, mert már sokat megélt így minden komolyabb nehézség nélkül felért a hegy tetejére. A csipkés gerincek között egyre csak rótta az úttalan utakat és végül megtalálta, amit keresett, egy öreg barlangot.
- De izgi - bújt hozzám a fiam.
- Igen az, hiszen a barlangot már nagyon rég nem használta senki, és ahogy beljebb ment, különös érzés kerítette hatalmába.
- Az, hogy már járt ott?
- Nem kincsem az, hogy valami csodálatos, de egyben ijesztő dolgot rejt a barlang. Ahogy egyre beljebb ment fura rajzolatokat talált a falakon olyan régi, ősi emberi rajzokat, amiket még az előemberek hagytak maguk után a vadászataikról és az életükről, illetve pár egyáltalán nem ilyet, hanem rajzolatokat amiken különös idegen hajókat ábrázoltak.
- Hajókat?
- Igen kincsem, repülő űrhajókat.
- De hát ekkoriban még nem voltak űrhajók - horkant fel dacosan és meglepetten.
- Hát az embereknek nem is.
- Uh... ezek akkor idegenek voltak, más világokról?
- Igen kincsem idegenek, akikről nyomokat hagytak hátra a régi emberek. A férfi fel is ismerte, hogy ezek a rajzolatok kiktől vannak illetve azt is tudta, hogy a többi az idegenekről szólt, és talált egy tárgyat.
- Uh apa! Milyen tárgyat talált a bácsi - ugrott fel az ölemben, és izgatottan belecsimpaszkodott a kezembe.
- Au, te kis vasgyúró hát az idegenek egy eszközét, hogy mi volt az pontosan azt sajnos nem tudta, de a tárgy akkora volt mint egy nagyobb láda, és nagyon furcsa szerkezet volt, amit az idegenek hagytak ott, szándékosan. Viszont a ládából valami csodálatos mennyei fény áradt, amiről a férfi pontosan tudta és fel is ismerte, hogy az Isten fénye, és bár a szerkezetről érezte és tudta, hogy az rossz a fényről pontosan tudta, hogy az jó és Istené.
- De apu, Isten nem is létezik, vagy ha igen akkor mégis ki ő? - vonta össze szemöldökét az én csodálatos és okos kicsikém.
- Hát akkoriban ez még máshogy volt, bár talán nem is annyira. Istenről már akkor is sokan beszéltek, de szinte alig volt valaki, aki valóban találkozott volna vele, és nincs igazad kincsem ő létezik csak éppen bujkál, de ez egy másik mese. Szóval a férfi meglátta a fényt és azonnal tudta, hogy ez csalta őt oda és ez szólt, és azt is tudta, hogy mit kell tennie.
- És mit tett?
- Lesietett a hegyről és egészen a házáig futott, ott pedig elmesélte a párjának, hogy mit talált, aki kérlelte, hogy nem menjen le az emberek közé és ne mondja el mit talált, mert biztos bajuk lesz, a férfi viszont hajthatatlan volt, mert nem róla volt szó hanem az emberekről akik a völgyben éltek. Ők mit sem sejtettek és nagyon nagy veszélyben voltak.
- És lement végül a völgybe a bácsi?
- Le bizony. Sajnos sosem nagyon volt képes a saját érdekeit figyelembe venni és másokét háttérbe szorítani így akkor is mint még oly sokszor ment.
- És mi történt?
- Sajnos semmi jó. Leérve a völgybe mindenki csak őt figyelte, álltak több százan, több ezren, több tízezren és csak figyelték, ahogy mesél nekik és kérlelte őket, hogy ne hagyják a szívüket elveszni, ne hagyják, hogy a hamis jelek megtévesszék őket, ne menjenek háborúba, mert testvér, testvérnek fog támadni, és nem marad élő ember. Nem is Isten és nem is ember az, aki azt akarja, hogy ők hadakozzanak, hanem valami sokkal rosszabb. Kérlelte, könyörgött nekik, hogy hallgassák meg, de nem figyeltek. Csak álltak Áron, olyan üreges tekintettel mintha nem is léteznének, és csak álltak, de nem hittek neki és nem is értették, mert nem akarták érteni. A férfi nagyon szomorú lett és dühös is magára, ahogy látta, hogy mi történt.
- Miért mi történt?
- Az emberek egymásra támadtak és hatalmas méretű harc keveredett. Az eredetileg két részre választott nép teljesen megvadult és mindenki ölt mindenkit, testvér, testvérnek támadott és valóban úgy lett, ahogy a férfi mondta. Három hegy és két völgy közé szorulva, több tízezren, talán milliók hullottak el egyelten örökké tartó véres nap alatt. A kiomló vér vörösre festette a tenger öblét és még a nap is eltakarta a szemét, hogy ezt ne lássa. A véres mészárlás alatt a hold kitakarta a napot és az emberiség elfelejtette történelmének egyik legszörnyűbb eseményét. Jószerivel csak a férfi maradt életben és térdig a holtak közt járva, bőgve könyörgött, hogy ez ne legyen igaz. Még egy barátja is a mészárosok közé állt, és ahogy azt a férfi előre mondta végül a barátja is saját bűne által kardtól sebezve halt meg. A férfi szörnyen érezte magát és a tömegnyi hullák között a fiatal barátjának kezét fogva nézte, hogyan alszik ki élete fénye és válik eggyé a sötétséggel. Tehetetlen volt a férfi, és annyira fájt neki az élet, úgy könyörgött, hogy ez ne történjen meg, de mégis megtörtént és csak magát okolta, nem értette miért nem hallották meg amit mondott. Fájt neki az élet és a szíve, így a gyilkolás közepén lévő, sziklás dombra ténferegve megfogadta, hogy soha nem bocsájtja meg magának, hogy ezt nem akadályozta meg, bár ő nem tehetett semmit.
Később a felesége felkereste és igyekezte a gyászában segíteni, de nem tudta, a férfi nagyon magába zuhant és többet nem látta a fényt az életében, még azt is alig értette meg, hogy született egy lánya, alig-alig sikerült elterelnie a figyelmét erről a szörnyű napról és az emberek haláláról. Olyan volt mintha minden ember meghalt volna kivéve őt és a családját.
- És utána mi történt vele apa - nyitotta ki szemét Áronkám, mert egy ideje már aluszkált, de most mégis kinyílt a szeme és érdeklődve nézett rám édesen ásítva.
- Jóra fordult a sorsa, hogy pontosan hogyan azt majd máskor elmesélem, de lassan újabb évek, évtizedek pörögtek le, és egy szép és boldog életet élt végül.
- A felesége vele maradt?
- Igen kincsem vele. Boldogak voltak, míg a drága és szép asszonya el nem érte a kort, és dolga végeztével végleg el nem aludt. Gyönyörű volt öreg kora ellenére is, szép ősz haja koronába fogta arca barázdált csodáját, és a férfi még mindig szerette, olyan kimondhatatlanul sok idő után is még mindig szerette, és csodálta szerelmét, társát, életét.
- És mi lett a gyerekeikkel?
- Sajnos a fogadott fiúk nem tudta elfogadni az anyja halálát, hiába tudta azt, amit az apja és anyja is, hogy valójában nincs is halál, ő dühös volt és magára is hagyta az apját, aki ezt megértette, és végül a fia öreg korára ő is megbékélt és szeretetben voltak.
- Hu, akkor a bácsi tényleg sokáig élt.
- Igen Áron a bácsi nagyon sokáig élt. Míg végül közel kétszáz évvel a szörnyűségek és közel hatvan évvel a párja halála után felment ismét a kopár dombra, ami a völgy szíveként magasodott a síkságok fölé.
- Ott halt meg?
- Hát, ha ezt halálnak lehet nevezni.
- Miért mi történt?
- A férfi ekkor már majdnem 800 esztendős volt, de lehet, hogy már elérte a 900-at is. Azonban teste lelke szép és egységes volt, még mindig erővel teli, és bár kissé öreges, de csodásan nézett ki. Haja fehéres-ősz volt akár a havas táj, szakálla hosszú, tekintette meleg és szeretettel teli, barátságos és őszinte. Ő volt a Föld legidősebb embere. Ahogy felért a dombra, még egyszer utoljára körülnézett és mosolygott, csak ő volt ott és az emlékei, amikkel már rég megbékélt. Kinyitotta a kezeit, és az égre nézve ezt mondta - Elvégeztetett, megyek - azzal elsötétült a nap, és szétnyíltak a fellegek. Ragyogó arany fény tűzött le föntről és az öreg testét elhagyva, két csodálatos angyal jött elé. A bal oldali szemtelenül ránézett és valamit kérdezett, amire az öreg kissé megfedte, de valójában örült és szeretete az angyalt, jól esett neki látnia a hosszú út után, és elhagyta a Földet. Így ért véget az akkori élete.
- Huuu ez csodálatos apu, és a testével mi lett?
- Oh, a teste édesen rogyott le a földre, és nyitott szemmel, mosollyal tért vissza az anyatermészet körforgásába. Ahogy teltek múltak a hetek, hónapok és évek, lassan gyűltek erre a helyre a népek, először csak pár virág, később mécsesek, fáklyák, és gyümölcsök, ételek, italok kerültek a szent ember dombjára, amit idővel benőtt a fű is, és az egész völgy a terméketlen kies völgy, élettel, növénnyel és világgal lett tele. Végül a bácsi testének helyére valaki felállított egy fakeresztet, amire soha nem került rá név, csak magában állt édesen a kereszt.
- És mond csak apa, volt neve ennek a bácsinak?
- Igen fiam, bár a keresztről sosem derült ki, de midig is tudta mindenki, hogy őt hogy hívták.
- És hogy hívták apa?
- NOMA fiam, Nomának hívták.
---- vége
