Rövid tájon barangolok, akár egy balga, kicsiny kísértet, és keresem az életem. Elveszett hamvain múltamnak, guberálok és egyre mélyebbre ások. Ások, ások amíg lehet és birok, és le, illetve végül is haza nem találok. Hogy hol van az otthonom, ott ahol mindenki hordja, na nem a zsebében, és nem a kezében. Az egyedüli örök élet, a zsengék szívében van, ott, ahol nincs más, csak álmok, és szégyen, hogy mennyire szeretnélek, ha szeretném magam annyira amennyire kéne.
Szóval erre tartok és ha gondolod, szívesen veled állok neki, ások lejeb, egészen addig amíg kell, lehet, és tudok. Persze tudom a válaszod, "nem kérek belőled" és hidd el megértem. Mindenkinek a maga útját kell túrnia, hogy eltaláljon oda ahova vágyik, reményeimbe vágyva, talán minden ember odatalál ahol a szíve dobog, és ő maga elég boldog.
Elég zavaros, sötét kis hely, és mindenféle erekkel van tele, de szerintem megéri a csalóka nehézségeket, hogy leérj oda, mert ott minden más. Fénybe mártott szerelem vár mindenkire, függetlenül attól, hogy kint a Valóságban mit húz-cipel vagy lát. Szeretet, fény, és otthon melege ami körül ott ülnek a vének, kik már nem élnek, az ifjak, kik még nem jöttek, és a barátok, szerelmek, kedvességek, és egy nagy kapu a valódi és oly távoli, valódi valóságba....
Szeretetből kívánom, hogy megtalálja mindenki a kapuját, és egészen mélyre menve, elérje az otthonát amit a szívében hordoz és ahová akár hiszi, akár nem, mindig is vágyott.
