Lassú léptek

Mámoros az élet amiben élek, mert nincs semmire gondom. 

Lassan, mint egy elkopott, foszlott kabátot, az utolsó hazugságaim is elhagyom, ledobom. Mondanám, hogy másra cserélem, de ez nem igaz, inkább csak állok és nézek. Nézek a távolba, oda ahonnan jönnek a fények, és érzem, hogy élek. Minél előrébb vagyok, annál teljesebb a létem. Szöknek el szívemből a nem kellek, és a szükségtelen rég halott képek. Kiörül a lelkem, hogy megtöltsem élettel, valósággal, szertettel, mindennel amire itt alig vagyok képes. Ez a világ nem az amit én álmodtam, sem nem az amiért élek. Ez a világ, csak egy rossz illúzió, egy összetört korsóból kifolyt, véres víz tükre, nem egyéb. Nem tudom, hogy merre is megy amerre haladok, de egyet egyre jobban elfogadok, magamat, és azt, hogy lehet, hogy nem mindenkinek elég jó, az ami vagyok. Nehéz lecke volt, de lassan, mindenem fény lesz, szép tiszta, eredeti fény. Nem viselek többet gúnyát, nem hazudok többé más nevet, mint ami vagyok, nem leszek senkinek többé a kedvese, a térdre rogyott kedves házi Istene. Nem vagyok én több mint ami vagyok, és az ami vagyok, alig több mint a semmi és ez pont elég, hogy egész legyek. Nem kívánok többet a kedvedben járni, mert minden vagyok, és teljes, csak magamat áltatom, kevesebbel. Sajnálom, sajnálom, hogy nem látod, sajnálom, hogy nem vagy velem, hogy megértsed min, miért mentem, de ez legyen a te gondod. Szeretlek, mindig szerettelek, de a játékunknak vége, én Fény leszek, és Te... 

... te remélem egyszer ismét lélek ...

Veszteség felé evezve

Szóval, a világ lassan felgyullad. Nem is akárhogyan, hatalmas lánggal kezd égni, és én csak döbbenten figyelek. Figyelek mert ez már nem az első alkalom. Egyik oldalról ébredők tömegei tántorognak a fény felé, a valóság felé, a megértés felé, másik oldalon pedig... semmi. Semmi csak a káosz, a zűr és olyan mérhetetlen sötétség, hogy az megkábít. Nem azért mert nem ismerem, nem azért mert nem szeretem, nem azért, mert nem küzdök ellene, hanem mert még mindig nem értem. Nem értelek titeket! Nem értem, mire vártok még? Meddig tűritek még saját elmétek bezártságát, és meddig hagyjátok még, hogy mások játszanak a lelketekkel? Komolyan abban bíztok, hogy nincs megtorlás, hogy nincs félelem, hogy nincs semmi ami igazán fájna? Miért nem okádjátok le láncaitokat, és tesztek végre valami nagyot? Csodák vagytok, elképesztő csodák, és mégis az egyik úrtól futtok a másikhoz, hogy ő majd jobban megmondja, mi legyen. Kegyetlen sok úr van a világotokban (pénz, hatalom, eszme...), csak egyre nem figyeltek oda, saját magatokra! Annyira elhitettek mindent, annyira benyaltátok az elitet, hogy már megmozdítani sem lehet benneteket, saját hazugságotokon hizlalt, vesztesek sodrásává válik minden és leránt a mélybe. Persze én értem, hogy az életetekhez semminek soha semmi köze, főleg nem, amire rossz, vagy nehéz ránézni, de ez most komoly? Meddig hallgatjátok még el neveiteket, meddig hazudjátok azt a mindenségnek, hogy értitek? Mikor mondjátok ki az igazat? Az igazat, hogy fáradtak, megtörtek, keserűek és szomorúak vagytok, hogy nem értetek semmit és nem látjátok mi lesz? 

A bezárt, sötét elmétek a legrosszabb börtön amit valaha alkotni lehetett, mert annak még a kulcsát sem ismeritek. Ideje lenne felkelni, ideje lenne szembenézni a vészterhes igazságokkal, a tényekkel, hogy lejárt a hazugságok órája, hogy a lelketek szenved, és csak Ti, csak Ti tudjátok megóvni, meggyógyítani. Annyi szemét halmozódott fel a világotokban, hogy csodáljátok, ha az egész a nyakatokba hullik? Annyira elvesztetek, hogy már a kiutat sem keresitek, csak ültök a lefelé menő, csendes révben, ami egy nem kicsit hangos letörésnél, sötétség habokkal fed és temet el... de nektek ez is épp elég jó. Feladtátok pedig még csak nem is küzdöttetek! Az én fiam tehet mindenről, és mégis ti vagytok a hibások, nem Ő. Ő csak egy gyerek, de Ti, Ti idősek vagytok, és mégis mindent megtesztek, hogy sötétségben éljetek. Ideje felkelnetek, ideje a tetetett tetteknek a végére érnetek, mert lassan elfogy minden ami megakadályozza, hogy magatok legyetek, és abban már nem lesz köszönet! 

- Ébredjetek lelkek, vagy mind elvesztek!