Időtlenül

Nem feltétlen biztos, hogy mindig mindenre van időnk. Sőt! Ezen biztos, hogy mindenki nagyot nevet és azt mondja, hogy általában semmire sincs időnk, és ez bizonyos értelemben így is van, más összefüggésében azonban csalfa állítás, mert az idő maga nem is igazán olyan mint ahogy azt mi gondoljuk. Mindegy is, mert most nem erről akartam írni, vagyis talán részben igen.

Kevés van abból, amire úgy gondolunk, hogy jó, és kell, és sok abból amiből nem is igazán kell... 

... azt hiszem lassan elmegyek. Hogy pontosan hova, mikor, miért azt talán még nem tudom pontosan, de most ez jön. Érzem. Elmegyek és más leszek, valahol máshol és mégis mindig nagyon közel hozzád, hozzád aki ezt most olvasod, mert tudom, hogy vagyunk így egy páran, hogy olvasunk. Talán szomorú leszel, talán vidám, talán semleges, de lassan elmegyek. Elváltozok olyanná amilyenné az igazán szép kék madarak szoktak. Régen a középiskolában volt egy borzalmas osztályfőnököm és ő adott az utolsó év végén ajándékba egy hernyót mindenkinek. Persze nagyon rosszul esett nekünk, de ő azzal a szándékkal adta, hogy egyszer minden hernyó ki kell és gyönyörű pillangó lesz. Nem szerettem azt a nőt, sem a módszereit, de végül lehet lassan igaza lesz, lassan kikelek és azzá leszek amivé mindig is válni szerettem volna, azzá ami Te is Én is vagyunk... 

A dátum és az időpont megvan, de ezek a fránya dolgok állandóan változnak én pedig már unom, hogy mindig felsülök, úgyhogy nem írom le, hogy 2017. január 23-27, akkor megyek, mint Mary Poppins, vagy mint Pán Péter. 

Látom magam előtt a fényt, látom ahogy mindent beterít és a testem lassan azzá válik, ami mindig is volt... csodává. Nem osztottam meg sokakkal, mert alig vannak néhányan akik végig kísérték az életem, és tudják, mit miért tettem, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, mi a célom és hogy hova megyek. Annak a kevésnek viszont nagyon hálás vagyok, mert a legsötétebb és legszomorúbb napjaimon is kitartottak mellettem és velem voltak, akkor is amikor mások már rég hetedhét határon túl voltak és még csak vissza sem néztek. 

Nem tudom miért írom le mindezt, nem tudom, mit várok ettől, csak azt, hogy azért félek, félek, hogy igaz, félek, hogy nem igaz, félek elmenni és félek maradni is. Annyi minden történt olyan rövid idő alatt és még annyi minden fog. Ezt mind szívesen megosztottam volna veletek, a családommal, a szeretetteimmel, a barátaimmal, a kedveseimmel, a párommal, mindenkivel, de nem sokan kértétek, hogy mondjam és sokszor sokan kértétek, hogy ne mondjam, így nem teszem, és ezt sem teszem. Csak leírtam, ide magamnak, hogy Szeretlek! :) Szeretlek Balogh Reni és köszönöm neked, hogy legalább téged érdekelt a történetem :D 

Levél a halott kislányomhoz

Kedvesem. Édes kicsi, kedvesem. 

Nem is tudom, hogy kezdjem el, vagy, hogy elkezdjem e. Annyi év telt már el, annyi sok nap, hét, hónap, annyi kaland, élmény, mesés történet és sok más, hogy nem is tudom, hogy kezdjem el... sajnálom. Sajnálom ami veled történt, sajnálom ami velem, velünk történt. 

Szerintem egy lusta, kövér, kirakatvilágban élünk, aminek nem csak szenvedője, de építője is vagyok én magam is, de tudom ez most csak kifogás, most ez csak kifogás. Nem ezért kezdtem el ezt írni, hanem, hogy elmondjam, nagyon sajnálom, és nagyon szégyellem, hogy nem vagy itt. Nem vagy itt, mert gyáva voltam, nem vagy itt mert nem voltam jó apád, nem is voltam apád, mert nem is kaptál esélyt sem, nem kaptál semmit. Pedig tudom, hogy néztél volna ki, és milyen lettél volna. Szép, göndör hajú csoda. Egy lányka ami minden fiút váró apukának a csodája, mert több és jobb lettél volna, mint amit én remélhettem... de nem így lett. Nem így lett. 

Évek teltek el, és még mindig nem tudom felfogni, vagy valójában elhinni, hogy megtettem, megtettük. Nem is láttalak, nem is ismerlek, és semmit nem is tudok rólad, mégis ha őszinte akarok magammal lenni és magamba nézek, azt érzem, hogy szaggat a kín a keserűség, a gyűlölet és a szomorúság, egy olyan dolog miatt, amit itt ma mindenki természetesnek tart, pedig belül érzem, hogy az abortusz nem természetes. Az abortusz nem jó. Főleg akkor nem, ha szerettelek, és azt is szerettem akitől lettél volna. Persze az idő mindent igazol - mondogatjuk - és mennyire szerencsések vagyunk, mert így eltudtunk válni. De ez mind csak üres beszéd, az igazság benne lakik a szívemben és az egy hatalmas fekete, kátrányos fájdalom, nem idióta fecsegés, vagy önigazolás, csak tiszta, mélyen ülő, vad fájdalom, hogy hagytam meghalni a kislányomat. Nincs ebben semmi amit szépíteni kéne, semmi amit kicsit is titkolni vagy színezni kéne. Szerettelek, már akkor is amikor fogantál és utána is végig tudat alatt, a lelkemben szerettelek. Nem miattad nem volt jó a jöveteled, hanem miattam, és édesanyád miatt. Mert nem voltunk jól, nem voltunk jól és nem voltunk őszinték egymással, csak éltünk, de nem éreztünk, vagy nem is tudom. Nem is fogom már megtudni, és nem is azért írok hanem azért, hogy tud, sajnálom, mindennél jobban szerettelek, és ha bár akkor bele sem mertem gondolni abba, hogy milyen lehet apának lenni, az biztos, hogy a te apukádnak lenni, a legnagyobb feladat és a legszebb megtiszteltetés lett volna, ne haragudj, hogy nem vállaltam, ne haragudj, hogy nem harcoltam érted, ne haragudj, hogy szó nélkül feladtam, ne haragudj, hogy csak dühöngeni tudtam... ne haragudj. 

Mostanában rendezem újra és újra, és újra a soraimat, és érdekes módon, te még mindig a lelkemben vagy és olyan mély sebet ejtett rajtam ez a soha el nem jött születésed, hogy szívem szerint kitépném a szívem és neki dobnám valaminek, szóval mint látod, nem felejtettelek el, és soha nem is foglak. 

Édesanyáddal ezt soha nem beszéltem meg, és gondolom talán már soha nem is fogom. Nem tudom ő min ment, vagy mehetett keresztül és nem is tudom, hogy valaha megfogom e tudni, de remélem, hogy tudod, hogy szerettünk, még akkor is ha rosszul jöttek ki a dolgok és gyáván elfutottunk. Csoda voltál és csoda maradtál is anélkül, hogy a legkisebb füled botját is megmozdítottad volna, szeretlek és remélem egy napon, adsz majd nekem elég erőt, hogy elengedjelek, felfogjam ezt az elképesztő bűnömet a fájdalmamat, és elengedjelek. Ritka egy elcseszett világban élek kicsim, mert erről szinte senkivel nem is beszéltem még, vagy ha igen, senki nem állt készen, hogy meghallgasson, annyira kényelmes és komfortos az itteni világunk. Itt nem illik ilyenekről beszélni, itt nem illik ilyeneket érezni, itt nem illik ilyenen, nem hamar tovább lépni. Lelketlen egy szemét hely ez a Föld, ami csak arról szól, hogy nekem mi lenne jó, nem arról, hogy te mit szeretnél. 

Évek teltek el, és még mindig fel sem fogom, hogy mit tettem, és mi történt, még mindig nem mondtam ki elégszer, még mindig nem ordítottam, nem törtem össze, nem voltam szomorú hetekig, nem akartam öngyilkos lenni, vagy nem tudom mi az aminek talán még normálisan jönnie kellett volna. Nem tettem semmit. Úgy tettem, mintha nem is lettél volna, mintha ez egy másik életemben lett volna, de ez nem így van, azt hiszem a te halálodba nagyrészt én is belehaltam és még csak észre sem vettem. Persze a környezetem is segíthetett volna, ha lett volna olyan környezetem, amiben ez bárkit is érdekel, többek között, akár mondjuk engem. De nem mondtam el szinte senkinek, nehogy zavarjam őket, ők pedig sosem kérdezték, nehogy zavarja őket, úgyhogy így mindenki jól járt... hja, kúrva jól. 

Akárhogy is, ennek már tényleg nagyon sok éve, bár szánalmas, hogy még csak a dátumra és az évre sem emlékszem, szánalmas, hogy úgy éltem, hogy a párommal, akit akkor szerettem még annyira sem voltam képes, hogy megállítsam, hogy megértsem, hogy megéljem. De előbb utóbb mindennek eljön az ideje, és talán, nagyon talán lassan képes leszek erről beszélni és végre segítséget kérni, hogy hallgassanak meg, hogy értsenek meg, hogy simogassanak meg, hogy bocsássanak meg, hogy bocsáss te meg, vagy hogy én felfogjam végre mit tettem, neki üljek és magamnak is megbocsássam végre. Addig pedig amíg ide elérek, még meglepődök párszor, hogy milyen mélyen és felfoghatatlanul mélyen élsz és fájsz bennem, hogy nem jöttél el, mert én nem álltam készen...

Nagyon szeretlek kicsikém,