Bújtatott módon, fejjel előrefelé toltam be magam a műtőbe.
Eleinte voltak még bennem kétségek azzal kapcsolatban, hogy ez valóban egy jó
ötlet-e, de ahogy a csinos ápolónő rám kacsintott, már tudtam, hogy minden
remekül alakul, és nem lehet gond... Persze, kivéve, ha nem sikerül a műtét. De
hát erre alig hangyányi esély van, hiszen egy agyátültetés manapság már rutinfeladat
minden kezdő medikusnak.
Említettem is ez irányú félelmeimet fogorvos barátomnak, aki
a következő módon válaszolt:
- Gerikém! Az agyátültetés mára már annyira rutinfeladat,
hogy még nekünk is meg kellett csinálnunk kétszer-háromszor évente.
- Komolyan? Öregem, nagyon köszönöm, mert azért baromira
aggódtam emiatt!
- Ugyan, drága barátom, teljesen fölösleges.... Igaz, mi nem
embereken csináltuk, hanem hörcsögökön és aranyhalakon, de hát oda se neki, nem
nagy a biológiai különbség...
Szóval ezek után a nyugtató gondolatok és szavak után
vonultam a kés alá. Mosolygós mogyoróbarna hajú nővérke, szikék, néhány liter
bónusz vér és egy kettéharapott almacsuka belei voltak tanúi az állítólagos
rutinműtétemnek. Nem tököltek sokat. A fehér műtősruhát viselő fődoki felemelt
két diódát, és odalépett az ágyamhoz.
- Most pedig hunyja le egy kicsit a szemét, és amikor újra
kinyitja, már nem lesz semmi gondja - mosolygott, és a defibrillátorral
kiütött... de hogy miért???
Most így, túl a sokadik hónapon meg kell állapítanom, hogy
remekül sikerült a műtét. Nincs olyan kérdés, amelyre három másodperc alatt ne
tudnám a választ, igaz öt másodperccel később el is felejtem azt, mert jobb
híján sajnos csak egy Elemér nevű sáskában sikerült az enyémmel közel azonos
DNS-láncot találni, így az ő agyát kaptam meg. Ám oda se neki, azóta legalább
nagyokat ugrálok, sokat röhögök fura ciripelő módon, és állandóan hosszú,
vékony, zöld dolgokon lógok, mint a városi betonpóznák!
