Áramütés

Bújtatott módon, fejjel előrefelé toltam be magam a műtőbe. Eleinte voltak még bennem kétségek azzal kapcsolatban, hogy ez valóban egy jó ötlet-e, de ahogy a csinos ápolónő rám kacsintott, már tudtam, hogy minden remekül alakul, és nem lehet gond... Persze, kivéve, ha nem sikerül a műtét. De hát erre alig hangyányi esély van, hiszen egy agyátültetés manapság már rutinfeladat minden kezdő medikusnak.

Említettem is ez irányú félelmeimet fogorvos barátomnak, aki a következő módon válaszolt:

- Gerikém! Az agyátültetés mára már annyira rutinfeladat, hogy még nekünk is meg kellett csinálnunk kétszer-háromszor évente.

- Komolyan? Öregem, nagyon köszönöm, mert azért baromira aggódtam emiatt!

- Ugyan, drága barátom, teljesen fölösleges.... Igaz, mi nem embereken csináltuk, hanem hörcsögökön és aranyhalakon, de hát oda se neki, nem nagy a biológiai különbség...

Szóval ezek után a nyugtató gondolatok és szavak után vonultam a kés alá. Mosolygós mogyoróbarna hajú nővérke, szikék, néhány liter bónusz vér és egy kettéharapott almacsuka belei voltak tanúi az állítólagos rutinműtétemnek. Nem tököltek sokat. A fehér műtősruhát viselő fődoki felemelt két diódát, és odalépett az ágyamhoz.

- Most pedig hunyja le egy kicsit a szemét, és amikor újra kinyitja, már nem lesz semmi gondja - mosolygott, és a defibrillátorral kiütött... de hogy miért???

Most így, túl a sokadik hónapon meg kell állapítanom, hogy remekül sikerült a műtét. Nincs olyan kérdés, amelyre három másodperc alatt ne tudnám a választ, igaz öt másodperccel később el is felejtem azt, mert jobb híján sajnos csak egy Elemér nevű sáskában sikerült az enyémmel közel azonos DNS-láncot találni, így az ő agyát kaptam meg. Ám oda se neki, azóta legalább nagyokat ugrálok, sokat röhögök fura ciripelő módon, és állandóan hosszú, vékony, zöld dolgokon lógok, mint a városi betonpóznák!