Kripkoné

"Dorongia, egy nagyon messzi, és nagyon dühös hely. Egy városka méretű ország, ahol mindenkinek, súlyos kötelezettségei vannak. Olyanok amik ott teljesen normálisnak, és hétköznapinak számítanak. Ilyen például a hiány. A hiány, amit azért éreznek, mert minden csak úgy fest, mintha minden rendben lenne. Valójában Dorongia lakói, szomorúak. Szomorúak, és közönyösök, mert elveszítettek mindent, ami valaha fontos volt a számukra. A nevüket, a helyüket, a gondolataikat, a fantáziájukat, a kedvesüket, az ellenségüket, a büszkeségük, a válságukat, a fényüket, a tényüket, és leginkább azt az egy érzést, hogy miért is jó lenni. Hogy mikor történt mindez, azt már senki sem tudja. Hogy miért történt ez, azt még kevésbé, de ami volt, az volt, és megtörtént. Ők pedig azóta csak úgy vannak. 

Dorongiában, dorgálják a dolgokat, hogy minden rendben legyen. Az iskolákban, Dorongiai tanárok nevelik a dorongiatlanokat. A munkahelyen Dorgáló Főnökök avatkoznak bele az alattuk lévők dolgaiba, hogy jól működjenek a dolgok. Az egyetemeken, Professzorok Dirigálják a tanulókat, hogy mindenki tudja, mik a főbb tényei Dorongiának, és a templomokban... nos Dorongiában nincsenek templomok, mert Dorongiában, nincs miben hinni. Dorongia erej, a népe, és eltökéltsége, hogy hideg logikájával felépített várai, ezer esztendő múlva is még hirdetik, hogy Dorongia örök! Pedig ez butaság. Csak azok élnek igazán, akik nem esznek meszet, és öntenek hamut a szemükbe, hanem éreznek és tesznek dolgokat, hogy csak úgy legyenek dolgok, nem mert kell."  

Vagy-úgy 

Szeretek félmeztelen lenni.

Szeretek mezítláb lenni.

Többször meg is kérdezték már, hogy miért vagyok mindig mezítláb mindig amikor csak tehetem? Erre mindig ugyanazt mondtam, "Azért mert így szoktam meg". Ez, nem igaz!

Szeretem érezni a bőrömön a világot. Érzeni ahogy fúj a szél, érzeni, ahogy a hideg felkúszik a lábamon és kikezdi az életem. Szeretem tudni, hogy mi az amihez hozzáérek.

Meztelennek lenni, annyi mint levetkőzni, valójában viszont, viselet, ami semmit sem takar el. Egy lehetséges módszer, hogy megmutassam magam, valójában mi vagyok.

Kövér?

Vékony?

Szürke, kék, fehér, fekete?

Hosszú?

Rövid?

Izmos, vagy nyeszlett?

Nincs semmi rejtve, és minden csak úgy kívánja, hogy végig legyen mérve. Az ember alapvetően hiú, és mindig talál magán hibát. Ám ha egyedül van és meztelen, minden más. Akkor valóban érzi a bőrén a hideget, érzi ahogy lecsorog róla az izzadtság, a forróságban, vagy épp halálosan remeg, mert sír, nevet, vagy fél. Láthatóak, ahogy megfeszülnek az izmai, majd az is ahogy ismét megpihennek. Látszódik, ahogy az egész csoda, ami az emberi test, hogyan működik. Nem csoda, hogy szeretünk szexelni... szeretjük érezni ezeket, és érezni ahogy éreznek. Akár a vitorlája a szélnek...

Kacsa

"Hátradobva magam, lustán elheverve iszom a kávém a küszöböm felett. Közben szívom a cigimet és érzem, hogy jó, minden olyan, puha, finom és jó. Olyan éterien, egyszerű. A kék égen, lilapamacsban, porcica fellegek húznak el felettem. Alattam a szomszédok ismét ölre mennek, és a teraszom végében, egy medvepárduc gubizik a szemetesben...

Hát nem csodálatos? Kinek van még, ilyen szépséges képzelete? Hol látsz még ennyi minden lényegtelent egyben? Hol szánunk rá kellő időt, hogy átadjuk magunkat, ennek? Ennek a megmagyarázhatatlan, kellemetlen szerelemnek?

Szerintem sehol."

Egy táskányi gondolat

"-Várjon! - szólt utána a nő. 

- Kicsoda maga? - kérdezte a férfi. 

- Itt hagyta a táskáját! - nyújtotta felé a nő. 

- Mit? Illetve, kicsoda maga? - csodálkozott rá a férfi. 

- Oh - nevetett a nő - Maga kis butus! - megsimította a vállát, és megismételte - Itt hagyta a táskáját! 

- De - akadt el a férfi hangja - Kicsoda maga? - ösztönösen átvette a táskát. 

- Hát Én vagyok! Kicsim! A múzsád, vagyok..." 

Kripkoné

....