- Tudod, Johnny, a dolgok viszonylagosak. A lehetőségeink
pedig végtelenek. Talán pont ezért is van ez a rengeteg megtévesztett ember.
Talán pont ezért van ez a sok vihar, háború és szomorúság.
- Miért?
- Azért, hogy ne tudjunk róla, azért, hogy soha ne vegyük
észre.
- De mit?
- Az egyszerű tényt, hogy mik is vagyunk valójában.
Mindannyian annyira rohanunk az életünk dolgait hajtva, hogy egy másodpercre
sem állunk meg. Nem nézünk körbe. Nem gondolkodunk. Nem szánunk időt az
aggodalmainkra, nem szánunk időt a barátságokra, nem nézzük meg a napot, ahogy
felkel. Nem keressük szemünkkel a csillagokat, nem állítunk nagy dolgokat, nem
küzdünk semmiért, nem hallunk mást, csak amit mondanak. Nem állunk meg, és nem
lázadunk fel…
- De mi ellen?
- Hogy mi ellen, Johnny? A világ ellen! A világ ellen, ami
hazudik, az ármány ellen, ami körbevesz, a képtelen illúzió ellen, hogy kicsik
vagyunk, és nincs mit tenni. A tény ellen, hogy hazudunk és hazudnak. A múltunk
ellen, amit elvettek, amiről semmit nem is tudunk, a változás ellen, amiért
meghalunk, ha kell, de mégse jön el. A hitünk ellen, amit átformálnak, és mi
még mégis azt hisszük, hogy ugyanaz. Az életünk ellen. Egy sakkjátszma
lényegtelen figurái vagyunk, holott a lelkünk tudja, tudja, Johnny, hogy mi az
igazság.
- MI az igazság?
- A szabadság, Johnny! A SZABADSÁG az IGAZSÁG. Az igazság
az, hogy szabadok vagyunk, csak nem hisszük el, és nem is tudjuk, hogy mennyire
vagyunk azok, mert nem hagyják, és mi ezt így el is fogadjuk.
- Nem értem, miről beszélsz, teljesen összezavarsz.
- Fogd meg a kezem! Csukd le a szemed, és számolj el tízig!
- De miért?
- Csak csináld, amit mondtam. CSUKD LE A SZEMED, és SZÁMOLJ
EL TÍZIG!
- És?
- UGORJ!
- MI?
- UGORJ, Johnny! Csak ugorj, és hagyd, hogy elsodorjon a
világ. Hagyd, hogy magával rántson az igazság, hagyd, hogy az lehess, aki vagy!
- De ki vagyok?
- ISTEN…
