Szét meditált fejjel, tétlenül nézek magam elé. Nem értem, hogy mi a picsának nincs itt minden rendben. Hogy honnan jön az a kibaszott sok haszontalan gondolat, ami miatt nem tudok szabadulni, a lélekre dobott, nyüves láncaimtól. És még valami... nem, nem azt hiszem semmi.
Szóval, most már több mint egy éve csinálom a Pránanadit és nagyon nagy kaland, leginkább a szívás és a kaland valami kocakeverékéből előbújó szörnyre hasonlít, de élvezem. Tudod miért? Mert annyi minden kezd kitisztulni, minden ami eddig csak sületlen árnyékok kapkodó hada volt, az mind lassan, fénnyé válik és ismét kezdek látni és érezni és az nagyon jó dolog. Persze jobb lenne ha ebben osztozhatnék veled, de TE, te szarsz rám. Nem is ismersz, és nem is emlékszel, nem is érdekel, hogy mi van velem. Eszedbe sem jutok, mert nem emlékszel, vagy mert nem akarsz emlékezni arra, hogy ki is vagy, mi is vagy, és honnan ismersz. Megtagadod még annak a lehetőségét is, hogy legalább egy kúrva órában összefoglaljam, hogy mi van, de persze elengedni, vagy hagyni engem elmenni azt nem teszed. Csüngsz még rajtam, emlékeimben vájkálsz, belém ivódtál és nem, de semmilyen körülmények között sem, hagysz el, csak nekem, nem mered mondani. És mind ezt miért? Mert így döntöttél? Mert nincs más út? Mert nem tudod? Nem kedves, drága, édes egyetlen csillagom, azért mert kibaszott gyáva vagy, mert nem számít neked semmi, csak az, hogy minél távolabb legyél az igazságtól és attól, hogy kik is vagyunk és mire szántuk ezt az életet. Nem érdekellek, jó. Nem érdekled saját magad, jó. Nem érdekel senki csak a kirakat, jó. De kérlek egyvalamit ne felejts el, őszi lombok gerilla szövedékei nem fognak távol tartani a világtól, és a világ te magad vagy, illetve még mindenki más is, aki rajtad kívül van, így nem ártana ha egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit mondjuk felém is fordulnál. Persze tudom én, hogy hatalmas nagy kérés, hiszen a buisness világa felfalta a lelkedet, és már a negyvenhetedik unokádat tervezed, de bassza meg, az élet itt hever az ajtónk előtt, és mi mégis úgy viselkedünk, mint két hülye tinédzser. Gyere vissza hozzám kérlek, legalább egy kávéra vagy egy beszélgetésre, vagy egy nem is tudom mire. Persze értem! Persze tudom, hogy ezek hasztalan párbeszédeim egy láthatatlan szellemmel, egy olyan lánnyal, aki nincs is, nem is volt, és soha nem is lesz, de azért tudod baszódj meg! Nem volt annyi vér a pucádban, hogy legalább egyszer, csak egyetlen egyszer elém állj és elküldj? Nem volt benned annyi, hogy elmond másra vágysz, és közben a szemembe nézzél? Tudod valamikor, amikor még nem voltál ennyire korlátolt, önző, és hülye, remek kis csaj voltál. Féltél ugyan, de szembe néztél vele, nem emlékszem, hogy hány helyen, és mennyi dolgot láttál, de az hogy még élsz, azt bizonyítja, hogy gyerekként volt benned valami, valami amit mostanra teljesen elhagytál, nem csoda, hogy nem érted az életed.
- Sajnálom, hogy nem maradt semmi abból a kislányból, akit megismertem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése