Csak fogtam a karjaim között, és elhalmoztam a csókjaimmal. Szám szinte alig-alig ért az ő szájához, de mégis mindegyik csókom talált. Volt ami finom nyakát, mások kedves arcát, és megint más csókok a fitos nóziát találták el, de ő nem ellenkezett, édesen mosolygott. Olyan édesen mosolygott, hogy nem is bírtam abbahagyni. Nem is akartam.
Zokogtam és kezembe zártam kicsiny, törékeny testét és az égre kiáltottam bánatom. A bánatom, hogy a szerelmem már nem lehet az enyém. Könnyei, drágán gördültek végig az arcán, olyan érzetet keltve mintha még élne, és talán nevetne, és attól folyna patakokban a könnye. A könnye, amiket úgy szerettem. Ha tél volt azért könnyezett mert fázott, és ahogy tüsszentett, engesztelhetetlen pontossággal szöktek ki szeme alól a piciny könnykristályok, ha pedig melege volt, azért mert érthetetlen didergés tört rá, és a röhögéstől nem bírt magával és akkor is csak áradtak a könnyei, a szent, és csodás könnyei... de most nem az övéi folynak. Csak kölcsön lopja azokat amiket az én vöröslő szemem ont az arcára. A szép kerek duzzadt arcára, ami még mindig néz és mosolyog. Olyan vidáman, könnyedén és játékosan néz, mint ahogyan élt, mint ahogyan átlépett a nagy ismeretlenbe.
- Bily! Bily, kicsim, én most meghalok.
- Nem halsz meg Barbara, nem halsz meg!
- De igen kincsem, meghalok. Ezt már csak azért is sejtem, és tudom, mert angyalokat látok a hátad mögött, erről tudom, hogy már mindjárt végem, hiszen neked soha nem voltak szárnyaid.
- Ne csináld ezt kicsim! Kérlek ne mondj ilyeneket....
Ezek voltak az utolsó mondataink, és nekem az utolsó gondolataim, ahogyan a kedvesemre zuhanva bőgve felfogtam, már nincs válasz, már soha többet nincs válasz. Csak a mosolygós szemek emléke, és a csodálatosan piros ajkak utolsó sóhaja marad.
Szemét egy világ ez, szemét egy hely, ahol ilyen csoda, mint amilyen a szerelem, ennyire ágról szakadtá tehet két fiatalat. Szemét egy hely, ahol ennyire nincs helye a szerelemnek, az örömnek, a hitnek. Barbara mindig hitt, hitt valamiben amiben nekem nem sikerült, még akkor is hitt, amikor már mindenki lemondott róla, és most július 3-án, itt hever az édesem a karjaimban, és még mindig mosolyog.
Miért mosolyogsz kedves galambom? Miért nem fújta ki belőled, a zord halál az utolsó öröm öd foszlányát is? Mond kincsem min nevetsz? - Gondoltam és közben egyre kevésbé zokogtam mert láttam, hogy kicsiny, halott párom szeme egyenesen az enyémbe néz és lát. Lát valamit, amit én soha nem láttam, és nem is láthattam, hiszen a gyászom mindig is sokkal erősebb volt, mint az igazi szerelmem és hitem a csodába, ami a párom volt...
A szemében visszatükröződött az én két szemem, de még valami más is, valami amit látott, és megbékéltette. Valami amit csak most kezdek látni. A szép kék felületben láttam magam és azt, hogy mögöttem valóban áll egy alak, egy magas, termetes, fehér férfi, akinek akkora szárnyai voltak, hogy a piciny párom, csöpp kis szemében az egész világot elfedte. Azt a férfit látta, és arról beszélt amikor elment, az a férfi pedig én voltam. Én voltam a hatalmas angyal, amit mindig is gondolt rólam, és akit végül a kegyes órában egy részeg pillanat megmutatott neki, és rám hagyta örökül. Felém szállt a lelke és már nem éreztem olyan ólom súlyúnak a távozását. Kicsit fel is nevettem, ahogy ismét megláttam a rendíthetetlen alakot és még valamit, egy édes kicsi szőke lányt, aki táncolt a réten és közben nevetett, ahogy a rendíthetetlen angyal szerű alak csak állt, feszített és állt.
Hát ilyen volt az én egyetlen igaz szerelmem, akit a Földiek Barbara Stuartnak ismertek, de a valódi neve, Élet volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése