Időtlenül

Nem feltétlen biztos, hogy mindig mindenre van időnk. Sőt! Ezen biztos, hogy mindenki nagyot nevet és azt mondja, hogy általában semmire sincs időnk, és ez bizonyos értelemben így is van, más összefüggésében azonban csalfa állítás, mert az idő maga nem is igazán olyan mint ahogy azt mi gondoljuk. Mindegy is, mert most nem erről akartam írni, vagyis talán részben igen.

Kevés van abból, amire úgy gondolunk, hogy jó, és kell, és sok abból amiből nem is igazán kell... 

... azt hiszem lassan elmegyek. Hogy pontosan hova, mikor, miért azt talán még nem tudom pontosan, de most ez jön. Érzem. Elmegyek és más leszek, valahol máshol és mégis mindig nagyon közel hozzád, hozzád aki ezt most olvasod, mert tudom, hogy vagyunk így egy páran, hogy olvasunk. Talán szomorú leszel, talán vidám, talán semleges, de lassan elmegyek. Elváltozok olyanná amilyenné az igazán szép kék madarak szoktak. Régen a középiskolában volt egy borzalmas osztályfőnököm és ő adott az utolsó év végén ajándékba egy hernyót mindenkinek. Persze nagyon rosszul esett nekünk, de ő azzal a szándékkal adta, hogy egyszer minden hernyó ki kell és gyönyörű pillangó lesz. Nem szerettem azt a nőt, sem a módszereit, de végül lehet lassan igaza lesz, lassan kikelek és azzá leszek amivé mindig is válni szerettem volna, azzá ami Te is Én is vagyunk... 

A dátum és az időpont megvan, de ezek a fránya dolgok állandóan változnak én pedig már unom, hogy mindig felsülök, úgyhogy nem írom le, hogy 2017. január 23-27, akkor megyek, mint Mary Poppins, vagy mint Pán Péter. 

Látom magam előtt a fényt, látom ahogy mindent beterít és a testem lassan azzá válik, ami mindig is volt... csodává. Nem osztottam meg sokakkal, mert alig vannak néhányan akik végig kísérték az életem, és tudják, mit miért tettem, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, mi a célom és hogy hova megyek. Annak a kevésnek viszont nagyon hálás vagyok, mert a legsötétebb és legszomorúbb napjaimon is kitartottak mellettem és velem voltak, akkor is amikor mások már rég hetedhét határon túl voltak és még csak vissza sem néztek. 

Nem tudom miért írom le mindezt, nem tudom, mit várok ettől, csak azt, hogy azért félek, félek, hogy igaz, félek, hogy nem igaz, félek elmenni és félek maradni is. Annyi minden történt olyan rövid idő alatt és még annyi minden fog. Ezt mind szívesen megosztottam volna veletek, a családommal, a szeretetteimmel, a barátaimmal, a kedveseimmel, a párommal, mindenkivel, de nem sokan kértétek, hogy mondjam és sokszor sokan kértétek, hogy ne mondjam, így nem teszem, és ezt sem teszem. Csak leírtam, ide magamnak, hogy Szeretlek! :) Szeretlek Balogh Reni és köszönöm neked, hogy legalább téged érdekelt a történetem :D 

Levél a halott kislányomhoz

Kedvesem. Édes kicsi, kedvesem. 

Nem is tudom, hogy kezdjem el, vagy, hogy elkezdjem e. Annyi év telt már el, annyi sok nap, hét, hónap, annyi kaland, élmény, mesés történet és sok más, hogy nem is tudom, hogy kezdjem el... sajnálom. Sajnálom ami veled történt, sajnálom ami velem, velünk történt. 

Szerintem egy lusta, kövér, kirakatvilágban élünk, aminek nem csak szenvedője, de építője is vagyok én magam is, de tudom ez most csak kifogás, most ez csak kifogás. Nem ezért kezdtem el ezt írni, hanem, hogy elmondjam, nagyon sajnálom, és nagyon szégyellem, hogy nem vagy itt. Nem vagy itt, mert gyáva voltam, nem vagy itt mert nem voltam jó apád, nem is voltam apád, mert nem is kaptál esélyt sem, nem kaptál semmit. Pedig tudom, hogy néztél volna ki, és milyen lettél volna. Szép, göndör hajú csoda. Egy lányka ami minden fiút váró apukának a csodája, mert több és jobb lettél volna, mint amit én remélhettem... de nem így lett. Nem így lett. 

Évek teltek el, és még mindig nem tudom felfogni, vagy valójában elhinni, hogy megtettem, megtettük. Nem is láttalak, nem is ismerlek, és semmit nem is tudok rólad, mégis ha őszinte akarok magammal lenni és magamba nézek, azt érzem, hogy szaggat a kín a keserűség, a gyűlölet és a szomorúság, egy olyan dolog miatt, amit itt ma mindenki természetesnek tart, pedig belül érzem, hogy az abortusz nem természetes. Az abortusz nem jó. Főleg akkor nem, ha szerettelek, és azt is szerettem akitől lettél volna. Persze az idő mindent igazol - mondogatjuk - és mennyire szerencsések vagyunk, mert így eltudtunk válni. De ez mind csak üres beszéd, az igazság benne lakik a szívemben és az egy hatalmas fekete, kátrányos fájdalom, nem idióta fecsegés, vagy önigazolás, csak tiszta, mélyen ülő, vad fájdalom, hogy hagytam meghalni a kislányomat. Nincs ebben semmi amit szépíteni kéne, semmi amit kicsit is titkolni vagy színezni kéne. Szerettelek, már akkor is amikor fogantál és utána is végig tudat alatt, a lelkemben szerettelek. Nem miattad nem volt jó a jöveteled, hanem miattam, és édesanyád miatt. Mert nem voltunk jól, nem voltunk jól és nem voltunk őszinték egymással, csak éltünk, de nem éreztünk, vagy nem is tudom. Nem is fogom már megtudni, és nem is azért írok hanem azért, hogy tud, sajnálom, mindennél jobban szerettelek, és ha bár akkor bele sem mertem gondolni abba, hogy milyen lehet apának lenni, az biztos, hogy a te apukádnak lenni, a legnagyobb feladat és a legszebb megtiszteltetés lett volna, ne haragudj, hogy nem vállaltam, ne haragudj, hogy nem harcoltam érted, ne haragudj, hogy szó nélkül feladtam, ne haragudj, hogy csak dühöngeni tudtam... ne haragudj. 

Mostanában rendezem újra és újra, és újra a soraimat, és érdekes módon, te még mindig a lelkemben vagy és olyan mély sebet ejtett rajtam ez a soha el nem jött születésed, hogy szívem szerint kitépném a szívem és neki dobnám valaminek, szóval mint látod, nem felejtettelek el, és soha nem is foglak. 

Édesanyáddal ezt soha nem beszéltem meg, és gondolom talán már soha nem is fogom. Nem tudom ő min ment, vagy mehetett keresztül és nem is tudom, hogy valaha megfogom e tudni, de remélem, hogy tudod, hogy szerettünk, még akkor is ha rosszul jöttek ki a dolgok és gyáván elfutottunk. Csoda voltál és csoda maradtál is anélkül, hogy a legkisebb füled botját is megmozdítottad volna, szeretlek és remélem egy napon, adsz majd nekem elég erőt, hogy elengedjelek, felfogjam ezt az elképesztő bűnömet a fájdalmamat, és elengedjelek. Ritka egy elcseszett világban élek kicsim, mert erről szinte senkivel nem is beszéltem még, vagy ha igen, senki nem állt készen, hogy meghallgasson, annyira kényelmes és komfortos az itteni világunk. Itt nem illik ilyenekről beszélni, itt nem illik ilyeneket érezni, itt nem illik ilyenen, nem hamar tovább lépni. Lelketlen egy szemét hely ez a Föld, ami csak arról szól, hogy nekem mi lenne jó, nem arról, hogy te mit szeretnél. 

Évek teltek el, és még mindig fel sem fogom, hogy mit tettem, és mi történt, még mindig nem mondtam ki elégszer, még mindig nem ordítottam, nem törtem össze, nem voltam szomorú hetekig, nem akartam öngyilkos lenni, vagy nem tudom mi az aminek talán még normálisan jönnie kellett volna. Nem tettem semmit. Úgy tettem, mintha nem is lettél volna, mintha ez egy másik életemben lett volna, de ez nem így van, azt hiszem a te halálodba nagyrészt én is belehaltam és még csak észre sem vettem. Persze a környezetem is segíthetett volna, ha lett volna olyan környezetem, amiben ez bárkit is érdekel, többek között, akár mondjuk engem. De nem mondtam el szinte senkinek, nehogy zavarjam őket, ők pedig sosem kérdezték, nehogy zavarja őket, úgyhogy így mindenki jól járt... hja, kúrva jól. 

Akárhogy is, ennek már tényleg nagyon sok éve, bár szánalmas, hogy még csak a dátumra és az évre sem emlékszem, szánalmas, hogy úgy éltem, hogy a párommal, akit akkor szerettem még annyira sem voltam képes, hogy megállítsam, hogy megértsem, hogy megéljem. De előbb utóbb mindennek eljön az ideje, és talán, nagyon talán lassan képes leszek erről beszélni és végre segítséget kérni, hogy hallgassanak meg, hogy értsenek meg, hogy simogassanak meg, hogy bocsássanak meg, hogy bocsáss te meg, vagy hogy én felfogjam végre mit tettem, neki üljek és magamnak is megbocsássam végre. Addig pedig amíg ide elérek, még meglepődök párszor, hogy milyen mélyen és felfoghatatlanul mélyen élsz és fájsz bennem, hogy nem jöttél el, mert én nem álltam készen...

Nagyon szeretlek kicsikém, 

Búcsú a Cantinától

Tudod milyen érzés, amikor szétreped a szíved? Én nem tudom, csak azt tudom, hogy csodálatos emberektől kapok, elképesztő bókokat és kedvességet, amiben elmondják, hogy mennyire sajnálják, hogy bezárom a klubom. Megértem őket, mert minden kedves szó csekély ahhoz a szomorúsághoz képest amit én érzek, hogy bezárom a klubom. Jobban mondva, hogy bezártam. Nem ez az első dolog, amit talán még az életemnél is jobban szerettem és mégis a végén elengedek és bezárok, nem ez az első és nem is hiszem, hogy az utolsó. Nehéz ezt megértetni, elmondani, vagy átadni bárkinek, akit ismerek, hogy mit is jelent ez nekem, vagy most mit is érzek. Még a legközelebbi és legjobban engem ismerőknek is alig engedtem meg, hogy bármit is lássanak abból, hogy valójában hogy érzem magam. Hogy miért tettem, vagy teszem így nem tudom, talán azért mert úgy gondolom, hogy valójában nagyon keveseket, vagy szinte senkit nem érdekel igazán, hogy mit érzek a klubom bezárásával kapcsolatban. Mindenkinek meg volt a maga oka indoka, amiért szerette, vagy nem szerette ezt a helyet, de én vagyok az egyedüli, aki végig élte minden rezdülését, minden történését, minden apró, vagy nagy eseményét. Ennek a klubnak pedig semmi köze nem volt ahhoz amit sokan gondolnak róla, ez a klub valójában én magam voltam. Egy mosolygós, mindig nyitott játszótér, ami csak adni próbált, elfogadni és megérteni, nem okoskodni, nem méltatlankodni és nem káromolni semmit és senkit. 

"...Bársonyba bújt a lelkem amikor azon az egyetlen lopott estén, összebújhattunk. Még ma is emlékszem mindenre és arra, hogy mennyire boldog voltam. Te nem úgy tervezted, hogy maradsz, én nem úgy terveztem, hogy megyek, de végül nálam maradtál. Nem is értetted, hogy miért, csak egyszerűen szükséged volt egy kis nyugalomra, és én megadtam ezt neked, így hozzám bújtál és ott aludtál a padlón, bent a sarokban. A sarokban ahol korábban egy akkor még barátomnak hitt embernek elmondtam az életem nagy titkait, egy másik barátom pedig nekem mesélt el nagy titkokat ami miatt bajba is került..."

Amikor kinyitottuk a helyet, nem is igazán tudtuk mibe vágunk bele, csak azt éreztük, hogy megszólított a szelleme, és felkínált egy olyan lehetőséget, amit gyávaság, vagy inkább lehetetlen lett volna visszautasítani, és neki kezdtünk. A kemény munkának. Emlékszem, számomra akkor ez egyfajta nemes kihívás volt, egy próbatétel, hogy egész napomat, minden percemet, egyetlen dolognak szenteljem. Hiszen előtte alig volt, hogy időben felkeltem volna, vagy, hogy bármi értelmeset is tegyek. A Cantina volt az első és egyedüli hely, ahol megtanultam szeretni és tisztelni is a rendet, ahol mindent mindig fel kellett takarítani, így magamban is és magam körül is lassan elkezdtem takarítani. A rendezvények kezdetben hatalmasak voltak, az egyik érte a másikat, és mindig telt házunk volt, számomra mégis a legnagyobb öröm az volt, amikor olyan program volt, ami egyáltalán nem passzolt a profilunkba, mint mondjuk a Gyöngyfűzés, mert akkor éreztem és láttam, hogy a hely azt csinálja, amit szeretnék, mindenkinek otthonos, meleg, és megbízható. Nem voltam rest, nem kicsit, nem közepesen, hanem az egész életemet ennek szenteltem, és ebbe tettem bele. Nem pénzért, nem hírnévért, nem azért, hogy később valahol jól fessen, hanem csak mert szerettem. Jól, rosszul, de minden percemet ez a kétszer 60 négyzetméteres helyiség töltötte ki, és határozta meg. Mindent ennek rendeltem alá, legyen szó barátokról, szerelemről, munkáról, előrehaladásról, családról. Míg mások szabadon töltötték a hétvégéiket és örömmel vetették magukat a munka utáni délutánokba, én nyitva tartottam és készen álltam, hogy legyen elég program és étel-ital az asztalokon. Legyen pár jó szavam mindenkihez, mosolyogni lássanak, hátha segít nekik, illetve a magam arrogáns és furmányos módján neveltem azokat akik szerintem rászorultak. Ez volt az a hely, ahol háttérbe is szorultam, hiszen a legelején megegyeztem a volt párommal és magammal is, hogy itt nem politizálunk, nem alkotunk véleményt, és senkivel nem fogunk összeveszni, mindent a vendégeinknek rendelünk alá és őket tesszük boldoggá, a mi világképünk, véleményünk, másodlagos, ők érezzék jól magukat. 

Ezen a helyen írtam életem első novelláját (Családban marad), ami végül meg is jelent. Itt meséltem életem leghosszabb verseny modulját (Alien játéksorozatok), és talán leghosszabb egyéb játékát is (Mon Krieg). Itt értettem meg milyen érzés is amikor rájössz, hogy nem is élsz, hogy üres vagy, hogy a fájdalom is jobb annál, mint amiben jelenleg vagy. Itt éltem át, a legnagyobb és legsúlyosabb veszteségeimet édesapám halála óta, és itt találtam meg és veszítettem el a legnagyobb szerelmemet. Itt ébredtem fel és váltam őszinte keresővé és reszkettem talán a legtöbbet az életemért. Itt lettem 30 és itt lettem 35 is, amik ugye nagyon fontos kerek számok az emberek fejlődéstörténetében. És ami még ennél is fontosabb, szerintem itt lettem hívő. Itt kezdtem el igazán hinni abban ami, vagy aki vagyok. A klub volt az első hely ami annyira próbára tett, hogy lehetetlen volt nem túllépni saját magamon ahhoz, hogy képes legyek üzemeltetni, megélni és életben maradni, így ez volt az a hely, ami először a maga brutális és őszinte módján, a maga kitartó kutya hűségével és birka türelmével, megtört és megmutatta, hogy milyen ember is vagyok. A Cantina adta vissza a hitemet saját magamban, mert annyira sok helyzet elé állított amiket utána képes voltam megoldani, hogy még most sem fogom fel, és pont ezért ismét hinni kezdtem magamban és abban, hogy bármire képes vagyok. Pont ez lett végül a veszte is. Ahogyan én kinyíltam, az emberek úgy kezdtek körülöttem bezárni. Az amilyen vagyok már nem fért bele abba a szerepbe amiben megszoktak, megszoktak olyannak, amilyen talán soha nem voltam, csak védtem magam. Megszokták, hogy mindig változatlan lesz amit nálam találnak, és nem értették, hogy miért változok. Pedig csak elkezdtem magam lenni, és ezért lassan mindent tényleg elveszítettem. Hazugságból, káprázat csak amit az ember építhet, nem pedig valóságot. Soha nem voltam olyan amilyennek szerettem volna, hogy lássanak. Hogy milyen vagyok, azt azóta is nehezen tudnám elmondani, de talán a legjobb szó rá, a csodálatos, csodálatos akár a Catnina a legjobb formájában. Olyan amit csak bámulni lehet, de megérteni igazán soha, mert nem tudjuk követni, hogy valójában mi a fenét is akar és minek is van itt. A Cantinával egyszerűbb a helyzet, mert azt le tudom nektek írni, hogy miért volt... Értetek. Az én kérdésem már sokkal nehezebb, de igyekszem azt is megértetni, Értetek.  

Hát drága édes, csodálatos és örökké szeretetben lévő vad Cantinám! Hálás szívvel köszönöm ezt a leírhatatlan és megpróbáltatásokkal teli csodálatos 6 évet, ami alatt olyan volt mintha legalább is hatvan korszakon mentem volna keresztül. Köszönöm neked a kitartásod, a lojalitásod, a szereteted, az emlékeid amikkel megajándékoztál, a kapcsolatokat amiket felbontottál, és a barátságot, szerelmeket amiket megalkottál. Egy időben a vége felé Baluval úgy gondoltuk, hogy ha végeztük a munkánkkal, akkor Mohamed próféta házához hasonlóan, talán belőled is kegyhely lehet, nem hiszem, hogy erre valaha is sor fog kerülni, de azt hiszem, hogy nem is szükséges, hogy ezt megtegyük, vagy tedd, mert azok a kevesek (akiknek száma számtalan), örökre emlékükbe vésték a helyett, ami Te voltál, amit Én alkottam, amit Együtt álmodtál a méltókkal és méltatlanokkal. Te drága hely, hálával telt szívvel köszönöm, hogy visszahoztál az életbe, és mégis tovább toltál a reménységbe, hogy egy napon, minden jobb lehet. Támasza, társa voltál, először sokaknak, majd csak nekem, és végül azoknak a keveseknek, akik tudják miről beszélek. Imaház, otthon, szeretetteljes erőd, és a csodák palotája voltál, egy hely, ahol az én emlékeim mellett, számtalanyian álmodták magukat oda ahová valójában valóak.... a Szeretet Hősei közé! :D Ezt örökké köszönöm neked, és áldással az emlékeden, térj nyugovóra kedvesem! 

A Te egykori áldott Tulajod, varázslód, mestered, tanítványod, fiad, lelked, és urad, de leginkább Barátod: Gergely.

Mindent nagyon köszönök.....

Félrecsúszott létezések

Nem, nekem nincsenek szárnyaim, sosem voltak. Hogy ez hogy lehet? Nem tudom, talán úgy, hogy nem angyal vagyok, hanem Isten. Abból is inkább a zsidóbbik fajta, vagyis a takarékosabb. De akkor hogy lehet, hogy itt vagyok? Nem tudom. Mindent elfelejtetettem, amikor ebbe az utolsó nagy vállalkozásba belekezdtem. Hogy miért? Talán, hogy ne álljak az útjába annak a sok szörnyűségnek amik sorra megtörténnek. Hogy lesznek szörnyűségek? Persze, hogy lesznek, miért mit gondoltál, azt hitted, hogy annyi évezrednyi tagadás és hazugság után, nem kaptok igazán nagy fejmosást. Tévedtél. De nem csak te, mind tévedtetek. Lehazudtátok a csillagokat is az égről, csak, hogy elkerüljétek azt az egyszerű tényt, hogy szeretlek titeket, és cserébe azt hittétek, hogy a szabad akaratotok nem fog visszacsapni? Azt hittétek, hogy nem úgy lesz, ahogy kívántátok? Hát... tévedtetek. Mind tévedtetek.

Az igazság olyan régi, olyan mély és távoli, hogy nincs hegycsúcs, vagy Földi szerzetes rend, ami egyáltalán csak a közelébe érhetne. Mindenki, aki az örök titkokat kereste, csak saját magának kapart, hogy végül a másik előtt tetszelegjen és hangzatos, vagy látványos örökségeket áruljon aranypénzért, rézkalitkába zárva az igazság érzet kevesét. S mind ezt miért? Mert azt hittétek, hogy csak viccelek, azt gondoltátok, hogy én úgysem adom meg a teljes szabadságot. Hát tévedtetek! Minden percét, gondolatát és fájdalmát nektek adom. Mint a korai időkben, amikor egymást tapostátok, hogy a helyembe álljatok, és majd könyörögve kértétek, hogy véget érjen a szolgálat az arany trónon... ami soha nem volt arany. Hát ilyenek vagytok.... De én szeretlek titeket, mert nem számít mit tesztek, nem számít mit mondotok, TI mind a gyermekeim vagytok, s ÉN az öreg, zsidó atyátok.

Dajkálom az álmomat

Meditáltam és egészen tiszta lettem, úgyhogy jött egy véletlen, valótlan egyszerű gondolat... dajkálom az álmomat. Nem is tudom, hogy kéne ezt csinálni, vagy egyáltalán elképzelni, de tetszik a hangzása-zöngése, és leginkább képtelen képessége, így arra gondoltam, valóban megkísérlem és dajkálom az álmomat. Hogy melyiket, azt a nagy rohanásban még nem sikerült eldöntenem, de talán, azt a kéket ott fent, vagy inkább a vöröset lent a mélyben... vagy nem is, inkább tudod mit, dajkálom a tiédet! Na mit szólsz? Nekem adnál egy fél életet, hogy kezeljem, védjem, éljem, szeressem és kérjem az álmodat? Nekem mernél szólni, hogy kinyúljak érted, hogy megőrizzem a titkaid és veled égjek, és éljek amikor más épp nem él? Vagy ez most így túl sok, túl közvetlen? Hát jó, akkor dajkálom a saját álmomat. 

Egy álmot, amiben minden fehér, némi kékkel, mert az önző és szeretem, mert az a kedvenc színem. Legalább is volt valaha régen, amikor még volt az embereknek színhez kötött szerelme. Szóval van egy ilyen nagy fehér és kicsi kékem vonzásában lángoló dalia álmom. Egy álom, amiben birkák, nem is... inkább medvék, vagy talán menyétek... á viccelek, emberek vannak. Igen, emberek vannak különféle alakokban. Van aki alacsony, páran magasabbak, mások jóképűek és van egy rakat rusnya, a lényeg, hogy ne legyen közte két egyforma, mert az mindent elrontana. Na és a lényeg! Te vagy benne a képben! Igen kedvesem, pont TE! Te aki most épp ezt olvasod, és szívod magadba a szavakat, arra gondoltam, hogy csalok és végül mégis inkább téged... vagy legalább is az álmod dajkálom. Hogy milyen a TE álmod, hogy azt csak TE tudhatod? Talán. Talán nem. Talán álom csak, hogy dajkálom az álmomat, és álom benne, hogy valójában TE dajkálod benne az én álmomat. Na de ha ez így lenne, akkor kérlek vess egy pillantást az alábbi listámra.... Ez tartalmaz mindent, amire vágyok, mindent amit kívánok, és párat a valaha majd egyszer talán megkívánomokból. Légy alapos és nagyon, de nagyon körültekintő. Hja! És kérlek ne élj olyan ósdi kifogással, hogy lentebb nincs is lista, mert ez az én álmom, és természetesen a fehér tintát imádom.... jó olvasást álom pásztorom! :)

Persze, ha nem hiszel ebben az egészben... akkor sincs semmi baj, attól még én dajkálom a magam álmát és egy napon ígérem TE is meglátod, hogy mit rejtettek a sorok, amiket fentebb részedre megtekintésre kínálok... vagy nem ;)   

Keserű édes csókok

Csak fogtam a karjaim között, és elhalmoztam a csókjaimmal. Szám szinte alig-alig ért az ő szájához, de mégis mindegyik csókom talált. Volt ami finom nyakát, mások kedves arcát, és megint más csókok a fitos nóziát találták el, de ő nem ellenkezett, édesen mosolygott. Olyan édesen mosolygott, hogy nem is bírtam abbahagyni. Nem is akartam. 

Zokogtam és kezembe zártam kicsiny, törékeny testét és az égre kiáltottam bánatom. A bánatom, hogy a szerelmem már nem lehet az enyém. Könnyei, drágán gördültek végig az arcán, olyan érzetet keltve mintha még élne, és talán nevetne, és attól folyna patakokban a könnye. A könnye, amiket úgy szerettem. Ha tél volt azért könnyezett mert fázott, és ahogy tüsszentett, engesztelhetetlen pontossággal szöktek ki szeme alól a piciny könnykristályok, ha pedig melege volt, azért mert érthetetlen didergés tört rá, és a röhögéstől nem bírt magával és akkor is csak áradtak a könnyei, a szent, és csodás könnyei... de most nem az övéi folynak. Csak kölcsön lopja azokat amiket az én vöröslő szemem ont az arcára. A szép kerek duzzadt arcára, ami még mindig néz és mosolyog. Olyan vidáman, könnyedén és játékosan néz, mint ahogyan élt, mint ahogyan átlépett a nagy ismeretlenbe. 

- Bily! Bily, kicsim, én most meghalok. 

- Nem halsz meg Barbara, nem halsz meg! 

- De igen kincsem, meghalok. Ezt már csak azért is sejtem, és tudom, mert angyalokat látok a hátad mögött, erről tudom, hogy már mindjárt végem, hiszen neked soha nem voltak szárnyaid. 

- Ne csináld ezt kicsim! Kérlek ne mondj ilyeneket.... 

Ezek voltak az utolsó mondataink, és nekem az utolsó gondolataim, ahogyan a kedvesemre zuhanva bőgve felfogtam, már nincs válasz, már soha többet nincs válasz. Csak a mosolygós szemek emléke, és a csodálatosan piros ajkak utolsó sóhaja marad. 

Szemét egy világ ez, szemét egy hely, ahol ilyen csoda, mint amilyen a szerelem, ennyire ágról szakadtá tehet két fiatalat. Szemét egy hely, ahol ennyire nincs helye a szerelemnek, az örömnek, a hitnek. Barbara mindig hitt, hitt valamiben amiben nekem nem sikerült, még akkor is hitt, amikor már mindenki lemondott róla, és most július 3-án, itt hever az édesem a karjaimban, és még mindig mosolyog. 

Miért mosolyogsz kedves galambom? Miért nem fújta ki belőled, a zord halál az utolsó öröm öd foszlányát is? Mond kincsem min nevetsz? - Gondoltam és közben egyre kevésbé zokogtam mert láttam, hogy kicsiny, halott párom szeme egyenesen az enyémbe néz és lát. Lát valamit, amit én soha nem láttam, és nem is láthattam, hiszen a gyászom mindig is sokkal erősebb volt, mint az igazi szerelmem és hitem a csodába, ami a párom volt... 

A szemében visszatükröződött az én két szemem, de még valami más is, valami amit látott, és megbékéltette. Valami amit csak most kezdek látni. A szép kék felületben láttam magam és azt, hogy mögöttem valóban áll egy alak, egy magas, termetes, fehér férfi, akinek akkora szárnyai voltak, hogy a piciny párom, csöpp kis szemében az egész világot elfedte. Azt a férfit látta, és arról beszélt amikor elment, az a férfi pedig én voltam. Én voltam a hatalmas angyal, amit mindig is gondolt rólam, és akit végül a kegyes órában egy részeg pillanat megmutatott neki, és rám hagyta örökül. Felém szállt a lelke és már nem éreztem olyan ólom súlyúnak a távozását. Kicsit fel is nevettem, ahogy ismét megláttam a rendíthetetlen alakot és még valamit, egy édes kicsi szőke lányt, aki táncolt a réten és közben nevetett, ahogy a rendíthetetlen angyal szerű alak csak állt, feszített és állt. 

Hát ilyen volt az én egyetlen igaz szerelmem, akit a Földiek Barbara Stuartnak ismertek, de a valódi neve, Élet volt. 

Lassú léptek

Mámoros az élet amiben élek, mert nincs semmire gondom. 

Lassan, mint egy elkopott, foszlott kabátot, az utolsó hazugságaim is elhagyom, ledobom. Mondanám, hogy másra cserélem, de ez nem igaz, inkább csak állok és nézek. Nézek a távolba, oda ahonnan jönnek a fények, és érzem, hogy élek. Minél előrébb vagyok, annál teljesebb a létem. Szöknek el szívemből a nem kellek, és a szükségtelen rég halott képek. Kiörül a lelkem, hogy megtöltsem élettel, valósággal, szertettel, mindennel amire itt alig vagyok képes. Ez a világ nem az amit én álmodtam, sem nem az amiért élek. Ez a világ, csak egy rossz illúzió, egy összetört korsóból kifolyt, véres víz tükre, nem egyéb. Nem tudom, hogy merre is megy amerre haladok, de egyet egyre jobban elfogadok, magamat, és azt, hogy lehet, hogy nem mindenkinek elég jó, az ami vagyok. Nehéz lecke volt, de lassan, mindenem fény lesz, szép tiszta, eredeti fény. Nem viselek többet gúnyát, nem hazudok többé más nevet, mint ami vagyok, nem leszek senkinek többé a kedvese, a térdre rogyott kedves házi Istene. Nem vagyok én több mint ami vagyok, és az ami vagyok, alig több mint a semmi és ez pont elég, hogy egész legyek. Nem kívánok többet a kedvedben járni, mert minden vagyok, és teljes, csak magamat áltatom, kevesebbel. Sajnálom, sajnálom, hogy nem látod, sajnálom, hogy nem vagy velem, hogy megértsed min, miért mentem, de ez legyen a te gondod. Szeretlek, mindig szerettelek, de a játékunknak vége, én Fény leszek, és Te... 

... te remélem egyszer ismét lélek ...