Hogy köszönsz el végleg attól, akit mindennél jobban szeretsz? Hogy mondod el, hogy mennyire kár… Mennyire kár, hogy vége mindennek, ami valaha voltál? Hogy kell elszakadni, és épségben megmaradni? Miért kell elbúcsúzni, ha tudom, hogy ő az, aki kell nekem? Mi értelme ennek az egésznek?
Nem tudom, de talán már nem is érdekel. Szép volt. Gyönyörű. Aranyba mártott. Végzetes és végleges. Álmokból élek, azokból építem az életem, az adja a részletet, amiből többé leszek. Mégis időnként szükséges, hogy felkeljek. El kell fogadnom, hogy a világ nem csak az én álmom, de másoké is. Olyanoké, akiket szeretek. Nekik pedig nem mindig azonos az álmuk az enyémmel. Ez nem az ő hibájuk és még csak nem is az enyém. Egyszerűen ilyen az élet. Ilyenkor jutunk el oda, ahol most épp vagyok… Búcsúzom. Elválni nehéz, megtalálni még nehezebb, utána elveszíteni lehetetlen, és önként elismerni és tovább állni… Hát, nem tudom, talán mintha a poklot akarnám befagyasztani. De ki tudja? Lehet, hogy már voltak sokak, akiknek sikerült, lehet, hogy még nekem is menne…
Búcsúzom, hát, drága tündérem. Életem értelme. Ébredésem, álmom, mesém, mindenem, amit valaha látott szemem; minden, amit valaha kívánt az ajkam, minden, ami kicsit is én vagyok és több, ami talán te voltál.
Ég áldjon, és minden jót neked, vigyáz magadra, koboldja a lelkemnek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése