Körforgás

Minden pillanatunk egy másik pillanatunk eredményeként születik meg és lesz teljes. 

Könnyedén szelve a lépcsőket futottam felfelé. Az enyészet már az épület egészét kikezdte, amely annyira üres volt, akár egy halottasház. Omladozó falai között még a szél sem süvített, mert haszontalan lett volna. Semmi sem mozdult. Minden kopott, szürkésfekete és elhasznált volt. A lakások bejáratául szolgáló elrohadt, funkciójukat vesztett ajtók fogatlan szájak módjára tátongtak. A belső udvarban nem volt semmi, csak pár elszáradt növény és egy rozsdás bicikli. Alig néhány pillanat alatt felértem a harmadikra és… megszédültem. Megbotolhattam valamiben, de szerencsére még időben elkaptam a korlátot, és így nem buktam fel. Felegyenesedtem, és kerestem a szememmel a lakást, amelyikhez jöttem. 

A harmincnégyes lakást! 

Pont olyan volt, akár a többi, csak… csak ennek az ajtaja előtt egy babakocsi állt. Hogy mi? Még nagyon fel se fogtam, amikor nyöszörögni és sírni kezdett benne egy kisgyerek. 

- Sss, kicsikém. Nyugodj meg, nincs semmi baj – mondogattam, és amennyire csak tudtam, lassú és hangtalan léptekkel közel mentem a kocsihoz, hogy megnyugtassam a gyereket. 

Odaérve belenéztem, viszont a babakocsiban nem volt semmi. Üres volt, és már a sírást sem hallottam. A hátam mögött, egy éles ajtócsapódást követően léptek viharzottak le az emeletről. Megfordultam és arra néztem, de nem láttam senkit, csak rohanó léptei visszhangját hallottam, és láttam, ahogy egy udvarajtó becsapódik. 

- Gergő? – riadtan ugrottam hátra, ahogy meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. 

- Nyugodj meg, csak én vagyok az – forgattam a fejem, de nem láttam senkit, csak azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és valahol lennie kell valakinek. A hangot viszont nem ismertem fel, és hiába is akartam rájönni, ki lehet, nem sikerült – Segítek! 

Összezavarodtam, de egy mély levegővétel után úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, és odaléptem az ajtóhoz. 

Lenyomtam a rozsdás kilincset és benyitottam. A lakás előterét a rothadás és a leépülés teljessége tette tönkre. Félhomályos, kísérteties lakás volt. Abból a fajtából, amelyet már minden élet elhagyott. Reszketve vettem észre, hogy fázom. Dideregve beljebb léptem, és elővettem egy zseblámpát. 

Öreg, szétrohadt bútorok, leesett és kettétört képek, soha nem használt polcok és szekrények és egy állandó, finom remegés, mintha villamos menne el a fejem fölött.  Pár koszos ruha szétszórva egy kettétört ágy körül és egy ajtó… egy ajtó, amely különös módon nem volt rozsdás. Sőt, a maga módján még szépnek is volt mondható. A hideg nem múlt el, és láttam a leheletemet. Továbbra is remegve a fagyos levegőtől az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset. 

Odabent egy kórházi szoba volt. Tiszta, szép és rendezett helyiség, ahol egy nagy ágyon egy darabokra tört férfi hevert. Mindene be volt gipszelve, és a feje mellett lévő gépek megállás nélkül dolgoztak. Az egyik a tüdejét tartotta mozgásban, a másik a szívét, a harmadik a veséjét, a negyedik… ki tudja, még mi mindenét. Hallani lehettet, ahogy a szoba ablakán kopog az eső, és a kórterem előtti folyosón nővérkék beszélgetnek halkan. A szobát egyetlen, meleg fényű asztali lámpa világította meg. Ennek köszönhetően látszódott, hogy a férfi mellkasán, a kezét fogva egy idősebb nő alszik elcsigázottan. Talán az édesanyja lehetett. A férfi eszméletlenül, kómában feküdt, és úgy tűnt, mintha csak ő is aludna. Súlyos harcot vívott az életéért, és minden lélegzetvételét megkérdőjelezték a gépek. Az idős nő hirtelen felkelt, és könnyekkel teli szemmel megint megszorította a fia kezét. 

- Gergő, kicsikém! Nyugodj meg, csak én vagyok az. Segítek. 

Könnyedén szelve a lépcsőket futottam felfelé…