Márványos a sötétség ahogy odaveti magát nekem. Olyan könnyed, rugalmas, időnként talán még pimasz is, de leginkább, leginkább ábrándos. Igen, talán ez a legjobb szó rá, hogy ábrándos.
Időnként amikor hazaérek csak a megszokás miatt sem fekszem még le aludni, keresek valamit, valamit amit elvesztettem, talán egy régi be nem fizetett csekket, vagy egy rég elveszett koronát, időnként pedig ennél többet, mondjuk a lelkemet. De mi is az a lélek, és hol is található?
Az világos, hogy hol van a szív, az agy, a here, meg még sok más, de a lélek, a lélek vajon melyik részében van a világnak? Fent? Lent? Kint? Bent? Hm. Hol van? Hova bujt, hova tűnik mindig amikor a nyomorból font napok után keresem? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy bravúros kis jószág, ami elég jól ismeri a terepet ahhoz, hogy elvesszen a sötétben. A sötétségben amiben élek, alkotok, és annyira sok időt vagyok én, én meg még pár milliárdnyian, itt a Föld nevű bolygón.
Ténfergünk mint a részegek, előre kettőt, hátra hármat, körbe négyet és a végén, nos a végén kezdjük az egészet előröl. De hol van eközben a lelkünk? Mire cseréltük, hova tettük? Eldugtuk egy tükörbe? Eladtuk a tévének, vagy maci lett belőle? Nagy és finom medve. Az a fajta amelyik már nem érez semmit, mert nincs is már nagyon érzelme? Vagy ha mégis érez, akkor Brumant egyet?
Szóval a márványos estékben keresem a lelkem, azt az elveszettet fura izét, amiért élek. Azt amiért ide jöttem, és amiért innen elmegyek. Azt amelyikről tudom, hogy az enyém és nem csak kölcsönbe dobta rám a világ. Azt az egyet, ami én vagyok. Szívesen keresem magamnak, és szívesen keresem neked. Legyél bár te a legbátrabb, vagy a legelveszettebb, ha ember vagy szívesen megkeresem neked. Mert ha ember vagy, akkor van lelked, és szerethetsz. Szeretheted a képeket, a zenéket, a filmeket, még a hülyéket is mert viccesek, és talán még igazuk is van néha. Szeretheted az éjjelt, és a nappalt, a hajnalt és a karját annak aki éppen átölel. Szeretheted azt aki vagy, és azt is aki leszel, tök mindegy, hogy mennyi vagy. Szeretheted azt aki veled van és azt is aki már a világ másik felén is túl van.
A lélek, mint az előzőekből is kiderül egy igen frankó kis szerkezet, hiszen ha egyszer megtalálod, nem kell érte fizetned, Sőt! garanciálisan nálad marad és mindig újra nő. Nem kell neki, pénz, vagy étel, esetleg olaj, hogy menjen, csak van és szeret téged, azért ami vagy, mert a lelkünk tudja egyedül, hogy kik is vagyunk igazán, mi mindent láttunk, merre jártunk, hova bujtunk, kiket szerettünk, és kikkel toltunk ki. Ő ismeri a titkainkat, a mostaniakat, és azokat, amikre már nem is emlékszünk. Tudja, hogy mi volt a neve az első plüssmackónknak amit felnőve már tuti letagadunk. Mindent tud, az igazat is. Még akkor is ha nem jó, nem kényelmes az igazság, Ő tudja és soha el nem tagadja. A lelkünk mérhetetlen mély, és csodálatos. Annyi év, annyi hó, és annyi hét van benne, mint mindannyiunk összeadott minden kilométere mit valaha megtettünk, és még plusz egy húszas. Ez a remek szerkezet vagyunk, és én ezt keresem a leginkább, hogy meghalljam a hangját, és megértsem a szavát, illetve megismerjem magát, és engem.
Csodás dolog az ábrándozás mert ilyenkor érzem, hogy mégse veszett el teljesen semmi, vagy minden...
... csodás dolog ez az ábrándozás :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése