Mágiával megtelt ujjakkal égetem a szívem bőrébe a képeket. Szólnak hozzám a hangok, súgják, hogy mit akarok. Kérnek, adnak, fenyegetnek. Mélyen belélegzem a láthatatlan valóságot, és felkiáltok:
- Hé Te!
- Igen – kérdem vissza.
- Mit keresel itt?
- Hát és te?
- Én kérdeztem előbb.
- Tény – válaszolt rám szegezve szemét – Várakozom.
- Mire?
- Arra, amire mindannyian várakozunk. A tényre.
- Mi az a tény?
- Az, hahaha – nevetett fel – az a bizonyosság, a bizonyosság arra, hogy élsz. Hogy érzel. A tény az egyszerű igazság ami elér, megszöktet, és odalök ahol még soha nem jártál.
Nem értettem, úgyhogy tovább faggattam. De közben eleredt az eső és nehezebben vettem a levegőt.
- Miről beszélsz? Nem értelek.
- Nem is kell – válaszolta, és elém lépve mellbe vert – Nem a te dolgod, hogy megérts engem.
Elrepültem. Olyan messzire, hogy még ilyen messzire emberfia nem is szállt. Zuhogott rám a világ, és elleptek a cseppek, amik milliónyi színben a fejemre estek. Zúgott a fülem és éreztem, hogy süllyedek, elnyel a világ. Olyan mélyre süllyedtem, hogy a végén már csak a sötétet láttam, és benne egy lényt. Egy lassan úszó, kígyózó, fura lényt. Én voltam az, ahogy kalimpálok kezeimmel levegő után kapkodva. Mert elnyelt a mindenek vize, és a mélyére megyek a világnak.
Hangos csattanással értem le az aljára. Érdes volt, hideg és igazságtalan a felszíne. Nem is akartam oda jutni, de mégis idejöttem. Körbe mindenhol csak a fekete kavargó vizek, és a távolodó énem fénye, ami akár egy tollas kígyó, issza a vérem. Elborultam és kiáltottam, de senki nem felelt, csak a víz bugyogott fel a világba. Órák, napok, hetek teltek így el, értéktelen halmokba hordva az időt, míg végül felálltam. Ellöktem magam a végtől és újra éltem. A sűrű vér vízzé vált, és járni kezdtem. Elindultam a fejem után. Túl a világ adta határokon, túl azon, ami valós, oda ahol nincs halál, csak kaland. Nem voltam egyedül, mert velem jöttek, sokan kik már nincsenek, és páran kik még most is vannak. Végig mentünk mindenen, míg csak bírtunk, és végül kiemelkedtem egy sziget mellett a vízből. Dobok szóltak a sötétben, és egy medveszerű alak táncolt a tűz körül. Esett az eső és ő hívott.
- Gyere ide! Jöjj közelebb gyermek! – Esetlen lépdeltem, majd ahogy elestem mélyen belélegeztem a láthatatlan valóságot, és felkiáltottam…
- Hé Te... ... ... ... ...
... ...
... ... ...
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése