Tágra-zárva

Csendben állok az ajtóm előtt, és nézek. Nem mintha nem ismernék fel egy ajtót, de akkor is csak nézek. Veszek pár méreten túli lélegzetet és nézek. Mintha csak annak élnék, hogy nézek. Beszeretnék menni, de... de nincs mit lenyomni, vagyis hiányzik a kilincs, az-az Isten adta kilincs, ami haza visz. Nincs rajta, talán nem is volt. Nem tudom, hogy mégis így mi értelme van egyáltalán egy ajtónak, de azért nem adom fel, erősen nézem, hátha nő rá valahogy egy kilincs. Esetleg, egy kicsinyke lyuk, valami zár, vagy csak egy retesz, valami amivel játszani lehet, hogy imitálva legyen a kinyitás eseménye, és én ezt kihasználva, a küszöb felett átkússzak... de nem, semmi ilyen sincs. 

Régre nyúlik már vissza ez a dolog, én és az ajtók. Mintha az ősidők kezdete óta csak ez lenne, állok az ajtóim előtt és keresem a helyet, várok arra, hogy elálljon kint az eső, vagy bent ne legyen végre már sötét, de valójában, valójában csak állók, és figyelem az ajtót. Azt az egy ajtót, ami örökké be van előttem zárva, ám mégis úgy érzem, mintha nyitható lenne, pedig csak csalóka ábránd, amit a szél okoz. Igen a szél, ahogy végig fújja a hajam, és belekap az ajtó aljába, időnként megrezegteti. Akkor azt hiszem, hogy mindjárt kiold a nyelve, és lám, ímhol megérte várakoznom, hisz feltárul az egész nagy világ. De erre még nem került sor, bár tény, még csak alig ezeregyszázhatvanhét és fél esztendeje várok erre, hogy egyszer végre kinyíljon a beste. 

De tudod mit? Leszarom. Oldalra lépek, és hazudok mellé egy ablakot, piros kerettel, egy nagy csokor tujával a tövébe, mellé állítok egy létrát és két hazugot, akik közül az egyik fényes mosolyú nagyot halló öregapó, a másik pedig egy manó-gyerek, aki alig lóg ki a fű alól. Most, hogy ez így mind megvan, felveszek egy követ, megemelem, becélzom vele a piros keretes ablakot, és... kinyílik az ajtó. 

- Szervusz. Te meg mit akarsz azzal a kővel - kérdi tőlem, egy végtelen kedves fiatal lány. 

- Hát, én, ő... ez csak egy súlyos teher amit cipelek. 

- Áh értem - mondja okosan nézve - és miért nem teszed le? 

- Hát mert már úgy hozzászoktam, hogy cipelem, meg mert nem tudom, hogy kell letenni... 

- Gyere had segítsek - mondja a lány és a nyitott ajtón át mellém lép. Finoman megfogjam kezem, és kiveszi belőle a követ. - Látod! Összesen ennyi - mondja mosolyogva, és a kővel a kezében indul vissza az ajtó felé. 

- Várj! - kiáltok utána - Várj kérlek! Nem lehetne, hogy bemegyek veled, oda a mélybe? 

- Jaj kedvesem - mosolyog rám - Dehogy lehet! - Azzal az orom előtt becsapja az ajtaját. 

Hát ilyen az élet, bokros teendőink közé bujtatott, borsos szappanopera, ami nem kímél sem élőt sem holtat. Zárva tartott csukott ajtók, amik mögött furcsa lények élnek, kik bár segítenek tehermentesíteni téged és engem, de be, be soha nem engednének a világukba. Nem csoda, hogy kevés mostanában az igazán jó asztalos és sok az ajtón, vagy az azelőtt álló...