Lidércfény

Tűnékeny kis csillámlásra lettem figyelmes a minap az ablakom előtt. Egy valami tündérszerűségnek tűnő csoda röppent el előtte, és mintha mutatni akart volna valamit. Nem is haboztam, és hamar kikeltem az ágyamból, és bár a korai óra hidege reszketeggé tett, mégis nekilódultam. Felvettem, a csizmám, a nadrágom, és egy pulóvert, és kimerészkedtem a szabadba. Kint viszont meglepődtem. 

Amerre csak néztem, mindenhol emberek álltak és tátott szájjal az égre, és rám néztek. Mindegyikük egy csoda volt, mert akár csak a kis tündér, ki elrepült az ablakom előtt, fényből voltak. Szép, ragyogó fényű, csodálatos lények, akik nem hasonlítottak egymásra, és mégis annyira hasonlóak voltak. Mind néztek és csak engem figyeltek. Én zavaromba csak ennyit tudtam mondani: 

- Üdv - és intettem. - Remek napunk van, nem igaz? 

Erre csönd lett a válasz és három apró teremtmény előbújt a ruhám ujjai közül, olyan kicsik voltak, hogy korábban én magam sem láttam őket, és játékosan húzni kezdtek, el az emberek elől, el a házamtól, el a biztonságomtól, oda ahol még nem jártam, fel egy dombra. Zölddel fedett kicsiny dombra, és ott leültettek. Utána csend lett, és egyszer csak kisütött a nap, egyenesen rám, a homlokomra. Én annyira elcsodálkoztam, hogy hirtelen még levegőt sem vettem, és akkor egy hang megszólalt.

- Miért alszol még mindig kisfiam? 

- Apa... te vagy az? 

- Igen drágám, és azt kérdezem, miért alszol még mindig fiam? Az emberek már várnak, és te még mindig alszol... ez így nem jó.

Nem tudtam választ adni a kérdésre, mert hirtelen elbőgtem magam és minden ami volt tünékeny csodává olvadt, és egyszerűen csak felébredtem.