Időtlenül

Nem feltétlen biztos, hogy mindig mindenre van időnk. Sőt! Ezen biztos, hogy mindenki nagyot nevet és azt mondja, hogy általában semmire sincs időnk, és ez bizonyos értelemben így is van, más összefüggésében azonban csalfa állítás, mert az idő maga nem is igazán olyan mint ahogy azt mi gondoljuk. Mindegy is, mert most nem erről akartam írni, vagyis talán részben igen.

Kevés van abból, amire úgy gondolunk, hogy jó, és kell, és sok abból amiből nem is igazán kell... 

... azt hiszem lassan elmegyek. Hogy pontosan hova, mikor, miért azt talán még nem tudom pontosan, de most ez jön. Érzem. Elmegyek és más leszek, valahol máshol és mégis mindig nagyon közel hozzád, hozzád aki ezt most olvasod, mert tudom, hogy vagyunk így egy páran, hogy olvasunk. Talán szomorú leszel, talán vidám, talán semleges, de lassan elmegyek. Elváltozok olyanná amilyenné az igazán szép kék madarak szoktak. Régen a középiskolában volt egy borzalmas osztályfőnököm és ő adott az utolsó év végén ajándékba egy hernyót mindenkinek. Persze nagyon rosszul esett nekünk, de ő azzal a szándékkal adta, hogy egyszer minden hernyó ki kell és gyönyörű pillangó lesz. Nem szerettem azt a nőt, sem a módszereit, de végül lehet lassan igaza lesz, lassan kikelek és azzá leszek amivé mindig is válni szerettem volna, azzá ami Te is Én is vagyunk... 

A dátum és az időpont megvan, de ezek a fránya dolgok állandóan változnak én pedig már unom, hogy mindig felsülök, úgyhogy nem írom le, hogy 2017. január 23-27, akkor megyek, mint Mary Poppins, vagy mint Pán Péter. 

Látom magam előtt a fényt, látom ahogy mindent beterít és a testem lassan azzá válik, ami mindig is volt... csodává. Nem osztottam meg sokakkal, mert alig vannak néhányan akik végig kísérték az életem, és tudják, mit miért tettem, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, mi a célom és hogy hova megyek. Annak a kevésnek viszont nagyon hálás vagyok, mert a legsötétebb és legszomorúbb napjaimon is kitartottak mellettem és velem voltak, akkor is amikor mások már rég hetedhét határon túl voltak és még csak vissza sem néztek. 

Nem tudom miért írom le mindezt, nem tudom, mit várok ettől, csak azt, hogy azért félek, félek, hogy igaz, félek, hogy nem igaz, félek elmenni és félek maradni is. Annyi minden történt olyan rövid idő alatt és még annyi minden fog. Ezt mind szívesen megosztottam volna veletek, a családommal, a szeretetteimmel, a barátaimmal, a kedveseimmel, a párommal, mindenkivel, de nem sokan kértétek, hogy mondjam és sokszor sokan kértétek, hogy ne mondjam, így nem teszem, és ezt sem teszem. Csak leírtam, ide magamnak, hogy Szeretlek! :) Szeretlek Balogh Reni és köszönöm neked, hogy legalább téged érdekelt a történetem :D 

Levél a halott kislányomhoz

Kedvesem. Édes kicsi, kedvesem. 

Nem is tudom, hogy kezdjem el, vagy, hogy elkezdjem e. Annyi év telt már el, annyi sok nap, hét, hónap, annyi kaland, élmény, mesés történet és sok más, hogy nem is tudom, hogy kezdjem el... sajnálom. Sajnálom ami veled történt, sajnálom ami velem, velünk történt. 

Szerintem egy lusta, kövér, kirakatvilágban élünk, aminek nem csak szenvedője, de építője is vagyok én magam is, de tudom ez most csak kifogás, most ez csak kifogás. Nem ezért kezdtem el ezt írni, hanem, hogy elmondjam, nagyon sajnálom, és nagyon szégyellem, hogy nem vagy itt. Nem vagy itt, mert gyáva voltam, nem vagy itt mert nem voltam jó apád, nem is voltam apád, mert nem is kaptál esélyt sem, nem kaptál semmit. Pedig tudom, hogy néztél volna ki, és milyen lettél volna. Szép, göndör hajú csoda. Egy lányka ami minden fiút váró apukának a csodája, mert több és jobb lettél volna, mint amit én remélhettem... de nem így lett. Nem így lett. 

Évek teltek el, és még mindig nem tudom felfogni, vagy valójában elhinni, hogy megtettem, megtettük. Nem is láttalak, nem is ismerlek, és semmit nem is tudok rólad, mégis ha őszinte akarok magammal lenni és magamba nézek, azt érzem, hogy szaggat a kín a keserűség, a gyűlölet és a szomorúság, egy olyan dolog miatt, amit itt ma mindenki természetesnek tart, pedig belül érzem, hogy az abortusz nem természetes. Az abortusz nem jó. Főleg akkor nem, ha szerettelek, és azt is szerettem akitől lettél volna. Persze az idő mindent igazol - mondogatjuk - és mennyire szerencsések vagyunk, mert így eltudtunk válni. De ez mind csak üres beszéd, az igazság benne lakik a szívemben és az egy hatalmas fekete, kátrányos fájdalom, nem idióta fecsegés, vagy önigazolás, csak tiszta, mélyen ülő, vad fájdalom, hogy hagytam meghalni a kislányomat. Nincs ebben semmi amit szépíteni kéne, semmi amit kicsit is titkolni vagy színezni kéne. Szerettelek, már akkor is amikor fogantál és utána is végig tudat alatt, a lelkemben szerettelek. Nem miattad nem volt jó a jöveteled, hanem miattam, és édesanyád miatt. Mert nem voltunk jól, nem voltunk jól és nem voltunk őszinték egymással, csak éltünk, de nem éreztünk, vagy nem is tudom. Nem is fogom már megtudni, és nem is azért írok hanem azért, hogy tud, sajnálom, mindennél jobban szerettelek, és ha bár akkor bele sem mertem gondolni abba, hogy milyen lehet apának lenni, az biztos, hogy a te apukádnak lenni, a legnagyobb feladat és a legszebb megtiszteltetés lett volna, ne haragudj, hogy nem vállaltam, ne haragudj, hogy nem harcoltam érted, ne haragudj, hogy szó nélkül feladtam, ne haragudj, hogy csak dühöngeni tudtam... ne haragudj. 

Mostanában rendezem újra és újra, és újra a soraimat, és érdekes módon, te még mindig a lelkemben vagy és olyan mély sebet ejtett rajtam ez a soha el nem jött születésed, hogy szívem szerint kitépném a szívem és neki dobnám valaminek, szóval mint látod, nem felejtettelek el, és soha nem is foglak. 

Édesanyáddal ezt soha nem beszéltem meg, és gondolom talán már soha nem is fogom. Nem tudom ő min ment, vagy mehetett keresztül és nem is tudom, hogy valaha megfogom e tudni, de remélem, hogy tudod, hogy szerettünk, még akkor is ha rosszul jöttek ki a dolgok és gyáván elfutottunk. Csoda voltál és csoda maradtál is anélkül, hogy a legkisebb füled botját is megmozdítottad volna, szeretlek és remélem egy napon, adsz majd nekem elég erőt, hogy elengedjelek, felfogjam ezt az elképesztő bűnömet a fájdalmamat, és elengedjelek. Ritka egy elcseszett világban élek kicsim, mert erről szinte senkivel nem is beszéltem még, vagy ha igen, senki nem állt készen, hogy meghallgasson, annyira kényelmes és komfortos az itteni világunk. Itt nem illik ilyenekről beszélni, itt nem illik ilyeneket érezni, itt nem illik ilyenen, nem hamar tovább lépni. Lelketlen egy szemét hely ez a Föld, ami csak arról szól, hogy nekem mi lenne jó, nem arról, hogy te mit szeretnél. 

Évek teltek el, és még mindig fel sem fogom, hogy mit tettem, és mi történt, még mindig nem mondtam ki elégszer, még mindig nem ordítottam, nem törtem össze, nem voltam szomorú hetekig, nem akartam öngyilkos lenni, vagy nem tudom mi az aminek talán még normálisan jönnie kellett volna. Nem tettem semmit. Úgy tettem, mintha nem is lettél volna, mintha ez egy másik életemben lett volna, de ez nem így van, azt hiszem a te halálodba nagyrészt én is belehaltam és még csak észre sem vettem. Persze a környezetem is segíthetett volna, ha lett volna olyan környezetem, amiben ez bárkit is érdekel, többek között, akár mondjuk engem. De nem mondtam el szinte senkinek, nehogy zavarjam őket, ők pedig sosem kérdezték, nehogy zavarja őket, úgyhogy így mindenki jól járt... hja, kúrva jól. 

Akárhogy is, ennek már tényleg nagyon sok éve, bár szánalmas, hogy még csak a dátumra és az évre sem emlékszem, szánalmas, hogy úgy éltem, hogy a párommal, akit akkor szerettem még annyira sem voltam képes, hogy megállítsam, hogy megértsem, hogy megéljem. De előbb utóbb mindennek eljön az ideje, és talán, nagyon talán lassan képes leszek erről beszélni és végre segítséget kérni, hogy hallgassanak meg, hogy értsenek meg, hogy simogassanak meg, hogy bocsássanak meg, hogy bocsáss te meg, vagy hogy én felfogjam végre mit tettem, neki üljek és magamnak is megbocsássam végre. Addig pedig amíg ide elérek, még meglepődök párszor, hogy milyen mélyen és felfoghatatlanul mélyen élsz és fájsz bennem, hogy nem jöttél el, mert én nem álltam készen...

Nagyon szeretlek kicsikém, 

Búcsú a Cantinától

Tudod milyen érzés, amikor szétreped a szíved? Én nem tudom, csak azt tudom, hogy csodálatos emberektől kapok, elképesztő bókokat és kedvességet, amiben elmondják, hogy mennyire sajnálják, hogy bezárom a klubom. Megértem őket, mert minden kedves szó csekély ahhoz a szomorúsághoz képest amit én érzek, hogy bezárom a klubom. Jobban mondva, hogy bezártam. Nem ez az első dolog, amit talán még az életemnél is jobban szerettem és mégis a végén elengedek és bezárok, nem ez az első és nem is hiszem, hogy az utolsó. Nehéz ezt megértetni, elmondani, vagy átadni bárkinek, akit ismerek, hogy mit is jelent ez nekem, vagy most mit is érzek. Még a legközelebbi és legjobban engem ismerőknek is alig engedtem meg, hogy bármit is lássanak abból, hogy valójában hogy érzem magam. Hogy miért tettem, vagy teszem így nem tudom, talán azért mert úgy gondolom, hogy valójában nagyon keveseket, vagy szinte senkit nem érdekel igazán, hogy mit érzek a klubom bezárásával kapcsolatban. Mindenkinek meg volt a maga oka indoka, amiért szerette, vagy nem szerette ezt a helyet, de én vagyok az egyedüli, aki végig élte minden rezdülését, minden történését, minden apró, vagy nagy eseményét. Ennek a klubnak pedig semmi köze nem volt ahhoz amit sokan gondolnak róla, ez a klub valójában én magam voltam. Egy mosolygós, mindig nyitott játszótér, ami csak adni próbált, elfogadni és megérteni, nem okoskodni, nem méltatlankodni és nem káromolni semmit és senkit. 

"...Bársonyba bújt a lelkem amikor azon az egyetlen lopott estén, összebújhattunk. Még ma is emlékszem mindenre és arra, hogy mennyire boldog voltam. Te nem úgy tervezted, hogy maradsz, én nem úgy terveztem, hogy megyek, de végül nálam maradtál. Nem is értetted, hogy miért, csak egyszerűen szükséged volt egy kis nyugalomra, és én megadtam ezt neked, így hozzám bújtál és ott aludtál a padlón, bent a sarokban. A sarokban ahol korábban egy akkor még barátomnak hitt embernek elmondtam az életem nagy titkait, egy másik barátom pedig nekem mesélt el nagy titkokat ami miatt bajba is került..."

Amikor kinyitottuk a helyet, nem is igazán tudtuk mibe vágunk bele, csak azt éreztük, hogy megszólított a szelleme, és felkínált egy olyan lehetőséget, amit gyávaság, vagy inkább lehetetlen lett volna visszautasítani, és neki kezdtünk. A kemény munkának. Emlékszem, számomra akkor ez egyfajta nemes kihívás volt, egy próbatétel, hogy egész napomat, minden percemet, egyetlen dolognak szenteljem. Hiszen előtte alig volt, hogy időben felkeltem volna, vagy, hogy bármi értelmeset is tegyek. A Cantina volt az első és egyedüli hely, ahol megtanultam szeretni és tisztelni is a rendet, ahol mindent mindig fel kellett takarítani, így magamban is és magam körül is lassan elkezdtem takarítani. A rendezvények kezdetben hatalmasak voltak, az egyik érte a másikat, és mindig telt házunk volt, számomra mégis a legnagyobb öröm az volt, amikor olyan program volt, ami egyáltalán nem passzolt a profilunkba, mint mondjuk a Gyöngyfűzés, mert akkor éreztem és láttam, hogy a hely azt csinálja, amit szeretnék, mindenkinek otthonos, meleg, és megbízható. Nem voltam rest, nem kicsit, nem közepesen, hanem az egész életemet ennek szenteltem, és ebbe tettem bele. Nem pénzért, nem hírnévért, nem azért, hogy később valahol jól fessen, hanem csak mert szerettem. Jól, rosszul, de minden percemet ez a kétszer 60 négyzetméteres helyiség töltötte ki, és határozta meg. Mindent ennek rendeltem alá, legyen szó barátokról, szerelemről, munkáról, előrehaladásról, családról. Míg mások szabadon töltötték a hétvégéiket és örömmel vetették magukat a munka utáni délutánokba, én nyitva tartottam és készen álltam, hogy legyen elég program és étel-ital az asztalokon. Legyen pár jó szavam mindenkihez, mosolyogni lássanak, hátha segít nekik, illetve a magam arrogáns és furmányos módján neveltem azokat akik szerintem rászorultak. Ez volt az a hely, ahol háttérbe is szorultam, hiszen a legelején megegyeztem a volt párommal és magammal is, hogy itt nem politizálunk, nem alkotunk véleményt, és senkivel nem fogunk összeveszni, mindent a vendégeinknek rendelünk alá és őket tesszük boldoggá, a mi világképünk, véleményünk, másodlagos, ők érezzék jól magukat. 

Ezen a helyen írtam életem első novelláját (Családban marad), ami végül meg is jelent. Itt meséltem életem leghosszabb verseny modulját (Alien játéksorozatok), és talán leghosszabb egyéb játékát is (Mon Krieg). Itt értettem meg milyen érzés is amikor rájössz, hogy nem is élsz, hogy üres vagy, hogy a fájdalom is jobb annál, mint amiben jelenleg vagy. Itt éltem át, a legnagyobb és legsúlyosabb veszteségeimet édesapám halála óta, és itt találtam meg és veszítettem el a legnagyobb szerelmemet. Itt ébredtem fel és váltam őszinte keresővé és reszkettem talán a legtöbbet az életemért. Itt lettem 30 és itt lettem 35 is, amik ugye nagyon fontos kerek számok az emberek fejlődéstörténetében. És ami még ennél is fontosabb, szerintem itt lettem hívő. Itt kezdtem el igazán hinni abban ami, vagy aki vagyok. A klub volt az első hely ami annyira próbára tett, hogy lehetetlen volt nem túllépni saját magamon ahhoz, hogy képes legyek üzemeltetni, megélni és életben maradni, így ez volt az a hely, ami először a maga brutális és őszinte módján, a maga kitartó kutya hűségével és birka türelmével, megtört és megmutatta, hogy milyen ember is vagyok. A Cantina adta vissza a hitemet saját magamban, mert annyira sok helyzet elé állított amiket utána képes voltam megoldani, hogy még most sem fogom fel, és pont ezért ismét hinni kezdtem magamban és abban, hogy bármire képes vagyok. Pont ez lett végül a veszte is. Ahogyan én kinyíltam, az emberek úgy kezdtek körülöttem bezárni. Az amilyen vagyok már nem fért bele abba a szerepbe amiben megszoktak, megszoktak olyannak, amilyen talán soha nem voltam, csak védtem magam. Megszokták, hogy mindig változatlan lesz amit nálam találnak, és nem értették, hogy miért változok. Pedig csak elkezdtem magam lenni, és ezért lassan mindent tényleg elveszítettem. Hazugságból, káprázat csak amit az ember építhet, nem pedig valóságot. Soha nem voltam olyan amilyennek szerettem volna, hogy lássanak. Hogy milyen vagyok, azt azóta is nehezen tudnám elmondani, de talán a legjobb szó rá, a csodálatos, csodálatos akár a Catnina a legjobb formájában. Olyan amit csak bámulni lehet, de megérteni igazán soha, mert nem tudjuk követni, hogy valójában mi a fenét is akar és minek is van itt. A Cantinával egyszerűbb a helyzet, mert azt le tudom nektek írni, hogy miért volt... Értetek. Az én kérdésem már sokkal nehezebb, de igyekszem azt is megértetni, Értetek.  

Hát drága édes, csodálatos és örökké szeretetben lévő vad Cantinám! Hálás szívvel köszönöm ezt a leírhatatlan és megpróbáltatásokkal teli csodálatos 6 évet, ami alatt olyan volt mintha legalább is hatvan korszakon mentem volna keresztül. Köszönöm neked a kitartásod, a lojalitásod, a szereteted, az emlékeid amikkel megajándékoztál, a kapcsolatokat amiket felbontottál, és a barátságot, szerelmeket amiket megalkottál. Egy időben a vége felé Baluval úgy gondoltuk, hogy ha végeztük a munkánkkal, akkor Mohamed próféta házához hasonlóan, talán belőled is kegyhely lehet, nem hiszem, hogy erre valaha is sor fog kerülni, de azt hiszem, hogy nem is szükséges, hogy ezt megtegyük, vagy tedd, mert azok a kevesek (akiknek száma számtalan), örökre emlékükbe vésték a helyett, ami Te voltál, amit Én alkottam, amit Együtt álmodtál a méltókkal és méltatlanokkal. Te drága hely, hálával telt szívvel köszönöm, hogy visszahoztál az életbe, és mégis tovább toltál a reménységbe, hogy egy napon, minden jobb lehet. Támasza, társa voltál, először sokaknak, majd csak nekem, és végül azoknak a keveseknek, akik tudják miről beszélek. Imaház, otthon, szeretetteljes erőd, és a csodák palotája voltál, egy hely, ahol az én emlékeim mellett, számtalanyian álmodták magukat oda ahová valójában valóak.... a Szeretet Hősei közé! :D Ezt örökké köszönöm neked, és áldással az emlékeden, térj nyugovóra kedvesem! 

A Te egykori áldott Tulajod, varázslód, mestered, tanítványod, fiad, lelked, és urad, de leginkább Barátod: Gergely.

Mindent nagyon köszönök.....

Félrecsúszott létezések

Nem, nekem nincsenek szárnyaim, sosem voltak. Hogy ez hogy lehet? Nem tudom, talán úgy, hogy nem angyal vagyok, hanem Isten. Abból is inkább a zsidóbbik fajta, vagyis a takarékosabb. De akkor hogy lehet, hogy itt vagyok? Nem tudom. Mindent elfelejtetettem, amikor ebbe az utolsó nagy vállalkozásba belekezdtem. Hogy miért? Talán, hogy ne álljak az útjába annak a sok szörnyűségnek amik sorra megtörténnek. Hogy lesznek szörnyűségek? Persze, hogy lesznek, miért mit gondoltál, azt hitted, hogy annyi évezrednyi tagadás és hazugság után, nem kaptok igazán nagy fejmosást. Tévedtél. De nem csak te, mind tévedtetek. Lehazudtátok a csillagokat is az égről, csak, hogy elkerüljétek azt az egyszerű tényt, hogy szeretlek titeket, és cserébe azt hittétek, hogy a szabad akaratotok nem fog visszacsapni? Azt hittétek, hogy nem úgy lesz, ahogy kívántátok? Hát... tévedtetek. Mind tévedtetek.

Az igazság olyan régi, olyan mély és távoli, hogy nincs hegycsúcs, vagy Földi szerzetes rend, ami egyáltalán csak a közelébe érhetne. Mindenki, aki az örök titkokat kereste, csak saját magának kapart, hogy végül a másik előtt tetszelegjen és hangzatos, vagy látványos örökségeket áruljon aranypénzért, rézkalitkába zárva az igazság érzet kevesét. S mind ezt miért? Mert azt hittétek, hogy csak viccelek, azt gondoltátok, hogy én úgysem adom meg a teljes szabadságot. Hát tévedtetek! Minden percét, gondolatát és fájdalmát nektek adom. Mint a korai időkben, amikor egymást tapostátok, hogy a helyembe álljatok, és majd könyörögve kértétek, hogy véget érjen a szolgálat az arany trónon... ami soha nem volt arany. Hát ilyenek vagytok.... De én szeretlek titeket, mert nem számít mit tesztek, nem számít mit mondotok, TI mind a gyermekeim vagytok, s ÉN az öreg, zsidó atyátok.

Dajkálom az álmomat

Meditáltam és egészen tiszta lettem, úgyhogy jött egy véletlen, valótlan egyszerű gondolat... dajkálom az álmomat. Nem is tudom, hogy kéne ezt csinálni, vagy egyáltalán elképzelni, de tetszik a hangzása-zöngése, és leginkább képtelen képessége, így arra gondoltam, valóban megkísérlem és dajkálom az álmomat. Hogy melyiket, azt a nagy rohanásban még nem sikerült eldöntenem, de talán, azt a kéket ott fent, vagy inkább a vöröset lent a mélyben... vagy nem is, inkább tudod mit, dajkálom a tiédet! Na mit szólsz? Nekem adnál egy fél életet, hogy kezeljem, védjem, éljem, szeressem és kérjem az álmodat? Nekem mernél szólni, hogy kinyúljak érted, hogy megőrizzem a titkaid és veled égjek, és éljek amikor más épp nem él? Vagy ez most így túl sok, túl közvetlen? Hát jó, akkor dajkálom a saját álmomat. 

Egy álmot, amiben minden fehér, némi kékkel, mert az önző és szeretem, mert az a kedvenc színem. Legalább is volt valaha régen, amikor még volt az embereknek színhez kötött szerelme. Szóval van egy ilyen nagy fehér és kicsi kékem vonzásában lángoló dalia álmom. Egy álom, amiben birkák, nem is... inkább medvék, vagy talán menyétek... á viccelek, emberek vannak. Igen, emberek vannak különféle alakokban. Van aki alacsony, páran magasabbak, mások jóképűek és van egy rakat rusnya, a lényeg, hogy ne legyen közte két egyforma, mert az mindent elrontana. Na és a lényeg! Te vagy benne a képben! Igen kedvesem, pont TE! Te aki most épp ezt olvasod, és szívod magadba a szavakat, arra gondoltam, hogy csalok és végül mégis inkább téged... vagy legalább is az álmod dajkálom. Hogy milyen a TE álmod, hogy azt csak TE tudhatod? Talán. Talán nem. Talán álom csak, hogy dajkálom az álmomat, és álom benne, hogy valójában TE dajkálod benne az én álmomat. Na de ha ez így lenne, akkor kérlek vess egy pillantást az alábbi listámra.... Ez tartalmaz mindent, amire vágyok, mindent amit kívánok, és párat a valaha majd egyszer talán megkívánomokból. Légy alapos és nagyon, de nagyon körültekintő. Hja! És kérlek ne élj olyan ósdi kifogással, hogy lentebb nincs is lista, mert ez az én álmom, és természetesen a fehér tintát imádom.... jó olvasást álom pásztorom! :)

Persze, ha nem hiszel ebben az egészben... akkor sincs semmi baj, attól még én dajkálom a magam álmát és egy napon ígérem TE is meglátod, hogy mit rejtettek a sorok, amiket fentebb részedre megtekintésre kínálok... vagy nem ;)   

Keserű édes csókok

Csak fogtam a karjaim között, és elhalmoztam a csókjaimmal. Szám szinte alig-alig ért az ő szájához, de mégis mindegyik csókom talált. Volt ami finom nyakát, mások kedves arcát, és megint más csókok a fitos nóziát találták el, de ő nem ellenkezett, édesen mosolygott. Olyan édesen mosolygott, hogy nem is bírtam abbahagyni. Nem is akartam. 

Zokogtam és kezembe zártam kicsiny, törékeny testét és az égre kiáltottam bánatom. A bánatom, hogy a szerelmem már nem lehet az enyém. Könnyei, drágán gördültek végig az arcán, olyan érzetet keltve mintha még élne, és talán nevetne, és attól folyna patakokban a könnye. A könnye, amiket úgy szerettem. Ha tél volt azért könnyezett mert fázott, és ahogy tüsszentett, engesztelhetetlen pontossággal szöktek ki szeme alól a piciny könnykristályok, ha pedig melege volt, azért mert érthetetlen didergés tört rá, és a röhögéstől nem bírt magával és akkor is csak áradtak a könnyei, a szent, és csodás könnyei... de most nem az övéi folynak. Csak kölcsön lopja azokat amiket az én vöröslő szemem ont az arcára. A szép kerek duzzadt arcára, ami még mindig néz és mosolyog. Olyan vidáman, könnyedén és játékosan néz, mint ahogyan élt, mint ahogyan átlépett a nagy ismeretlenbe. 

- Bily! Bily, kicsim, én most meghalok. 

- Nem halsz meg Barbara, nem halsz meg! 

- De igen kincsem, meghalok. Ezt már csak azért is sejtem, és tudom, mert angyalokat látok a hátad mögött, erről tudom, hogy már mindjárt végem, hiszen neked soha nem voltak szárnyaid. 

- Ne csináld ezt kicsim! Kérlek ne mondj ilyeneket.... 

Ezek voltak az utolsó mondataink, és nekem az utolsó gondolataim, ahogyan a kedvesemre zuhanva bőgve felfogtam, már nincs válasz, már soha többet nincs válasz. Csak a mosolygós szemek emléke, és a csodálatosan piros ajkak utolsó sóhaja marad. 

Szemét egy világ ez, szemét egy hely, ahol ilyen csoda, mint amilyen a szerelem, ennyire ágról szakadtá tehet két fiatalat. Szemét egy hely, ahol ennyire nincs helye a szerelemnek, az örömnek, a hitnek. Barbara mindig hitt, hitt valamiben amiben nekem nem sikerült, még akkor is hitt, amikor már mindenki lemondott róla, és most július 3-án, itt hever az édesem a karjaimban, és még mindig mosolyog. 

Miért mosolyogsz kedves galambom? Miért nem fújta ki belőled, a zord halál az utolsó öröm öd foszlányát is? Mond kincsem min nevetsz? - Gondoltam és közben egyre kevésbé zokogtam mert láttam, hogy kicsiny, halott párom szeme egyenesen az enyémbe néz és lát. Lát valamit, amit én soha nem láttam, és nem is láthattam, hiszen a gyászom mindig is sokkal erősebb volt, mint az igazi szerelmem és hitem a csodába, ami a párom volt... 

A szemében visszatükröződött az én két szemem, de még valami más is, valami amit látott, és megbékéltette. Valami amit csak most kezdek látni. A szép kék felületben láttam magam és azt, hogy mögöttem valóban áll egy alak, egy magas, termetes, fehér férfi, akinek akkora szárnyai voltak, hogy a piciny párom, csöpp kis szemében az egész világot elfedte. Azt a férfit látta, és arról beszélt amikor elment, az a férfi pedig én voltam. Én voltam a hatalmas angyal, amit mindig is gondolt rólam, és akit végül a kegyes órában egy részeg pillanat megmutatott neki, és rám hagyta örökül. Felém szállt a lelke és már nem éreztem olyan ólom súlyúnak a távozását. Kicsit fel is nevettem, ahogy ismét megláttam a rendíthetetlen alakot és még valamit, egy édes kicsi szőke lányt, aki táncolt a réten és közben nevetett, ahogy a rendíthetetlen angyal szerű alak csak állt, feszített és állt. 

Hát ilyen volt az én egyetlen igaz szerelmem, akit a Földiek Barbara Stuartnak ismertek, de a valódi neve, Élet volt. 

Lassú léptek

Mámoros az élet amiben élek, mert nincs semmire gondom. 

Lassan, mint egy elkopott, foszlott kabátot, az utolsó hazugságaim is elhagyom, ledobom. Mondanám, hogy másra cserélem, de ez nem igaz, inkább csak állok és nézek. Nézek a távolba, oda ahonnan jönnek a fények, és érzem, hogy élek. Minél előrébb vagyok, annál teljesebb a létem. Szöknek el szívemből a nem kellek, és a szükségtelen rég halott képek. Kiörül a lelkem, hogy megtöltsem élettel, valósággal, szertettel, mindennel amire itt alig vagyok képes. Ez a világ nem az amit én álmodtam, sem nem az amiért élek. Ez a világ, csak egy rossz illúzió, egy összetört korsóból kifolyt, véres víz tükre, nem egyéb. Nem tudom, hogy merre is megy amerre haladok, de egyet egyre jobban elfogadok, magamat, és azt, hogy lehet, hogy nem mindenkinek elég jó, az ami vagyok. Nehéz lecke volt, de lassan, mindenem fény lesz, szép tiszta, eredeti fény. Nem viselek többet gúnyát, nem hazudok többé más nevet, mint ami vagyok, nem leszek senkinek többé a kedvese, a térdre rogyott kedves házi Istene. Nem vagyok én több mint ami vagyok, és az ami vagyok, alig több mint a semmi és ez pont elég, hogy egész legyek. Nem kívánok többet a kedvedben járni, mert minden vagyok, és teljes, csak magamat áltatom, kevesebbel. Sajnálom, sajnálom, hogy nem látod, sajnálom, hogy nem vagy velem, hogy megértsed min, miért mentem, de ez legyen a te gondod. Szeretlek, mindig szerettelek, de a játékunknak vége, én Fény leszek, és Te... 

... te remélem egyszer ismét lélek ...

Veszteség felé evezve

Szóval, a világ lassan felgyullad. Nem is akárhogyan, hatalmas lánggal kezd égni, és én csak döbbenten figyelek. Figyelek mert ez már nem az első alkalom. Egyik oldalról ébredők tömegei tántorognak a fény felé, a valóság felé, a megértés felé, másik oldalon pedig... semmi. Semmi csak a káosz, a zűr és olyan mérhetetlen sötétség, hogy az megkábít. Nem azért mert nem ismerem, nem azért mert nem szeretem, nem azért, mert nem küzdök ellene, hanem mert még mindig nem értem. Nem értelek titeket! Nem értem, mire vártok még? Meddig tűritek még saját elmétek bezártságát, és meddig hagyjátok még, hogy mások játszanak a lelketekkel? Komolyan abban bíztok, hogy nincs megtorlás, hogy nincs félelem, hogy nincs semmi ami igazán fájna? Miért nem okádjátok le láncaitokat, és tesztek végre valami nagyot? Csodák vagytok, elképesztő csodák, és mégis az egyik úrtól futtok a másikhoz, hogy ő majd jobban megmondja, mi legyen. Kegyetlen sok úr van a világotokban (pénz, hatalom, eszme...), csak egyre nem figyeltek oda, saját magatokra! Annyira elhitettek mindent, annyira benyaltátok az elitet, hogy már megmozdítani sem lehet benneteket, saját hazugságotokon hizlalt, vesztesek sodrásává válik minden és leránt a mélybe. Persze én értem, hogy az életetekhez semminek soha semmi köze, főleg nem, amire rossz, vagy nehéz ránézni, de ez most komoly? Meddig hallgatjátok még el neveiteket, meddig hazudjátok azt a mindenségnek, hogy értitek? Mikor mondjátok ki az igazat? Az igazat, hogy fáradtak, megtörtek, keserűek és szomorúak vagytok, hogy nem értetek semmit és nem látjátok mi lesz? 

A bezárt, sötét elmétek a legrosszabb börtön amit valaha alkotni lehetett, mert annak még a kulcsát sem ismeritek. Ideje lenne felkelni, ideje lenne szembenézni a vészterhes igazságokkal, a tényekkel, hogy lejárt a hazugságok órája, hogy a lelketek szenved, és csak Ti, csak Ti tudjátok megóvni, meggyógyítani. Annyi szemét halmozódott fel a világotokban, hogy csodáljátok, ha az egész a nyakatokba hullik? Annyira elvesztetek, hogy már a kiutat sem keresitek, csak ültök a lefelé menő, csendes révben, ami egy nem kicsit hangos letörésnél, sötétség habokkal fed és temet el... de nektek ez is épp elég jó. Feladtátok pedig még csak nem is küzdöttetek! Az én fiam tehet mindenről, és mégis ti vagytok a hibások, nem Ő. Ő csak egy gyerek, de Ti, Ti idősek vagytok, és mégis mindent megtesztek, hogy sötétségben éljetek. Ideje felkelnetek, ideje a tetetett tetteknek a végére érnetek, mert lassan elfogy minden ami megakadályozza, hogy magatok legyetek, és abban már nem lesz köszönet! 

- Ébredjetek lelkek, vagy mind elvesztek! 

Rövid táj

Rövid tájon barangolok, akár egy balga, kicsiny kísértet, és keresem az életem. Elveszett hamvain múltamnak, guberálok és egyre mélyebbre ások. Ások, ások amíg lehet és birok, és le, illetve végül is haza nem találok. Hogy hol van az otthonom, ott ahol mindenki hordja, na nem a zsebében, és nem a kezében. Az egyedüli örök élet, a zsengék szívében van, ott, ahol nincs más, csak álmok, és szégyen, hogy mennyire szeretnélek, ha szeretném magam annyira amennyire kéne. 

Szóval erre tartok és ha gondolod, szívesen veled állok neki, ások lejeb, egészen addig amíg kell, lehet, és tudok. Persze tudom a válaszod, "nem kérek belőled" és hidd el megértem. Mindenkinek a maga útját kell túrnia, hogy eltaláljon oda ahova vágyik, reményeimbe vágyva, talán minden ember odatalál ahol a szíve dobog, és ő maga elég boldog. 

Elég zavaros, sötét kis hely, és mindenféle erekkel van tele, de szerintem megéri a csalóka nehézségeket, hogy leérj oda, mert ott minden más. Fénybe mártott szerelem vár mindenkire, függetlenül attól, hogy kint a Valóságban mit húz-cipel vagy lát. Szeretet, fény, és otthon melege ami körül ott ülnek a vének, kik már nem élnek, az ifjak, kik még nem jöttek, és a barátok, szerelmek, kedvességek, és egy nagy kapu a valódi és oly távoli, valódi valóságba....

Szeretetből kívánom, hogy megtalálja mindenki a kapuját, és egészen mélyre menve, elérje az otthonát amit a szívében hordoz és ahová akár hiszi, akár nem, mindig is vágyott.

Az első korban

                                https://www.youtube.com/watch?v=MqoANESQ4cQ

- Kérlek apa! Meséld el nekem, hogy ki is vagy te valójában - mondta csillogó szemekkel kisebbik fiam, Áron.
- Oh kicsim az nem olyan érdekes, hogy erre szót pazaroljunk.
- De igen apa, engem érdekel! Tudom, hogy nem szeretsz róla másnak mesélni, mert nem értik, meg anya is mindig haragos, ha ez előkerül, de én tudom, hogy téged érdekel - kacsint rám komiszul - tudom, mert többször is láttam, hogy éjszaka kiszoktál szökni anya mellől és régi térképeket nézegetsz, meg furcsa, kopott, öreg könyveket bújsz, és gyakran csak nézel magad elé, mintha valamin nagyon gondolkodnál... és azt is láttam, hogy...
- Jól van kicsi ördögöm, megfogtál - simítom meg a fejét - igazad van kicsim, valóban érdekel, hogy ki vagyok, és sokat foglalkozom vele.
- Na, akkor elmeséled?
- Persze kicsim, szívesen.

Azzal magamhoz vontam, és az ölembe ültettem. Sűrű kis haját megborzoltam és megcsókolva a homlokát, arra kértem, hogy hunyja le a szemét.

- Először is képzeld el, hogy valamikor akkor, amikor már a dínók nem jártak a Földön, de még az emberek is alig léteztek, élt egy nagyon öreg és nagydarab ember.
- Egy óriás?
- Igen kincsem, egy majdnem óriás. Ő és a felesége, meg egy fogadott kis fiúk, Áron - kacsintok rá - messze fent a hegyekben éltek, és volt egy öreg kutyájuk is. Sajnos a kutya nevére már nem emlékszem csak arra, hogy a férfi, igazán boldog, bár magának való ember volt, és tudod mi volt a csodálatos?
- Mi apa?
- Hogy mindezek ellenére, hogy magának való volt mégis voltak, akik szerették...
- És hogy nézett ki, apa?
- Hja persze, hogy nézett ki... azt majdnem lehagytam - mosolyogtam. Olyan két és fél, három méter magas volt, hatalmas állatbőrökbe bújtatott szakállas, sokat látott tekintettű, de alapvetően jószívű, de csendes ember volt.
- Volt bunkója?
- Nem kicsim, csak egy szép botja, amit sétához használt. Szóval ez a nagydarab bácsi és a párja, együtt éltek fent a hegyen.
- Milyen hegyen?
- Ki tudja azt már, olyan régen volt - mosolyogtam. Ott volt egy kunyhójuk és valami kisebb erdőcske is zöldellt a közelükben, és nagyon de nagyon boldogak voltak.
- Na jó, de hol volt a többi ember? Külön éltek csak úgy a hegyekben?
- Igen kincsem, egy hegy oldalán laktak és sajnos egy ideje már nem éltek együtt a többi emberrel.
- De hát miért? Mi történt?
- A férfi valaha a közeli völgyben élő embereknek volt a vezetője, de sajnos történt valami, és magukra hagyta őket.
- Tudod, hogy mi történt?
- Igen kicsim, tudom.
- És mi történt?
- Ő amolyan vezető volt, mert ő volt a legidősebb ember ekkoriban a földön és...
- Miért milyen idős volt?
- Te aztán nem hagysz nyugton - nevettem miközben megsimítottam a fejét - ugye?
- Soha - nevetett ő is.
- Szóval, hogy mennyi idős volt? Ebben az időben már több mint 600 éves volt, ezért is volt ő még állatbőrökben, a felesége viszont már szép asszonyruhát viselt.
- 600 éves? - kérdezte kikerekedett szemekkel Áron - Hiszen az nagyon sok.
- Igen kincsem az nagyon sok, de akkoriban élt még pár ember, akinek ilyen végtelen hosszú idő adatott meg.
- Hu - ásított egyet álmoskásan - és mi történt a bácsival, és a családjával?
- A férfi és a felesége, meg a fogadott fiúk távol éltek a világtól, és csendben békében teltek a napjaik, a férfi vadászattal és fafaragással foglalkozott, az asszonya, pedig kertészkedett, és bogyókat-gyümölcsöket gyűjtött.  A kutyus pedig távol tartotta a betolakodókat a házuktól. Aztán egy napon, a férfi talán egy álmot látott, vagy érezte, hogy valami hívja, úgy kelt fel, hogy fel kell mennie a hegy tetejére.
- Magasabbra, mint ahol ők laktak?
- Igen Áron sokkal magasabbra. Oda ahol a csúcsokat már a felhők fedik el, és már az eső sem esik az ember fejére, mert jóval fölötte áll.
- És mit tett?
- Nem tudom pontosan, de azt hiszem elmondta az asszonyának, aki kérlelte, hogy hagyja annyiban és ne foglalkozzon vele, de ez a férfit nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy van valami a hegy tetején, amit látnia kell így egy napon összeszedte a cókmókját, elbúcsúzott a szerelmétől, és felmászott a hegy tetejére.
- Uh, és az nehéz volt?
- Igen, embert próbáló bár azt hiszem az óriás termetű férfinek nem okozott különösebb gondot, mert már sokat megélt így minden komolyabb nehézség nélkül felért a hegy tetejére. A csipkés gerincek között egyre csak rótta az úttalan utakat és végül megtalálta, amit keresett, egy öreg barlangot.
- De izgi - bújt hozzám a fiam.
- Igen az, hiszen a barlangot már nagyon rég nem használta senki, és ahogy beljebb ment, különös érzés kerítette hatalmába.
- Az, hogy már járt ott?
- Nem kincsem az, hogy valami csodálatos, de egyben ijesztő dolgot rejt a barlang. Ahogy egyre beljebb ment fura rajzolatokat talált a falakon olyan régi, ősi emberi rajzokat, amiket még az előemberek hagytak maguk után a vadászataikról és az életükről, illetve pár egyáltalán nem ilyet, hanem rajzolatokat amiken különös idegen hajókat ábrázoltak.
- Hajókat?
- Igen kincsem, repülő űrhajókat.
- De hát ekkoriban még nem voltak űrhajók - horkant fel dacosan és meglepetten.
- Hát az embereknek nem is.
- Uh... ezek akkor idegenek voltak, más világokról?
- Igen kincsem idegenek, akikről nyomokat hagytak hátra a régi emberek. A férfi fel is ismerte, hogy ezek a rajzolatok kiktől vannak illetve azt is tudta, hogy a többi az idegenekről szólt, és talált egy tárgyat.
- Uh apa! Milyen tárgyat talált a bácsi - ugrott fel az ölemben, és izgatottan belecsimpaszkodott a kezembe.
- Au, te kis vasgyúró hát az idegenek egy eszközét, hogy mi volt az pontosan azt sajnos nem tudta, de a tárgy akkora volt mint egy nagyobb láda, és nagyon furcsa szerkezet volt, amit az idegenek hagytak ott, szándékosan. Viszont a ládából valami csodálatos mennyei fény áradt, amiről a férfi pontosan tudta és fel is ismerte, hogy az Isten fénye, és bár a szerkezetről érezte és tudta, hogy az rossz a fényről pontosan tudta, hogy az jó és Istené.
- De apu, Isten nem is létezik, vagy ha igen akkor mégis ki ő? - vonta össze szemöldökét az én csodálatos és okos kicsikém.
- Hát akkoriban ez még máshogy volt, bár talán nem is annyira. Istenről már akkor is sokan beszéltek, de szinte alig volt valaki, aki valóban találkozott volna vele, és nincs igazad kincsem ő létezik csak éppen bujkál, de ez egy másik mese. Szóval a férfi meglátta a fényt és azonnal tudta, hogy ez csalta őt oda és ez szólt, és azt is tudta, hogy mit kell tennie.
- És mit tett?
- Lesietett a hegyről és egészen a házáig futott, ott pedig elmesélte a párjának, hogy mit talált, aki kérlelte, hogy nem menjen le az emberek közé és ne mondja el mit talált, mert biztos bajuk lesz, a férfi viszont hajthatatlan volt, mert nem róla volt szó hanem az emberekről akik a völgyben éltek. Ők mit sem sejtettek és nagyon nagy veszélyben voltak.
- És lement végül a völgybe a bácsi?
- Le bizony. Sajnos sosem nagyon volt képes a saját érdekeit figyelembe venni és másokét háttérbe szorítani így akkor is mint még oly sokszor ment.
- És mi történt?
- Sajnos semmi jó. Leérve a völgybe mindenki csak őt figyelte, álltak több százan, több ezren, több tízezren és csak figyelték, ahogy mesél nekik és kérlelte őket, hogy ne hagyják a szívüket elveszni, ne hagyják, hogy a hamis jelek megtévesszék őket, ne menjenek háborúba, mert testvér, testvérnek fog támadni, és nem marad élő ember. Nem is Isten és nem is ember az, aki azt akarja, hogy ők hadakozzanak, hanem valami sokkal rosszabb. Kérlelte, könyörgött nekik, hogy hallgassák meg, de nem figyeltek. Csak álltak Áron, olyan üreges tekintettel mintha nem is léteznének, és csak álltak, de nem hittek neki és nem is értették, mert nem akarták érteni. A férfi nagyon szomorú lett és dühös is magára, ahogy látta, hogy mi történt.
- Miért mi történt?
- Az emberek egymásra támadtak és hatalmas méretű harc keveredett. Az eredetileg két részre választott nép teljesen megvadult és mindenki ölt mindenkit, testvér, testvérnek támadott és valóban úgy lett, ahogy a férfi mondta. Három hegy és két völgy közé szorulva, több tízezren, talán milliók hullottak el egyelten örökké tartó véres nap alatt. A kiomló vér vörösre festette a tenger öblét és még a nap is eltakarta a szemét, hogy ezt ne lássa. A véres mészárlás alatt a hold kitakarta a napot és az emberiség elfelejtette történelmének egyik legszörnyűbb eseményét. Jószerivel csak a férfi maradt életben és térdig a holtak közt járva, bőgve könyörgött, hogy ez ne legyen igaz. Még egy barátja is a mészárosok közé állt, és ahogy azt a férfi előre mondta végül a barátja is saját bűne által kardtól sebezve halt meg. A férfi szörnyen érezte magát és a tömegnyi hullák között a fiatal barátjának kezét fogva nézte, hogyan alszik ki élete fénye és válik eggyé a sötétséggel. Tehetetlen volt a férfi, és annyira fájt neki az élet, úgy könyörgött, hogy ez ne történjen meg, de mégis megtörtént és csak magát okolta, nem értette miért nem hallották meg amit mondott. Fájt neki az élet és a szíve, így a gyilkolás közepén lévő, sziklás dombra ténferegve megfogadta, hogy soha nem bocsájtja meg magának, hogy ezt nem akadályozta meg, bár ő nem tehetett semmit.

Később a felesége felkereste és igyekezte a gyászában segíteni, de nem tudta, a férfi nagyon magába zuhant és többet nem látta a fényt az életében, még azt is alig értette meg, hogy született egy lánya, alig-alig sikerült elterelnie a figyelmét erről a szörnyű napról és az emberek haláláról. Olyan volt mintha minden ember meghalt volna kivéve őt és a családját.

- És utána mi történt vele apa - nyitotta ki szemét Áronkám, mert egy ideje már aluszkált, de most mégis kinyílt a szeme és érdeklődve nézett rám édesen ásítva.
- Jóra fordult a sorsa, hogy pontosan hogyan azt majd máskor elmesélem, de lassan újabb évek, évtizedek pörögtek le, és egy szép és boldog életet élt végül.
- A felesége vele maradt?
- Igen kincsem vele. Boldogak voltak, míg a drága és szép asszonya el nem érte a kort, és dolga végeztével végleg el nem aludt. Gyönyörű volt öreg kora ellenére is, szép ősz haja koronába fogta arca barázdált csodáját, és a férfi még mindig szerette, olyan kimondhatatlanul sok idő után is még mindig szerette, és csodálta szerelmét, társát, életét.
- És mi lett a gyerekeikkel?
- Sajnos a fogadott fiúk nem tudta elfogadni az anyja halálát, hiába tudta azt, amit az apja és anyja is, hogy valójában nincs is halál, ő dühös volt és magára is hagyta az apját, aki ezt megértette, és végül a fia öreg korára ő is megbékélt és szeretetben voltak.
- Hu, akkor a bácsi tényleg sokáig élt.
- Igen Áron a bácsi nagyon sokáig élt. Míg végül közel kétszáz évvel a szörnyűségek és közel hatvan évvel a párja halála után felment ismét a kopár dombra, ami a völgy szíveként magasodott a síkságok fölé.
- Ott halt meg?
- Hát, ha ezt halálnak lehet nevezni.
- Miért mi történt?
- A férfi ekkor már majdnem 800 esztendős volt, de lehet, hogy már elérte a 900-at is. Azonban teste lelke szép és egységes volt, még mindig erővel teli, és bár kissé öreges, de csodásan nézett ki. Haja fehéres-ősz volt akár a havas táj, szakálla hosszú, tekintette meleg és szeretettel teli, barátságos és őszinte. Ő volt a Föld legidősebb embere. Ahogy felért a dombra, még egyszer utoljára körülnézett és mosolygott, csak ő volt ott és az emlékei, amikkel már rég megbékélt. Kinyitotta a kezeit, és az égre nézve ezt mondta - Elvégeztetett, megyek - azzal elsötétült a nap, és szétnyíltak a fellegek. Ragyogó arany fény tűzött le föntről és az öreg testét elhagyva, két csodálatos angyal jött elé. A bal oldali szemtelenül ránézett és valamit kérdezett, amire az öreg kissé megfedte, de valójában örült és szeretete az angyalt, jól esett neki látnia a hosszú út után, és elhagyta a Földet. Így ért véget az akkori élete.
- Huuu ez csodálatos apu, és a testével mi lett?
- Oh, a teste édesen rogyott le a földre, és nyitott szemmel, mosollyal tért vissza az anyatermészet körforgásába. Ahogy teltek múltak a hetek, hónapok és évek, lassan gyűltek erre a helyre a népek, először csak pár virág, később mécsesek, fáklyák, és gyümölcsök, ételek, italok kerültek a szent ember dombjára, amit idővel benőtt a fű is, és az egész völgy a terméketlen kies völgy, élettel, növénnyel és világgal lett tele. Végül a bácsi testének helyére valaki felállított egy fakeresztet, amire soha nem került rá név, csak magában állt édesen a kereszt.
- És mond csak apa, volt neve ennek a bácsinak?
- Igen fiam, bár a keresztről sosem derült ki, de midig is tudta mindenki, hogy őt hogy hívták.
- És hogy hívták apa?
- NOMA fiam, Nomának hívták.

---- vége