Búcsú a Cantinától

Tudod milyen érzés, amikor szétreped a szíved? Én nem tudom, csak azt tudom, hogy csodálatos emberektől kapok, elképesztő bókokat és kedvességet, amiben elmondják, hogy mennyire sajnálják, hogy bezárom a klubom. Megértem őket, mert minden kedves szó csekély ahhoz a szomorúsághoz képest amit én érzek, hogy bezárom a klubom. Jobban mondva, hogy bezártam. Nem ez az első dolog, amit talán még az életemnél is jobban szerettem és mégis a végén elengedek és bezárok, nem ez az első és nem is hiszem, hogy az utolsó. Nehéz ezt megértetni, elmondani, vagy átadni bárkinek, akit ismerek, hogy mit is jelent ez nekem, vagy most mit is érzek. Még a legközelebbi és legjobban engem ismerőknek is alig engedtem meg, hogy bármit is lássanak abból, hogy valójában hogy érzem magam. Hogy miért tettem, vagy teszem így nem tudom, talán azért mert úgy gondolom, hogy valójában nagyon keveseket, vagy szinte senkit nem érdekel igazán, hogy mit érzek a klubom bezárásával kapcsolatban. Mindenkinek meg volt a maga oka indoka, amiért szerette, vagy nem szerette ezt a helyet, de én vagyok az egyedüli, aki végig élte minden rezdülését, minden történését, minden apró, vagy nagy eseményét. Ennek a klubnak pedig semmi köze nem volt ahhoz amit sokan gondolnak róla, ez a klub valójában én magam voltam. Egy mosolygós, mindig nyitott játszótér, ami csak adni próbált, elfogadni és megérteni, nem okoskodni, nem méltatlankodni és nem káromolni semmit és senkit. 

"...Bársonyba bújt a lelkem amikor azon az egyetlen lopott estén, összebújhattunk. Még ma is emlékszem mindenre és arra, hogy mennyire boldog voltam. Te nem úgy tervezted, hogy maradsz, én nem úgy terveztem, hogy megyek, de végül nálam maradtál. Nem is értetted, hogy miért, csak egyszerűen szükséged volt egy kis nyugalomra, és én megadtam ezt neked, így hozzám bújtál és ott aludtál a padlón, bent a sarokban. A sarokban ahol korábban egy akkor még barátomnak hitt embernek elmondtam az életem nagy titkait, egy másik barátom pedig nekem mesélt el nagy titkokat ami miatt bajba is került..."

Amikor kinyitottuk a helyet, nem is igazán tudtuk mibe vágunk bele, csak azt éreztük, hogy megszólított a szelleme, és felkínált egy olyan lehetőséget, amit gyávaság, vagy inkább lehetetlen lett volna visszautasítani, és neki kezdtünk. A kemény munkának. Emlékszem, számomra akkor ez egyfajta nemes kihívás volt, egy próbatétel, hogy egész napomat, minden percemet, egyetlen dolognak szenteljem. Hiszen előtte alig volt, hogy időben felkeltem volna, vagy, hogy bármi értelmeset is tegyek. A Cantina volt az első és egyedüli hely, ahol megtanultam szeretni és tisztelni is a rendet, ahol mindent mindig fel kellett takarítani, így magamban is és magam körül is lassan elkezdtem takarítani. A rendezvények kezdetben hatalmasak voltak, az egyik érte a másikat, és mindig telt házunk volt, számomra mégis a legnagyobb öröm az volt, amikor olyan program volt, ami egyáltalán nem passzolt a profilunkba, mint mondjuk a Gyöngyfűzés, mert akkor éreztem és láttam, hogy a hely azt csinálja, amit szeretnék, mindenkinek otthonos, meleg, és megbízható. Nem voltam rest, nem kicsit, nem közepesen, hanem az egész életemet ennek szenteltem, és ebbe tettem bele. Nem pénzért, nem hírnévért, nem azért, hogy később valahol jól fessen, hanem csak mert szerettem. Jól, rosszul, de minden percemet ez a kétszer 60 négyzetméteres helyiség töltötte ki, és határozta meg. Mindent ennek rendeltem alá, legyen szó barátokról, szerelemről, munkáról, előrehaladásról, családról. Míg mások szabadon töltötték a hétvégéiket és örömmel vetették magukat a munka utáni délutánokba, én nyitva tartottam és készen álltam, hogy legyen elég program és étel-ital az asztalokon. Legyen pár jó szavam mindenkihez, mosolyogni lássanak, hátha segít nekik, illetve a magam arrogáns és furmányos módján neveltem azokat akik szerintem rászorultak. Ez volt az a hely, ahol háttérbe is szorultam, hiszen a legelején megegyeztem a volt párommal és magammal is, hogy itt nem politizálunk, nem alkotunk véleményt, és senkivel nem fogunk összeveszni, mindent a vendégeinknek rendelünk alá és őket tesszük boldoggá, a mi világképünk, véleményünk, másodlagos, ők érezzék jól magukat. 

Ezen a helyen írtam életem első novelláját (Családban marad), ami végül meg is jelent. Itt meséltem életem leghosszabb verseny modulját (Alien játéksorozatok), és talán leghosszabb egyéb játékát is (Mon Krieg). Itt értettem meg milyen érzés is amikor rájössz, hogy nem is élsz, hogy üres vagy, hogy a fájdalom is jobb annál, mint amiben jelenleg vagy. Itt éltem át, a legnagyobb és legsúlyosabb veszteségeimet édesapám halála óta, és itt találtam meg és veszítettem el a legnagyobb szerelmemet. Itt ébredtem fel és váltam őszinte keresővé és reszkettem talán a legtöbbet az életemért. Itt lettem 30 és itt lettem 35 is, amik ugye nagyon fontos kerek számok az emberek fejlődéstörténetében. És ami még ennél is fontosabb, szerintem itt lettem hívő. Itt kezdtem el igazán hinni abban ami, vagy aki vagyok. A klub volt az első hely ami annyira próbára tett, hogy lehetetlen volt nem túllépni saját magamon ahhoz, hogy képes legyek üzemeltetni, megélni és életben maradni, így ez volt az a hely, ami először a maga brutális és őszinte módján, a maga kitartó kutya hűségével és birka türelmével, megtört és megmutatta, hogy milyen ember is vagyok. A Cantina adta vissza a hitemet saját magamban, mert annyira sok helyzet elé állított amiket utána képes voltam megoldani, hogy még most sem fogom fel, és pont ezért ismét hinni kezdtem magamban és abban, hogy bármire képes vagyok. Pont ez lett végül a veszte is. Ahogyan én kinyíltam, az emberek úgy kezdtek körülöttem bezárni. Az amilyen vagyok már nem fért bele abba a szerepbe amiben megszoktak, megszoktak olyannak, amilyen talán soha nem voltam, csak védtem magam. Megszokták, hogy mindig változatlan lesz amit nálam találnak, és nem értették, hogy miért változok. Pedig csak elkezdtem magam lenni, és ezért lassan mindent tényleg elveszítettem. Hazugságból, káprázat csak amit az ember építhet, nem pedig valóságot. Soha nem voltam olyan amilyennek szerettem volna, hogy lássanak. Hogy milyen vagyok, azt azóta is nehezen tudnám elmondani, de talán a legjobb szó rá, a csodálatos, csodálatos akár a Catnina a legjobb formájában. Olyan amit csak bámulni lehet, de megérteni igazán soha, mert nem tudjuk követni, hogy valójában mi a fenét is akar és minek is van itt. A Cantinával egyszerűbb a helyzet, mert azt le tudom nektek írni, hogy miért volt... Értetek. Az én kérdésem már sokkal nehezebb, de igyekszem azt is megértetni, Értetek.  

Hát drága édes, csodálatos és örökké szeretetben lévő vad Cantinám! Hálás szívvel köszönöm ezt a leírhatatlan és megpróbáltatásokkal teli csodálatos 6 évet, ami alatt olyan volt mintha legalább is hatvan korszakon mentem volna keresztül. Köszönöm neked a kitartásod, a lojalitásod, a szereteted, az emlékeid amikkel megajándékoztál, a kapcsolatokat amiket felbontottál, és a barátságot, szerelmeket amiket megalkottál. Egy időben a vége felé Baluval úgy gondoltuk, hogy ha végeztük a munkánkkal, akkor Mohamed próféta házához hasonlóan, talán belőled is kegyhely lehet, nem hiszem, hogy erre valaha is sor fog kerülni, de azt hiszem, hogy nem is szükséges, hogy ezt megtegyük, vagy tedd, mert azok a kevesek (akiknek száma számtalan), örökre emlékükbe vésték a helyett, ami Te voltál, amit Én alkottam, amit Együtt álmodtál a méltókkal és méltatlanokkal. Te drága hely, hálával telt szívvel köszönöm, hogy visszahoztál az életbe, és mégis tovább toltál a reménységbe, hogy egy napon, minden jobb lehet. Támasza, társa voltál, először sokaknak, majd csak nekem, és végül azoknak a keveseknek, akik tudják miről beszélek. Imaház, otthon, szeretetteljes erőd, és a csodák palotája voltál, egy hely, ahol az én emlékeim mellett, számtalanyian álmodták magukat oda ahová valójában valóak.... a Szeretet Hősei közé! :D Ezt örökké köszönöm neked, és áldással az emlékeden, térj nyugovóra kedvesem! 

A Te egykori áldott Tulajod, varázslód, mestered, tanítványod, fiad, lelked, és urad, de leginkább Barátod: Gergely.

Mindent nagyon köszönök.....

Félrecsúszott létezések

Nem, nekem nincsenek szárnyaim, sosem voltak. Hogy ez hogy lehet? Nem tudom, talán úgy, hogy nem angyal vagyok, hanem Isten. Abból is inkább a zsidóbbik fajta, vagyis a takarékosabb. De akkor hogy lehet, hogy itt vagyok? Nem tudom. Mindent elfelejtetettem, amikor ebbe az utolsó nagy vállalkozásba belekezdtem. Hogy miért? Talán, hogy ne álljak az útjába annak a sok szörnyűségnek amik sorra megtörténnek. Hogy lesznek szörnyűségek? Persze, hogy lesznek, miért mit gondoltál, azt hitted, hogy annyi évezrednyi tagadás és hazugság után, nem kaptok igazán nagy fejmosást. Tévedtél. De nem csak te, mind tévedtetek. Lehazudtátok a csillagokat is az égről, csak, hogy elkerüljétek azt az egyszerű tényt, hogy szeretlek titeket, és cserébe azt hittétek, hogy a szabad akaratotok nem fog visszacsapni? Azt hittétek, hogy nem úgy lesz, ahogy kívántátok? Hát... tévedtetek. Mind tévedtetek.

Az igazság olyan régi, olyan mély és távoli, hogy nincs hegycsúcs, vagy Földi szerzetes rend, ami egyáltalán csak a közelébe érhetne. Mindenki, aki az örök titkokat kereste, csak saját magának kapart, hogy végül a másik előtt tetszelegjen és hangzatos, vagy látványos örökségeket áruljon aranypénzért, rézkalitkába zárva az igazság érzet kevesét. S mind ezt miért? Mert azt hittétek, hogy csak viccelek, azt gondoltátok, hogy én úgysem adom meg a teljes szabadságot. Hát tévedtetek! Minden percét, gondolatát és fájdalmát nektek adom. Mint a korai időkben, amikor egymást tapostátok, hogy a helyembe álljatok, és majd könyörögve kértétek, hogy véget érjen a szolgálat az arany trónon... ami soha nem volt arany. Hát ilyenek vagytok.... De én szeretlek titeket, mert nem számít mit tesztek, nem számít mit mondotok, TI mind a gyermekeim vagytok, s ÉN az öreg, zsidó atyátok.

Dajkálom az álmomat

Meditáltam és egészen tiszta lettem, úgyhogy jött egy véletlen, valótlan egyszerű gondolat... dajkálom az álmomat. Nem is tudom, hogy kéne ezt csinálni, vagy egyáltalán elképzelni, de tetszik a hangzása-zöngése, és leginkább képtelen képessége, így arra gondoltam, valóban megkísérlem és dajkálom az álmomat. Hogy melyiket, azt a nagy rohanásban még nem sikerült eldöntenem, de talán, azt a kéket ott fent, vagy inkább a vöröset lent a mélyben... vagy nem is, inkább tudod mit, dajkálom a tiédet! Na mit szólsz? Nekem adnál egy fél életet, hogy kezeljem, védjem, éljem, szeressem és kérjem az álmodat? Nekem mernél szólni, hogy kinyúljak érted, hogy megőrizzem a titkaid és veled égjek, és éljek amikor más épp nem él? Vagy ez most így túl sok, túl közvetlen? Hát jó, akkor dajkálom a saját álmomat. 

Egy álmot, amiben minden fehér, némi kékkel, mert az önző és szeretem, mert az a kedvenc színem. Legalább is volt valaha régen, amikor még volt az embereknek színhez kötött szerelme. Szóval van egy ilyen nagy fehér és kicsi kékem vonzásában lángoló dalia álmom. Egy álom, amiben birkák, nem is... inkább medvék, vagy talán menyétek... á viccelek, emberek vannak. Igen, emberek vannak különféle alakokban. Van aki alacsony, páran magasabbak, mások jóképűek és van egy rakat rusnya, a lényeg, hogy ne legyen közte két egyforma, mert az mindent elrontana. Na és a lényeg! Te vagy benne a képben! Igen kedvesem, pont TE! Te aki most épp ezt olvasod, és szívod magadba a szavakat, arra gondoltam, hogy csalok és végül mégis inkább téged... vagy legalább is az álmod dajkálom. Hogy milyen a TE álmod, hogy azt csak TE tudhatod? Talán. Talán nem. Talán álom csak, hogy dajkálom az álmomat, és álom benne, hogy valójában TE dajkálod benne az én álmomat. Na de ha ez így lenne, akkor kérlek vess egy pillantást az alábbi listámra.... Ez tartalmaz mindent, amire vágyok, mindent amit kívánok, és párat a valaha majd egyszer talán megkívánomokból. Légy alapos és nagyon, de nagyon körültekintő. Hja! És kérlek ne élj olyan ósdi kifogással, hogy lentebb nincs is lista, mert ez az én álmom, és természetesen a fehér tintát imádom.... jó olvasást álom pásztorom! :)

Persze, ha nem hiszel ebben az egészben... akkor sincs semmi baj, attól még én dajkálom a magam álmát és egy napon ígérem TE is meglátod, hogy mit rejtettek a sorok, amiket fentebb részedre megtekintésre kínálok... vagy nem ;)   

Keserű édes csókok

Csak fogtam a karjaim között, és elhalmoztam a csókjaimmal. Szám szinte alig-alig ért az ő szájához, de mégis mindegyik csókom talált. Volt ami finom nyakát, mások kedves arcát, és megint más csókok a fitos nóziát találták el, de ő nem ellenkezett, édesen mosolygott. Olyan édesen mosolygott, hogy nem is bírtam abbahagyni. Nem is akartam. 

Zokogtam és kezembe zártam kicsiny, törékeny testét és az égre kiáltottam bánatom. A bánatom, hogy a szerelmem már nem lehet az enyém. Könnyei, drágán gördültek végig az arcán, olyan érzetet keltve mintha még élne, és talán nevetne, és attól folyna patakokban a könnye. A könnye, amiket úgy szerettem. Ha tél volt azért könnyezett mert fázott, és ahogy tüsszentett, engesztelhetetlen pontossággal szöktek ki szeme alól a piciny könnykristályok, ha pedig melege volt, azért mert érthetetlen didergés tört rá, és a röhögéstől nem bírt magával és akkor is csak áradtak a könnyei, a szent, és csodás könnyei... de most nem az övéi folynak. Csak kölcsön lopja azokat amiket az én vöröslő szemem ont az arcára. A szép kerek duzzadt arcára, ami még mindig néz és mosolyog. Olyan vidáman, könnyedén és játékosan néz, mint ahogyan élt, mint ahogyan átlépett a nagy ismeretlenbe. 

- Bily! Bily, kicsim, én most meghalok. 

- Nem halsz meg Barbara, nem halsz meg! 

- De igen kincsem, meghalok. Ezt már csak azért is sejtem, és tudom, mert angyalokat látok a hátad mögött, erről tudom, hogy már mindjárt végem, hiszen neked soha nem voltak szárnyaid. 

- Ne csináld ezt kicsim! Kérlek ne mondj ilyeneket.... 

Ezek voltak az utolsó mondataink, és nekem az utolsó gondolataim, ahogyan a kedvesemre zuhanva bőgve felfogtam, már nincs válasz, már soha többet nincs válasz. Csak a mosolygós szemek emléke, és a csodálatosan piros ajkak utolsó sóhaja marad. 

Szemét egy világ ez, szemét egy hely, ahol ilyen csoda, mint amilyen a szerelem, ennyire ágról szakadtá tehet két fiatalat. Szemét egy hely, ahol ennyire nincs helye a szerelemnek, az örömnek, a hitnek. Barbara mindig hitt, hitt valamiben amiben nekem nem sikerült, még akkor is hitt, amikor már mindenki lemondott róla, és most július 3-án, itt hever az édesem a karjaimban, és még mindig mosolyog. 

Miért mosolyogsz kedves galambom? Miért nem fújta ki belőled, a zord halál az utolsó öröm öd foszlányát is? Mond kincsem min nevetsz? - Gondoltam és közben egyre kevésbé zokogtam mert láttam, hogy kicsiny, halott párom szeme egyenesen az enyémbe néz és lát. Lát valamit, amit én soha nem láttam, és nem is láthattam, hiszen a gyászom mindig is sokkal erősebb volt, mint az igazi szerelmem és hitem a csodába, ami a párom volt... 

A szemében visszatükröződött az én két szemem, de még valami más is, valami amit látott, és megbékéltette. Valami amit csak most kezdek látni. A szép kék felületben láttam magam és azt, hogy mögöttem valóban áll egy alak, egy magas, termetes, fehér férfi, akinek akkora szárnyai voltak, hogy a piciny párom, csöpp kis szemében az egész világot elfedte. Azt a férfit látta, és arról beszélt amikor elment, az a férfi pedig én voltam. Én voltam a hatalmas angyal, amit mindig is gondolt rólam, és akit végül a kegyes órában egy részeg pillanat megmutatott neki, és rám hagyta örökül. Felém szállt a lelke és már nem éreztem olyan ólom súlyúnak a távozását. Kicsit fel is nevettem, ahogy ismét megláttam a rendíthetetlen alakot és még valamit, egy édes kicsi szőke lányt, aki táncolt a réten és közben nevetett, ahogy a rendíthetetlen angyal szerű alak csak állt, feszített és állt. 

Hát ilyen volt az én egyetlen igaz szerelmem, akit a Földiek Barbara Stuartnak ismertek, de a valódi neve, Élet volt.