A kobold füle.

Az édes kicsi koboldfülnél, szebb a világ kerekén sehol sincsen.

Cirkalmas köreivel, barázdált, kicsi rejtett útjaival és szépséges mélységével, minden meg van benne, ami tökéletessé és teljessé teszi. Persze mint minden rendes kobold fül, ennek is egy picit hegyes a pereme, de ettől csak tündéribb külsőt kölcsönöz az egésznek és csak finomabbá, árnyaltabbá teszi az amúgy is szép, labirintusos részek belső vonalait. Különösen akkor megnyerő és pompázatos e csuda, mikor a sellőktől lopott gyönggyel díszített cimpába végződik az alja. Az alja, melynek kötődése a kobold többi részéhez teljes és elválaszthatatlan. 

Összességében, egy ilyen csodát látni és megérinteni, egy valódi koboldvadász minden álmát felülmúlja és olyan érthetetlen örömmel tölti el, amelytől időnként még a megfigyelt kobold is komoly zavarba jön. Ezt a pillanatot kell felhasználni, hogy ellophassuk a legértékesebb kincsét, amije valaha is lehet. Ez pedig nem más, mint a "füllentés sóhajának" nevezett varázstrükk, amit minden kobold a fülébe rejtve hord. Egyszerűen csak közel kell hajolni, s miközben az igézően szép labirintust simítja végig az ujjunk, a következő varázsszavakat kell a sötétbe súgni: 

"Úgy szeretlek téged ahogy vagy, s ahogy vagy úgy vagy egy.
Egy pici ez, egy pici az, s nagyon sok jó."

Kép-kérem.

Garantáltan harsányan figyeltem fel a lehetőségre. A lehetőségre, hogy minden emberi lényben van egy nagy adag kíváncsiság és egy még nagyobb adag egyszerűség, talán időnként jóság. Ennek oka nem hiszem, hogy bonyolult lenne, egyszerűen így vagyunk kitalálva és összetéve. Értékelhető példája, a ma esti esetem, amikor egy csoda kocsmában ülve, megvilágosodások egész halmazát élhettem át, ahogy egy másik ember kifejtette, mély és valós gondolatait. Ám nem csak erről beszéltünk, hanem Istenről, UFO-ról, könyvekről és a magyar történelemről. Jóravaló kedves ember lévén, mindezeket szépen, sorban és lényegében gördülékenyen veséztük ki. Minden kicsi elhajlása, minden tudásbéli hiányból fakadó pici hibája ellenére, kedves és őszinte beszélgetés és elsősorban hallgatás volt. Szépen végig futottunk mindent, amíg el nem jutottunk a filmekig, illetve addig, hogy Mátyás magyar király volt és ezt a Románoknak is jó lenne megtanulniuk. Persze ezt követően a magyar helyzet szomorkás mivoltába is belecsaptunk, hogy de jó lenne, ha nem lenne ennyire rossz. Én a magam részéről bólogattam és csak annyit mondtam, hogy ez csak rajtunk múlik. Megint térítettem, hátha segít rajtunk, máson, mindenkin. 

Most éppen a musicalek vannak témán.... Jézus Krisztus szupersztárt, legalább egy pár percre, időt utazhattam a '80-as évekbe. De jó! 

Tudományos munka nagyoknak.

- Korlátlan pillanatok egész halmazával állunk szemben professzor!

- Ez egészen bizonyos doktor nő?

- Amennyire pontosak a mérőeszközök, annyira igen. Szóval biztosat, csak a végső labor ellenőrzések után tudok mondani, de úgy vélem, hogy igen.

- Ebben az esetben előfordulhat, hogy kicsit csalunk a görbülési mutató érték tartásával?

- Na de professzor. Mire gondol?

- Ön is jól tudja Sara.

- Elkönyveljünk egy nem relatív, pillanat generálta, szubjektív érzelmeken alapuló eseményláncot, úgy mint sikeres, objektív, kutatási eredmény? - a nő teljesen ideges lett és olyan szaporán kapkodott levegő után, hogy kis híján, még a szemüvege is bepárásodott.

- Nézze Sara. Én magam is kétségek között őrlődöm, de ha itt és most úgy érzem, hogy képesek vagyunk a kollektív együtt működésre, amelyből egy alkalmas pillanatot nyerhetünk, akkor, hát úr isten... vágjunk bele.

- Professzor Dunken. Ön a legmerészebb álmaimat is felülmúlja. - búgta doktor Sara és már ölelte is a fiatal professzort, fogadva annak forró viszont ölelését és csókjait. :D:D

Tánc a füst körül.

Vastag, tömény füst koronázta a férfi homlokát. Olyasfajta, amiről mások csak beszélni vagy álmodni szoktak, de neki ez fel sem tűnt. Csak ült és merengőn nézett maga elé. A hatalmas kastély monumentális oszlopai, baráti árnyékot vetettek rá. Egy kislány játszott valamivel nem sokkal előtte, de őt is csak alig vette észre. Igazság szerint teljesen saját maga rabja volt. Csak ült, nézett és emlékezett. Gondolkodott mind arról a jóról, rosszról ami vele, valaha ebben a kertben, kastélyban történt. Gondolkodott, hogy lehetett e volna másképpen. Igyekezett válaszokat találni és megérteni. Valójában viszont, csak ült és élvezte, ahogy a nap rásüt, figyelte ahogy egy arany színű macska lassan becserkészi és örült, hogy magában van. Nincs senki akinek hiányozna, vagy kellene a jelenléte és neki sincs senki, aki hiányozna. Vagy talán mégis?

A füst a feje körül, csak egyre sűrűbbé vállt és egyre jobban eltakarta a gondolatit, az érzéseit. Ahogy ült, egy dalt hallott a fejében ami elmesélte neki mindazokat a dolgokat, amik vele itt valamikor nagyon régen történtek. Kalandokat, játékokat, fájdalmakat és szépségeket, amikre most, hogy ismét ott ült emlékezett.

Eszébe jutott, hogy valamikor elrejtett valamit itt, valamit ami nagyon fontos és nagyon értékes volt számára. Ahogy viszont próbált visszaemlékezni, hogy mégis mi lehetett az és, hogy körülbelül hova rejthette, csak kósza emlékek ütötték fel fejüket, de több nem jutott eszébe. Közben a kislány odajött hozzá és megkérdezte.

- De szép macska. A bácsié?

- Hogy? Ne haragudj, csak elbambultam. - a férfi ekkor vette észre, hogy az arany szőrű macska már vagy két perce hozzá dörgölődzik és ő simogatja, amire válaszképpen, ahogy kényelmesebben érezte magát a kis dög, elkezdte játékosan harapdálni a kezét. - Ja, hogy ez? Nem, nem az enyém kicsikém.

- Megsimogathatom?

- Persze, csak legyél vele nagyon óvatos, veszélyesnek tűnik. Ha engem kérdezel, lehet, hogy valamelyik helyi kobold lova. - mosolyogva fordította figyelmét a macska és a kislány felé.

- Kobold? Az meg mi?

- Az egy ritka teremtés, ami csak varázslatos helyeken található. Olyanokon, mint ez a kastély és a kertje.

- De én még egyet sem láttam. - tárta szét a karját és közben csillogó kék szemekkel meredt, a nálánál idősebb és biztos sokkal okosabb bácsira.

- Nos, ami azt illeti a koboldok és más tündér lények, elég jól rejtőzködnek. De ne is foglalkozz most ezzel. Gyere simogasd meg, szerintem hagyja.

A kis lány alig lehetett parányi éves, viszont széles mosollyal és óvatos mozdulatokkal neki kezdett a kobold-ló simogatásának és látszódott, hogy kölcsönösen örültek egymásnak. A macska hosszan kinyújtózott és úgy élvezte a dédelgetést, a kis lány pedig egészen belemerült a hasvakarásba.

A férfi közben mosolyogva nézte őket és lassan rágyújtott egy cigire. Tüneményes volt mind a kettő jelenség, mind a szőke copfos kislány, mind pedig az arany szőrű macska, akiről azt hazudta, hogy koboldok lova. Kifújta a füstöt és ismét a kertet kezdte el bámulni. Akár ha kísérteteket látna. Kísérteteket, amik áttetsző ruhákban valami rég meg nem történt táncot járnak el. Talán egy esküvőt.

- És a bácsinak van valakije?

- Igen, természetesen van. - hazudta - Miért kérded?

- Hát mert, ha nem lenne, akkor szívesen lennék a felesége, ha felnövök. - a férfi, kicsit felköhögött, úgy meglepődött a copfos fiatal hölgy megnyilvánulásán. De széles mosollyal szedte magát ráncba és hamar válaszolt.

- Igazán kedves ajánlat és nagyon köszönöm. Megfontolom mindenképpen.

- Szerintem ez nem is egy kobold lova.

- Nem? Miből gondolod?

- Abból, hogy nincs rajta nyereg.

- Hm, ez igaz. Egészen meglepsz.

- Miért?

- Mert ilyen fiatalon kevesen veszik észre az ilyen apróságokat.

- Nem is vagyok fiatal! - háborodott fel a kicsi, de egy másodpercre sem hagyta volna abba a macska simogatását.

- Oh, értem. Elnézést kérek, azt hiszem csak én vagyok túl idős.

- Szerintem a bácsi sem túl idős.

- Hm rendben. Akkor leszögezzük, hogy te nem vagy túl fiatal, én pedig nem vagyok túl idős.

- Jó.

- Jó.

A kislány még vagy öt-tíz percig simogatta a lusta kobold-lovat, majd egy idő után, valaki szólongatni kezdte és szomorú fintorral az arcán rám nézett.

- Sajnos most mennem kell.

- Milyen kár, pedig jó társaság voltál.

- Te is. - mosolyodott el és utána lesietett a lépcsőkön. Odafutott az édesanyjához.

A nő kedvesen megölelve kérdezte, hogy mit csinált. A kislány pedig örömtelien elmesélte, hogy egy valódi kobold-lovat simogatott, amin bár nincs nyereg, de ez csak azért van mert a tündér lények igen jól rejtőzködnek. Az édesanya elhűlve nézte, hogy mi mindent nem tanult a kislánya, míg nem figyelt rá, majd felém biccentett és elmentek.

A férfi ismét a kertet figyelte. A kísértetek pedig táncoltak tovább a füstben, ami a férfi homlokát szegélyezte. Kicsit elgondolkodott, de más választása nem lévén, folytatta tovább a keresését annak a piciny tárgynak, amit valamikor tényleg nagyon régen itt hagyott.

Gondoltad volna?

Már megint futunk. Kezdek teljesen kikészülni. Hja és a faszom tele van a kibaszott kilométerekkel. Négy hónapja, amióta beléptem a Képzelet Rendészethez, semmi mást nem csinálunk, csak megállás nélkül...

- William!!!!

- Igen uram! - ordítom torkom szakadtából.

- Maga meg, mi a faszt csinál?

- Futok uram!

- Ez nem futás faszi! Úgy vonaglik mint, egy kibaszott, letolt gatyájú, nyájas buzi! - egy pillanatra meglepődök a kiképzőm, Doris Maltan őrmester kreativitásán, de semmit nem mutattok belőle.

- Köszönöm uram!

- Ne köszöntgesse, maga aszott faszú, buzipók! - úgy ordít, hogy egy rakás Maltan nyállal lesz gazdagabb a pofám. - Viselkedjen úgy, mint aki idevaló faszi és kapja magát össze! Gyerünk, gyerünk, gyerünk....

Unszolás képen, nem csak szóval, de pálcával is biztat, a jószívű faszszopó, hogy beérjem a többieket.

Szóval, itt vagyok a kibaszott Képzelet Rendészet, Hantakói kiképző táborába. Egy rakás hozzám hasonló lelki nyomorulttal és néhány elképesztően aberrált kiképzővel. És, hogy mi a jó faszt keresek itt? Hát én magam sem tudom, csak annyi rémlik, hogy négy hónappal ezelőtt az egész életem zsákutcába futott. A feleségem elvált tőlem, a szeretőm kiesett az ablakon, a kutyám belehalt a panasz azonosításban és George a legkedvesebb gyerek kori cimborám alkoholista lett. Ehhez képest, már másodlagos, hogy a volt házam is a feleségemnél maradt és bár szerény vigasz, hogy a TÁV vagyis a Terroria Állami Végrehajtás elárverezte az egészet, mert nem tudta az asszony fizetni a 210%-os kamatokat. Persze nem panaszkodom, mert itt nálunk Terroriában ez mind teljesen normális és hétköznapinak számít, de nem tudom. Én valahogy többre vágytam, úgyhogy egy Georgeal folytatott zsákutcás berúgást követően, másnap elhatározásra jutottam és jelentkeztem.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem a jó nevű KLASZ Biztonsági Őrséget, vagy mondjuk a hadsereget és ott pl. a tengerész gyalogságot választottam? Hm, hát a kérdés bár jogos, de erre két válaszom is van. Egy: nagyon misztikus volt a Képzelet Rendészet sorozó filmje, ami így hangzott: "Azt hiszi, hogy a gyilkosság a komoly bűn? Nézzen bele polgár társa fejébe!". Ok lehet, hogy most kiröhögnek, de engem tök megnyert ez a reklám. Kettő: kúrvára tartottam tőle, hogy nem bírnám ki a másik két szervezet kiképzését és az se jönne össze. Akkor pedig tényleg a 8:20-as légi vasút elé feküdtem volna. Szóval, így maradt a kevesek által ismert és alig propagált másik erőszak szervezet a Képzelet Rendészet vagyis a KRrrrrr, ahogy itt mi hívjuk. Jó nagy fasz voltam, az már biztos.

Négy hónap telt el azóta, és egy speciális kiképző táborba vittek, ami mesterségesen létrehozott Hantikóban található. Van itt minden, ami ahhoz kell, hogy a magam fajta álmodozókat véres ronggyá szopassák. Csak, hogy párat felsoroljak: viziketin merülési pályá, Mászkáni-szilvex mesterséges mászó környezett, Vascantricki erőtér modulátor pálya, ahol egy sallertől leszakadhat az ember feje és persze a nulla g-s futópálya, ahol már három hete szopunk. Ennek a lényeg, hogy úgy kell futni, hogy nincs gravitáció, viszont a természet szabályzó modulokkal bármilyen kellemetlen időjárást és hőmérsékletet be lehet állítani, mint például a mai, nubiai sivatagi klímát.

Szóval szerintem jogosan van tele a faszom az egésszel. Nem is beszélve arról, hogy négy hónapja retardáltakkal vagyok összezárva. Tízen, vagy tizenketten érkeztünk együtt és személyiségemből fakadóan már a légi buszon próbáltam szociális kapcsolatot létrehozni a társaimmal. Nem jött össze. Szinte még beszélni is alig tudnak. Igaz, volt közöttük egy Spancliniai cápa fejű, aki egészen sokat mosolygott rám, ám végül kiderült, hogy azért, mert az ő faja alapvetően emberevő. Na mindegy. Rájöttem, hogy nekem van egyedül tisztán szerzett diplomám és hozzá tartozó eszem, úgyhogy nem is erőltettem tovább. Egyébként hivatalosan író voltam. Viszont, lévén, hogy egy könyvem sem jelent meg és nem is nagyon szerettem írni, így hamar tönkrement az írói karrierem. Mindezek ellenére....

- William! - baszki megint megtalált.

- Igen uram!

- Magának van ilyen buzi neve William?

- Milyen buzi nevem uram? - ha ezt nem játszotta el eddig velem ezerszer, akkor egyszer sem.

- Mokka, bassza meg! Magának a család neve Mokka?

- Igen uram.

- Ez, most komoly, vagy csak hülyéskedik velem?

- Nem uram, halálosan komoly. Mint ahogyan az is, hogy ön látens homoszexuális, ami miatt állandóan káromolja a társadalom melegebb tagjait. Uram!

Na. A futással egy ideig nem kell bajlódnom, miután az őrmesteremet, aki közismerten rasszista, faj és öngyűlölő, nyilvánosan lebuziztam.

Ahogy a helyére csúszott mögöttem a fogdaajtó, éreztem, hogy a lábaim hálásan az "Ó izmom adj egy percet" című nótába kezdenek. Mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy itt végre nem baszogatnak és szunyálhatok egy jót.

- Szia cica fiú!

Amint meghallottam az ágy irányából negédesen búgó, nagyjából teherhajó mélységű hangot, azonnal tudom, hogy a híres "Boxer tesók" cellájába zártak és az idősebb Boxer már közeledett is. Ahogy felkelt az ágyról és fölém magasodott, máris tudom, hogy nagyon nehéz perceim lesznek...

Ma este!

Kicsiny, nyitott blogom egyedüli lényege és célja, hogy kellő olvasottságot és kritikát kapjak, hogy elkezdjem és folytassam azt amit gondolok, hogy én vagyok. 

Egy elég furcsa szerzete ennek a fajtának is. Ennek okai pedig a következők:

Borzalmas a helyesírásom, nem szeretem nagyon túl gondolni a vésett szövegeket és szinte kicsi gyerekkorom óta írok, mondhatni megállás nélkül. Azonban ezeknek többségét, soha senkinek sem készítettem. Nem akartam, hogy mások lássák, mert ez mind nekem, rólam és magamnak szólt. Hogy miért?  A válasz egyszerű. Nem szeretem és nem is bízom az emberekben. A csalódást pedig, hát ha valamit, akkor azt nagyon, de nagyon nehezen viselem. Nem csoda, hogy ezzel a hozzáállással ki is jutott belőle nekem a hosszú évek, évtizedek alatt. De ennek már vége! Na nem annak, hogy nem szeretem az embereket, mert ennek egy jelentékeny része még mindig megvan, hanem az, hogy már kevésbé érdekel, hogy mit gondolnak. Persze, mint bárki más én is minden lépésemben és gondolatomban azon vagyok, hogy jó, szép és roppant okos homo sapiens legyek, hogy a többi egysejtűagyú fajtársam elfogadjon, de legalább már nem kaparom véresre az arcom, ha ez mégse történik meg.

Szóval ezért találtam ki, hogy neki kezdek egy olyan blognak, ami kimondottan, rólam és a gondolataim azon részeiről szólnak, amit hajlandó vagyok kiadni és megmutatni. Ez egyben egy kísérlet is arra, hogy valóban szeretném e kiadni magam annyira, hogy Író emberként, eligazodjak és megálljam a helyem a világban. Van jó pár ötletem és vagy millió mesém, amiket elmondanék, átadnék és megosztanék a világgal. Olyan hihető és hihetetlen mesék és mondák, amik mögött van, hogy több, de van, hogy kevesebb igazság rejlik. Alapvetően, egy dologról akarok írni és nem másról, ez pedig az élet, leginkább a sajátom, de egy kicsit mindenkié. A maga teljes, csendes, nyers brutális formájában. Ezen a blogon részben ezt fogom tenni. Részben pedig olyan novellákat és írásokat fogok publikálni, amiket, máshol nem jelentettek meg. Történeteket, amikkel igyekszem felhívni a figyelmet, néhány dologra, ki tudja talán néhány igazságra.

Teszem mind ezt, azért mert nagyon szórakoztat, azért mert unnom a sok hazugságot, mert gyűlölöm a sötétséget és legfőképpen, azért mert mint már korábban is említettem, szórakoztat. Az írásaimban szinte kizárt, hogy valami összefüggést lehessen felfedezni, mert jómagam, nem vagyok az a mérnök ember, aki még a vécére is haditervvel megy szarni, úgyhogy csak ahogy éppen kiesnek belőlem a gondolatok, vagy mesék, pont úgy kerülnek majd ide, tálalásra. Remélem, hogy lesz olyan ami elnyeri mások tetszését és még jobban remélem, hogy kellő erővel töltöm majd meg ezeket ahhoz, hogy ha nem is tetszik, de legalább emlékezetes írások legyenek. Teszem ezt pedig azért, mert önző vagyok, maximalista és elég lusta, hogy ne kelljen mindenért nagyon sokat harcolnom!

Szóval nagyon jó olvasást és sok röhögést, zokogást, meghökkenést és káromkodást kívánok! Illetve még egy valamit! Ne tagadjuk az igazságot, az igazságot, hogy hülyék vagyunk mind egy szálig, érdektelenek, unalmasak és elkeseredettek! Mert ha mind ez nem is igaz, elég szemtelen ahhoz, hogy akik tényleg ilyenek, azok felháborodjanak, igazolva ezzel állításom tisztaságát.

Tehát még egyszer, jó olvasást kívánok mindenkinek!