Tánc a füst körül.

Vastag, tömény füst koronázta a férfi homlokát. Olyasfajta, amiről mások csak beszélni vagy álmodni szoktak, de neki ez fel sem tűnt. Csak ült és merengőn nézett maga elé. A hatalmas kastély monumentális oszlopai, baráti árnyékot vetettek rá. Egy kislány játszott valamivel nem sokkal előtte, de őt is csak alig vette észre. Igazság szerint teljesen saját maga rabja volt. Csak ült, nézett és emlékezett. Gondolkodott mind arról a jóról, rosszról ami vele, valaha ebben a kertben, kastélyban történt. Gondolkodott, hogy lehetett e volna másképpen. Igyekezett válaszokat találni és megérteni. Valójában viszont, csak ült és élvezte, ahogy a nap rásüt, figyelte ahogy egy arany színű macska lassan becserkészi és örült, hogy magában van. Nincs senki akinek hiányozna, vagy kellene a jelenléte és neki sincs senki, aki hiányozna. Vagy talán mégis?

A füst a feje körül, csak egyre sűrűbbé vállt és egyre jobban eltakarta a gondolatit, az érzéseit. Ahogy ült, egy dalt hallott a fejében ami elmesélte neki mindazokat a dolgokat, amik vele itt valamikor nagyon régen történtek. Kalandokat, játékokat, fájdalmakat és szépségeket, amikre most, hogy ismét ott ült emlékezett.

Eszébe jutott, hogy valamikor elrejtett valamit itt, valamit ami nagyon fontos és nagyon értékes volt számára. Ahogy viszont próbált visszaemlékezni, hogy mégis mi lehetett az és, hogy körülbelül hova rejthette, csak kósza emlékek ütötték fel fejüket, de több nem jutott eszébe. Közben a kislány odajött hozzá és megkérdezte.

- De szép macska. A bácsié?

- Hogy? Ne haragudj, csak elbambultam. - a férfi ekkor vette észre, hogy az arany szőrű macska már vagy két perce hozzá dörgölődzik és ő simogatja, amire válaszképpen, ahogy kényelmesebben érezte magát a kis dög, elkezdte játékosan harapdálni a kezét. - Ja, hogy ez? Nem, nem az enyém kicsikém.

- Megsimogathatom?

- Persze, csak legyél vele nagyon óvatos, veszélyesnek tűnik. Ha engem kérdezel, lehet, hogy valamelyik helyi kobold lova. - mosolyogva fordította figyelmét a macska és a kislány felé.

- Kobold? Az meg mi?

- Az egy ritka teremtés, ami csak varázslatos helyeken található. Olyanokon, mint ez a kastély és a kertje.

- De én még egyet sem láttam. - tárta szét a karját és közben csillogó kék szemekkel meredt, a nálánál idősebb és biztos sokkal okosabb bácsira.

- Nos, ami azt illeti a koboldok és más tündér lények, elég jól rejtőzködnek. De ne is foglalkozz most ezzel. Gyere simogasd meg, szerintem hagyja.

A kis lány alig lehetett parányi éves, viszont széles mosollyal és óvatos mozdulatokkal neki kezdett a kobold-ló simogatásának és látszódott, hogy kölcsönösen örültek egymásnak. A macska hosszan kinyújtózott és úgy élvezte a dédelgetést, a kis lány pedig egészen belemerült a hasvakarásba.

A férfi közben mosolyogva nézte őket és lassan rágyújtott egy cigire. Tüneményes volt mind a kettő jelenség, mind a szőke copfos kislány, mind pedig az arany szőrű macska, akiről azt hazudta, hogy koboldok lova. Kifújta a füstöt és ismét a kertet kezdte el bámulni. Akár ha kísérteteket látna. Kísérteteket, amik áttetsző ruhákban valami rég meg nem történt táncot járnak el. Talán egy esküvőt.

- És a bácsinak van valakije?

- Igen, természetesen van. - hazudta - Miért kérded?

- Hát mert, ha nem lenne, akkor szívesen lennék a felesége, ha felnövök. - a férfi, kicsit felköhögött, úgy meglepődött a copfos fiatal hölgy megnyilvánulásán. De széles mosollyal szedte magát ráncba és hamar válaszolt.

- Igazán kedves ajánlat és nagyon köszönöm. Megfontolom mindenképpen.

- Szerintem ez nem is egy kobold lova.

- Nem? Miből gondolod?

- Abból, hogy nincs rajta nyereg.

- Hm, ez igaz. Egészen meglepsz.

- Miért?

- Mert ilyen fiatalon kevesen veszik észre az ilyen apróságokat.

- Nem is vagyok fiatal! - háborodott fel a kicsi, de egy másodpercre sem hagyta volna abba a macska simogatását.

- Oh, értem. Elnézést kérek, azt hiszem csak én vagyok túl idős.

- Szerintem a bácsi sem túl idős.

- Hm rendben. Akkor leszögezzük, hogy te nem vagy túl fiatal, én pedig nem vagyok túl idős.

- Jó.

- Jó.

A kislány még vagy öt-tíz percig simogatta a lusta kobold-lovat, majd egy idő után, valaki szólongatni kezdte és szomorú fintorral az arcán rám nézett.

- Sajnos most mennem kell.

- Milyen kár, pedig jó társaság voltál.

- Te is. - mosolyodott el és utána lesietett a lépcsőkön. Odafutott az édesanyjához.

A nő kedvesen megölelve kérdezte, hogy mit csinált. A kislány pedig örömtelien elmesélte, hogy egy valódi kobold-lovat simogatott, amin bár nincs nyereg, de ez csak azért van mert a tündér lények igen jól rejtőzködnek. Az édesanya elhűlve nézte, hogy mi mindent nem tanult a kislánya, míg nem figyelt rá, majd felém biccentett és elmentek.

A férfi ismét a kertet figyelte. A kísértetek pedig táncoltak tovább a füstben, ami a férfi homlokát szegélyezte. Kicsit elgondolkodott, de más választása nem lévén, folytatta tovább a keresését annak a piciny tárgynak, amit valamikor tényleg nagyon régen itt hagyott.