Valóság

A valóság egy börtönbe zárt rossz szerető. Amolyan cafka. Egy nőstény állat, amely ragaszkodik időhöz, térhez. Fene tudja, miért, de szinte mindenhez köthető és kötődik is. Olyan makacs. Nagyon makacs. De időnként figyelmetlen. Amikor megpihen, és kicsit lecsukja szemeit, hirtelen fura dolgok történnek. Dagadt tündérek lepik el az utcákat, és szökdécselő aranyhercegek kezdenek jazzt énekelni teliholdas éjszakáknak. Előtűnnek a mesehősök, és sorra nyitnak a varázslattal teli katyvaszboltok. Minden megzavarodik, kinyílik, és egy rövid időre a lehetetlen is valóságossá válik. Minden, amiről tudjuk, hogy soha nem történhet meg, valóra válik és táncolni kezd. Varázslatos pillanatok, napok, hetek és órák ezek. Pont ennek okán kísérletet tettem egy alkalommal egy nevenincs barátommal, Frankoliniosszal. Személyében kiváló barátot, nagy hazudozót és remek tolvajt, illetve finomabb körökben bűvészt ismerhettem meg. Tehát Frankoliniosszal, aki a barátainak csak Frank, elhatároztuk, hogy megtréfáljuk a valóságot. Csapdába csaljuk, elcsípjük, és úgy kiütjük, hogy utána lopott órák egész sora áll majd a rendelkezésünkre. Hamar meg is lett a terv. Frank volt a csali, én a bunkós ember, és már csak várnunk kellett, hogy a kelletlen, kimért, rideg-hideg valóság arra járjon, ahol épp bujkáltunk, valahol a Deák és a Hetvenhét utca sarkán.

Már vagy egy jó óra is eltelt, amikor Frank sziszegett párat, majd hozzám szólt:

– Te, Dravis!
– Mi van, Frank? Ne most dumálj, figyeld inkább az utcát, bármelyik pillanatban feltűnhet.
– Jó, jó, de van itt valami, ami zavar.

Frank mindig is kicsit hisztis volt, úgyhogy úgy éreztem, hogy mindenképpen meg kell vele vitatnom a lelkében felmerülő legújabb problémakomáját. Egyébként nem hagy békét, és mindent, amit oly szépen előkészítettünk, el is cseszhet.

– Baszki, Frank, mi ütött beléd? Mi az, ami zavar?
– Hát nem is tudom, Dravis… Csak olyan fura ez nekem.
– Mégis mi? Mi a fura neked? És miért pont most, miért nem akkor? Akkor, amikor még terveztük a dolgot?
– Te, Dravis, ez így nincs jól. Ez így nagyon nem helyes.
– Ne csináld, ember, hiszen a te ötleted volt.
– Tudom, én csak… akkor is, ez így nem helyes. Nem szép dolog csak úgy lebunkózni bárkit is. Főleg nem magát a Való… hát, szóval Őt!
– Ezt most komolyan nem értem. Miért lettél ennyire aggályos? Mi ütött beléd, öregem?
– Hát pont ez az, hogy nem tudom, csak úgy rám tört, hogy ez így nem jó dolog.
– De miért? Jó móka lesz, és nem esik semmi baja, csak kicsit kifektetjük. Utat nyitunk a dolgoknak, amiket ez a genya rendre elnyom. Ne mondd már, hogy neked már nincs kedved például… ööö… mondjuk szél hátán lovagolni. Vagy pajkosan futóversenyt rendezni a Duna vízén? Hány gyerek lenne, aki végre a szülei sápadt kifejezését nézve nevetve vetné magát a csodákba, magával rángatva az öregek szendergő unalmát? Hány szerelmespár lenne, akik végre nemcsak azt hinnék, hogy lebegnek a gyönyörtől, de tényleg elszállnának? Nem is beszélve a lottóötösök csodálatos találati arányának megnövekedéséről. Nem lehetsz ennyire szívtelen vagy beszürkült. Gyerünk, csináljuk ezt végig.
– Nem tudom, Dravis… Nekem ez nem megy.
– De miért?
– Mert a valóság nélkül minden, ami valóban izgalmas, hétköznapivá válik.
– De hát pont ez a lényeg. Hogy lássák mások is, hogy értsék, mennyivel több van, mint amit gondolunk, látunk, tapintunk, érzékelünk. Hogy tudják, van miben és miért hinni.

Frank hosszan elgondolkodott, és láttam rajta, hogy nagyon rágódik mindazon, amit mondtam, de nem sikerült visszanyerni azt a határozottságot, amivel az elején az egészbe belevágtunk. Közben persze közeledett a pillanat, és a Valóság teljes mivoltában befordult a csapdánknak szánt utcába. Kimért, komótos hideg járásával közeledett. Ha jól emlékszem, épp a kaszinóban szerzett zsetonjait számolta.

– Frank! Most vagy soha!

Én eldöntöttem, és reméltem, hogy Frank is marad a tervnél. A Valóság egyszerre meglátta a csalinak szánt Frankot, és… Egyszerűen tovább ment! Frank lefagyott, és csak döbbenten nézte, ahogy egy zseton nem sok, annyit sem ejt le, és csak egyszerűen átsétál rajta. Szó nélkül. Mindenféle meglepettség vagy döbbenet nélkül, legkisebb jelét sem adva annak, hogy egyáltalán észrevette volna.

Ekkor értettem meg, hogy nem a Valósággal van a gond, hanem velünk. Frankkel és velem, Dravis Mod Morgennel, mert nem vagyunk valóságosak, csak két kitalált mesehős, akiknek nincs hatalmuk a Valóság felett, mert csak papírra vetett karakterek vagyunk, egy rövid történet valóságtól mentes, szabad szereplői. Az első döbbenetünket nagy nevetés követte. Felszabadultan ugráltunk, és sírva öleltük meg egymást, ahogy rájöttünk, semmi közünk sincs a világhoz, amelyet béklyóba ver a Valóság, és legalább mi ketten azt teszünk, amit csak akarunk. Határok nélkül, unalom nélkül, kerülve minden olyat, ami nem lehetetlen, létezünk…

Vége

Mondd ki!

– Tessék?

– Mondom, mondd ki! Gyerünk, ne köntörfalazz folyton, mondd ki! Akarom hallani az igazat, akarom tudni, hogy mit akarsz!

Mosolyogva állt az író, és értetlen módon csak a saját gondolatait hallotta.

„Hallani akarsz valamit? De mégis mit? Mit kéne kimondanom? Mi az, amit még nem értesz? Mégis mit kéne elérnem? Mit kéne nekem megtennem, amit eddig nem tettem vagy nem értem el? Mit gondolsz, mit kéne még magyaráznom ezen? Vagy elsiklottam valami fontos részlet felett? Eltalált volna egy reggeli kávé és egy durva búrkifli narancslével, és ezért nem értem pontosan, hogy mi van? Kihagytam volna egy apróságot, talán kettőt, amivel a világítótorony módjára égő értékeidet elvétve nem léptem meg valami nagyon, de nagyon, de nagyon fontosat? Kötve hiszem.”

– Jó! Igazad van – válaszolt az író – Mondom, amit gondolok, amit érzek. Elegem van! Elegem van a játékaidból, azokból a bizonyos tiszta lapokból. Elegem van a bizonytalanságodból, elegem van a bizonyosságodból. Elegem van az értetlenségedből, és elegem van a napomból, amelyben megkérdőjelezed, hogy mit akarok. Elegem van a próbákból, és elegem van a hiányból. Egyszerűen elegem van mindabból, amit nem adsz, és gyűlölöm azt a száraz kenyeret, amit nagyvonalúan elém löksz. Nem kell semmit mondanom, nem kell semmit tennem, nem kell nekem bizonyítanom, mert már megtettem ezerszer. Nem én nem játszom egyenesen. Nem én áltatom magam gyermekien ostoba betegségekkel, hanem te. Nem nekem hiányzik, hogy legyek, hanem te hiányzol nekem, és én… Nem tudom, hogy én mit jelentek, de nem is érdekel. Menj el, kérlek… Elegem van a játékból, aminek még csak részese sem vagyok. Nem vagyok másnak hobbija, sem nem vagyok aranyozója semmilyen évnek. Nem vagyok másnak semmije, mert én magam vagyok. És legfőképpen nem érdekel, ha nem tiszta, hogy mit akarok, mert nem volt semmi, ami tiszta lett volna azzal kapcsolatban, hogy te mit akarsz. Vagy ha mégis úgy érezted, el vagy veszve, galambon, mint a réti fecske a domb fölötti viharban.

A kérdező szája elállt, és döbbenten nézte az írót, aki ugyancsak nézte a kérdező tanítót.

– Akkor ez most mégis mit jelent?

– Azt, hogy elegem van, kedvesem, és keress magadnak más verebet.

Marhajó

A marhajó tulajdonképpen az ellentéte a valóban jónak. Abból lett, hogy van egy marha, aki elhiszi, hogy jó. Ilyen apró csellel lopta magát a marha a szavak közé, hogy pár sor közé bújva, óvatosan behúzva farkát és fejét örökké éljen. Azonban vajon meddig maradhat ott? Meddig rejtheti véka alá, hogy nincs ott keresnivalója? Meddig képes jónak álcázni magát, és nem elárulni, hogy marha? Meddig folytatja önromboló, fölöslegesen teljes tettét, amelyen csak egy marha tud igazán jót nevetni? Mi dolga, és mennyivel lesz több, ha a végére ért e marhajó ötlettel? Talán semmi. Talán minden. Ezt legfeljebb a hentes tudja, amikor arra kerül a sor, hogy a marhából az legyen, aminek lennie kell, sonka.

Lovak

–        Lovak! Vágtató vadlovak vannak mindenhol. De miért? Kérdem én, miért vannak mindenhol vágtató, gyönyörű vadlovak? Hol vannak a szelídek? Azok, amelyeket már betörtünk? Azok, amelyekkel már nincs sok gond, csak cukorkát kell adni nekik? Hol vannak az eredményei mindannak, hogy mi, Emberek vagyunk ennek a bolygónak az urai? Hát én ezt teljesen nem értem. Stue!

–        Igen, Mr. Armo?

–        Mondja meg nekem, hogy hol vannak a lovaim?

–        Nem tudom, Mr. Armo. A múlt héten még a helyükön voltak a sterilizálóban.

–        És most?

–        Mint említettem, uram, sajnos nem tudom…

–        Ez igazán szomorú. Tud rá valami magyarázatot adni, illetve felvillantani annak lehetőségét, hogy ez a dolog megváltozzon?

–        Mindenképpen, uram.

–        Akkor legyen jó komornyik, és tegye meg. Ne kelljen, kérem, emiatt felemelnem a hangomat.

–        Ahogy kívánja, Mr. Armo.

–        Oh és Stue!

–        Igen, uram?

–        Hozzon egy jegeskávét is, kérem!

–        Máris, uram…