A valóság egy börtönbe zárt rossz szerető. Amolyan cafka. Egy nőstény állat, amely ragaszkodik időhöz, térhez. Fene tudja, miért, de szinte mindenhez köthető és kötődik is. Olyan makacs. Nagyon makacs. De időnként figyelmetlen. Amikor megpihen, és kicsit lecsukja szemeit, hirtelen fura dolgok történnek. Dagadt tündérek lepik el az utcákat, és szökdécselő aranyhercegek kezdenek jazzt énekelni teliholdas éjszakáknak. Előtűnnek a mesehősök, és sorra nyitnak a varázslattal teli katyvaszboltok. Minden megzavarodik, kinyílik, és egy rövid időre a lehetetlen is valóságossá válik. Minden, amiről tudjuk, hogy soha nem történhet meg, valóra válik és táncolni kezd. Varázslatos pillanatok, napok, hetek és órák ezek. Pont ennek okán kísérletet tettem egy alkalommal egy nevenincs barátommal, Frankoliniosszal. Személyében kiváló barátot, nagy hazudozót és remek tolvajt, illetve finomabb körökben bűvészt ismerhettem meg. Tehát Frankoliniosszal, aki a barátainak csak Frank, elhatároztuk, hogy megtréfáljuk a valóságot. Csapdába csaljuk, elcsípjük, és úgy kiütjük, hogy utána lopott órák egész sora áll majd a rendelkezésünkre. Hamar meg is lett a terv. Frank volt a csali, én a bunkós ember, és már csak várnunk kellett, hogy a kelletlen, kimért, rideg-hideg valóság arra járjon, ahol épp bujkáltunk, valahol a Deák és a Hetvenhét utca sarkán.
Már vagy egy jó óra is eltelt, amikor Frank sziszegett párat, majd hozzám szólt:
– Te, Dravis!
– Mi van, Frank? Ne most dumálj, figyeld inkább az utcát, bármelyik pillanatban feltűnhet.
– Jó, jó, de van itt valami, ami zavar.
Frank mindig is kicsit hisztis volt, úgyhogy úgy éreztem, hogy mindenképpen meg kell vele vitatnom a lelkében felmerülő legújabb problémakomáját. Egyébként nem hagy békét, és mindent, amit oly szépen előkészítettünk, el is cseszhet.
– Baszki, Frank, mi ütött beléd? Mi az, ami zavar?
– Hát nem is tudom, Dravis… Csak olyan fura ez nekem.
– Mégis mi? Mi a fura neked? És miért pont most, miért nem akkor? Akkor, amikor még terveztük a dolgot?
– Te, Dravis, ez így nincs jól. Ez így nagyon nem helyes.
– Ne csináld, ember, hiszen a te ötleted volt.
– Tudom, én csak… akkor is, ez így nem helyes. Nem szép dolog csak úgy lebunkózni bárkit is. Főleg nem magát a Való… hát, szóval Őt!
– Ezt most komolyan nem értem. Miért lettél ennyire aggályos? Mi ütött beléd, öregem?
– Hát pont ez az, hogy nem tudom, csak úgy rám tört, hogy ez így nem jó dolog.
– De miért? Jó móka lesz, és nem esik semmi baja, csak kicsit kifektetjük. Utat nyitunk a dolgoknak, amiket ez a genya rendre elnyom. Ne mondd már, hogy neked már nincs kedved például… ööö… mondjuk szél hátán lovagolni. Vagy pajkosan futóversenyt rendezni a Duna vízén? Hány gyerek lenne, aki végre a szülei sápadt kifejezését nézve nevetve vetné magát a csodákba, magával rángatva az öregek szendergő unalmát? Hány szerelmespár lenne, akik végre nemcsak azt hinnék, hogy lebegnek a gyönyörtől, de tényleg elszállnának? Nem is beszélve a lottóötösök csodálatos találati arányának megnövekedéséről. Nem lehetsz ennyire szívtelen vagy beszürkült. Gyerünk, csináljuk ezt végig.
– Nem tudom, Dravis… Nekem ez nem megy.
– De miért?
– Mert a valóság nélkül minden, ami valóban izgalmas, hétköznapivá válik.
– De hát pont ez a lényeg. Hogy lássák mások is, hogy értsék, mennyivel több van, mint amit gondolunk, látunk, tapintunk, érzékelünk. Hogy tudják, van miben és miért hinni.
Frank hosszan elgondolkodott, és láttam rajta, hogy nagyon rágódik mindazon, amit mondtam, de nem sikerült visszanyerni azt a határozottságot, amivel az elején az egészbe belevágtunk. Közben persze közeledett a pillanat, és a Valóság teljes mivoltában befordult a csapdánknak szánt utcába. Kimért, komótos hideg járásával közeledett. Ha jól emlékszem, épp a kaszinóban szerzett zsetonjait számolta.
– Frank! Most vagy soha!
Én eldöntöttem, és reméltem, hogy Frank is marad a tervnél. A Valóság egyszerre meglátta a csalinak szánt Frankot, és… Egyszerűen tovább ment! Frank lefagyott, és csak döbbenten nézte, ahogy egy zseton nem sok, annyit sem ejt le, és csak egyszerűen átsétál rajta. Szó nélkül. Mindenféle meglepettség vagy döbbenet nélkül, legkisebb jelét sem adva annak, hogy egyáltalán észrevette volna.
Ekkor értettem meg, hogy nem a Valósággal van a gond, hanem velünk. Frankkel és velem, Dravis Mod Morgennel, mert nem vagyunk valóságosak, csak két kitalált mesehős, akiknek nincs hatalmuk a Valóság felett, mert csak papírra vetett karakterek vagyunk, egy rövid történet valóságtól mentes, szabad szereplői. Az első döbbenetünket nagy nevetés követte. Felszabadultan ugráltunk, és sírva öleltük meg egymást, ahogy rájöttünk, semmi közünk sincs a világhoz, amelyet béklyóba ver a Valóság, és legalább mi ketten azt teszünk, amit csak akarunk. Határok nélkül, unalom nélkül, kerülve minden olyat, ami nem lehetetlen, létezünk…
Vége
Már vagy egy jó óra is eltelt, amikor Frank sziszegett párat, majd hozzám szólt:
– Te, Dravis!
– Mi van, Frank? Ne most dumálj, figyeld inkább az utcát, bármelyik pillanatban feltűnhet.
– Jó, jó, de van itt valami, ami zavar.
Frank mindig is kicsit hisztis volt, úgyhogy úgy éreztem, hogy mindenképpen meg kell vele vitatnom a lelkében felmerülő legújabb problémakomáját. Egyébként nem hagy békét, és mindent, amit oly szépen előkészítettünk, el is cseszhet.
– Baszki, Frank, mi ütött beléd? Mi az, ami zavar?
– Hát nem is tudom, Dravis… Csak olyan fura ez nekem.
– Mégis mi? Mi a fura neked? És miért pont most, miért nem akkor? Akkor, amikor még terveztük a dolgot?
– Te, Dravis, ez így nincs jól. Ez így nagyon nem helyes.
– Ne csináld, ember, hiszen a te ötleted volt.
– Tudom, én csak… akkor is, ez így nem helyes. Nem szép dolog csak úgy lebunkózni bárkit is. Főleg nem magát a Való… hát, szóval Őt!
– Ezt most komolyan nem értem. Miért lettél ennyire aggályos? Mi ütött beléd, öregem?
– Hát pont ez az, hogy nem tudom, csak úgy rám tört, hogy ez így nem jó dolog.
– De miért? Jó móka lesz, és nem esik semmi baja, csak kicsit kifektetjük. Utat nyitunk a dolgoknak, amiket ez a genya rendre elnyom. Ne mondd már, hogy neked már nincs kedved például… ööö… mondjuk szél hátán lovagolni. Vagy pajkosan futóversenyt rendezni a Duna vízén? Hány gyerek lenne, aki végre a szülei sápadt kifejezését nézve nevetve vetné magát a csodákba, magával rángatva az öregek szendergő unalmát? Hány szerelmespár lenne, akik végre nemcsak azt hinnék, hogy lebegnek a gyönyörtől, de tényleg elszállnának? Nem is beszélve a lottóötösök csodálatos találati arányának megnövekedéséről. Nem lehetsz ennyire szívtelen vagy beszürkült. Gyerünk, csináljuk ezt végig.
– Nem tudom, Dravis… Nekem ez nem megy.
– De miért?
– Mert a valóság nélkül minden, ami valóban izgalmas, hétköznapivá válik.
– De hát pont ez a lényeg. Hogy lássák mások is, hogy értsék, mennyivel több van, mint amit gondolunk, látunk, tapintunk, érzékelünk. Hogy tudják, van miben és miért hinni.
Frank hosszan elgondolkodott, és láttam rajta, hogy nagyon rágódik mindazon, amit mondtam, de nem sikerült visszanyerni azt a határozottságot, amivel az elején az egészbe belevágtunk. Közben persze közeledett a pillanat, és a Valóság teljes mivoltában befordult a csapdánknak szánt utcába. Kimért, komótos hideg járásával közeledett. Ha jól emlékszem, épp a kaszinóban szerzett zsetonjait számolta.
– Frank! Most vagy soha!
Én eldöntöttem, és reméltem, hogy Frank is marad a tervnél. A Valóság egyszerre meglátta a csalinak szánt Frankot, és… Egyszerűen tovább ment! Frank lefagyott, és csak döbbenten nézte, ahogy egy zseton nem sok, annyit sem ejt le, és csak egyszerűen átsétál rajta. Szó nélkül. Mindenféle meglepettség vagy döbbenet nélkül, legkisebb jelét sem adva annak, hogy egyáltalán észrevette volna.
Ekkor értettem meg, hogy nem a Valósággal van a gond, hanem velünk. Frankkel és velem, Dravis Mod Morgennel, mert nem vagyunk valóságosak, csak két kitalált mesehős, akiknek nincs hatalmuk a Valóság felett, mert csak papírra vetett karakterek vagyunk, egy rövid történet valóságtól mentes, szabad szereplői. Az első döbbenetünket nagy nevetés követte. Felszabadultan ugráltunk, és sírva öleltük meg egymást, ahogy rájöttünk, semmi közünk sincs a világhoz, amelyet béklyóba ver a Valóság, és legalább mi ketten azt teszünk, amit csak akarunk. Határok nélkül, unalom nélkül, kerülve minden olyat, ami nem lehetetlen, létezünk…
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése