Tizedik

– Tízes!

– Igen, uram?

– Azonnal jöjjön ide!

– Máris, uram.

A tízes rohanva robbant be az irodába, ahol a szivarfüstöt szinte vágni lehetett. A főnök szokásos módon gigászi forgószékében ült és szivarozott.

– Uram?

– Na, mi van, Tízes? Büszke, mi?

– Hogy mondja, uram?

– Hát azt kérdem, maga kis szégyenlős, hogy büszke, mi?

A Tízes egy pillanatra elpirult, és nem tudta hova tenni a dolgot, úgyhogy inkább a plafont kezdte el bámulni. A főnök azonban nem foglalkozott beosztotta zavarával, és harsányan röhögve pezsgőt bontott.

– Na, mi van, öregem? Hát ennyire nem érti, hogy miről van itt szó, mi, Tízes?

– Hát, uram… Megmondom önnek őszintén, hogy valóban nem tudom…

– Nem is kell, maga kis kópé! Elég, ha csak végzi a dolgát!

– A dolgomat, uram?

– Persze, a dolgát.

Ezzel a főnök megnyomott egy gombot az asztalán, és a Tízes szeme tágra nyílt. A lába alatt a föld kettévált, és felvillant előtte egy távoli világ képe.

– Hiszen maga az, akit lent várnak.

– Engem, uram?

– Igen, magát, fiam. Maga lett a TIZEDIK rendszeres olvasója annak a nyomorult írógyereknek, ott lent, a huszadikon…

– Igazán? – kerekedett el az arca a frissen előléptetett Tizediknek – Melyiknek, uram? 

– Hát melyiknek, melyiknek? Természetesen a John Nash fiúnak!

A volt Tízes egy pillanatra még meglepődött, majd a főnök nem hagyott neki sok időt a gondolkodásra, és pezsgővel és szivarral a kézben belerúgta beosztottját a megnyílt csatornába, majd büszkén beleszívott a szivarjába.

– Így tovább, öregem! 

(Nagyon köszönöm a Tizedinek, hogy ő is a rendszeres olvasóim sorát bővíti, és így végre meglett ez a csudálatos, kerek szám. Ennek örömére pezsgőt bontok és bebódulok!)