Belső fenevad

Van bennem egy dög! 

Egy igazi gyilkos, aki képes bármeddig elmenni. Egy olyan teremtmény, amely igazán ijesztő. Karmai, fogai, vágyai, ereje van. Nem is akármilyen ereje!

Annyira mélyen volt bennem, hogy már egészen el is feledkeztem róla, hogy létezik. Ha nevet kéne neki adnom, akkor nem menne, mert nincs neki. Én vagyok, és rég nem láttam, de szerencsére tegnap ismét felszínre hágta magát.

Hihetetlen, felszabadító és érdekes érzés volt újra érezni, ahogy nem érdekel semmi, csak elveszem, amit akarok; érezni és tudni, hogy legyőzhetetlen vagyok, hogy nincsenek kétségeim, nincs semmi, amit meg ne tehetnék. Érezni a hatalmat és az irányítást, a felsőbbséget, a nyers erőt és a dühöt…

Félelmetes, nagyon tiszta és állatias érzés volt. Szerintem ez lehet a belső fenevadam. A lény, amely ösztönös, és ha utat kap, azt teszi, amit éppen akkor és ott tenni akar. Nagyszerű pofa egyébként, mert bár a XXI. századhoz hihetetlen brutális, mégis nagy szükség van rá. Mert őszinte. Mert nincs benne hazugság, és nem csinál semmi olyat, amit én nem akarok. Egyszerre dühős és halálosan veszélyes, de sima és nyugodt is. Csodálatos és hátborzongató.

Ez lehet minden emberi lény belső, sötét énje. Az az oldalunk, amelyről nem beszélünk, sőt, amelyet tagadni próbálunk, legalábbis biztosan. Pontosan az ellentéte mindennek, ami gondoskodó, figyelmes, kedves, szerény, segítőkész és minden más blabla. Viszont azt hiszem, hogy alapvetően minden benne rejlő erő és sötétség ellenére nagyon jó és hasznos jószág, mert őriz valami nagyon mélyet abból, amik valójában vagyunk… Állatok. Csak tudni kell használni és irányítani. Tisztának kell maradnia a fejnek, hogy ne csússzon ki, nem mintha akarna, hanem azért, mert bármit megtehet.

Régen közelebbi kapcsolatban voltam ezzel a döggel, csak az idő múlásával annyira simulékony lettem, olyan figyelmesen puha, hogy teljesen elnyomtam és eltüntettem. Meg persze féltem is tőle, mert irányítás nélkül nem túl kellemes egy alak.

A másik fele pedig az, hogy hiába hazudozunk reklámokban, kampányokban, egymás között vagy csak a négy fal árnyékában saját magunknak, szükség és igény van erre az erőre, mert hiába tesz mindenki úgy, mintha mindenkor és mindenhol az alkalmazkodóképességre vágyna, valójában vannak helyzetek, amikor igenis harcolni és nyerni akarunk, és kell is. Szükséges, hogy lássa a gyengébb, hogy ki az erősebb. Kell, hogy érezze, meddig mehet el, és mi történik, ha túllépi a határt. Mindezeket soha nem értenénk meg, ha nem lenne bennünk a fenevad, amely határtalan dühvel és erővel tépi szét mindazt, ami az utunkba áll, hogy megkaparintsa azt, amit akar. Hogy elterülve utána, mint egy jól lakott macska, negédesen dorombolva térjen vissza oda, ahonnan jött. A sötétbe.

Ajánlás csak neked!

Ajánlom ezt a könyvet Neked.

Azért, mert TE vagy a Múzsám, és mert még nagyon nem volt soha Múzsám. Igazság szerint azt sem tudtam, hogy néznek ki a Múzsák. Eleinte azt hittem, hogy mindent látó szép tündérek, akik csillagfényen táncolva élnek. Dolguk sok nincs nagyon, csak annyi, hogy amikor a lelkendező szép játékuk közben meghallják, hogy a komisz Földön valaki valami szépet tesz, akkor fölé szálnak, és édesen súgnak. Utat mutatnak és finoman cirógatva, kezünkbe adnak áldott szép szavakat vagy meséket, amiket mások soha nem láthatnak. Így válnak értékessé és különlegessé azok az alkotások, amiket egy Múzsa ihletett. De TE nem ilyen vagy!

Nem táncolsz magasan az égen, nincsenek tündérszárnyaid, és nem is repülsz soha fölém. Egyszerűen csak vagy. Csodálatosan, szépen ragyogsz, és időnként, ha kedved szottyan, megrebegteted pilládat, és bújós mosollyal zsiványságot teszel. Ez az egyediséged, ettől vagy Te más, mint a többi állítólagos Múzsa. Nemcsak akkor segítesz, amikor szépet alkotok, hanem akkor is, amikor csak vagyok. Állandón gondban tartasz, gondolkodtatsz és kényszerítesz! Nem súgsz, hanem löksz, nem cirógatsz, hanem ütsz, és leginkább, kitörölhetetlenül és megmásíthatatlanul vagy, akárcsak én magam.

Soha nem volt még Múzsám, és soha nem tudtam, hogy mennyire hiányzik egy. És persze nem akármelyik, mert az akármelyik nekem soha nem kell, hanem pusztán az az egy, amelyik valóban segít. Az, amelyik szakadékba lök, mert tudja, hogy megtanulok repülni, és nem zuhanok le, vagy ha mégis, elég erős vagyok, hogy újra talpra álljak, vagy ha nem, akkor az leszek. Te nem ihletésekkel vagy jó kis mesékkel látsz el engem, hanem felkeltesz és álomba kényszerítesz. Követelsz és ragaszkodsz, közben pedig messzire csalsz mindentől, hogy kört leírva hazaérjek, és másként lássak, többé váljak.

Ilyen Múzsám vagy.

Ajánlom hát neked életem első megjelent írását, ami egy fura figuráról szól, aki sem nem hős, sem nem bátor. Nash csak egy fickó, akinek zűrös az élete, és azért zűrös, mert nem illik a képbe. Olyan, amilyennek azoknak kell lennie, akik valóban vannak. Hibásnak, rossznak, jónak, kicsit ilyennek és nagyon olyannak. Remélem, hogy az én hősöm is ilyen lett! Emberi…

Ajánlom ezt a könyvet egy kislánynak, akit ismertem.

Ajánlom Neked, akit szerencsém volt és megismertem.

Ajánlom továbbá Édesemnek, aki naphasadásba rejtett hajnallal lepett meg.

Ajánlom a Koboldnak és annak fülének, amelyre oly érthető módon büszke.

Ajánlom annak, aki volt és annak, aki lesz,

de leginkább ajánlom NEKED, a Múzsámnak és ihletemnek! 

Holdtáncos

Hajdanán, kicsi fiúként sokat tekeregtem a Holdon. Igen, a Holdon! Látom, ahogy sokaknak eláll a lélegzete, és néhányan hitetlenkedve csóválják a fejüket, hogy ez miféle butaság. Hogy járhatott volna ez a komisz gyerek a Holdon, amikor oda még gépekkel is alig lehet feljutni. Pedig így volt! Sokat jártam a Holdon. Labdáztam a peremén, és számoltam a barázdáit. Sokszor volt, hogy nem csak én, de más srácok is arra jártak, és velük ilyenkor mindig összebandáztunk. Mindig más volt a játék, és mindig más volt a képzeletbeli helyszín, ahol kalandokat éltünk meg.

Imádtam az ezüstös színét, krátereit és a finom sima port, amelyet felkavart a lábunk labdázás közben. Időnként eljátszottunk azzal a gondolattal is, hogy milyen mókásan nézhetnek minket az emberek a Földről, hiszen a hold peremén egyedül csak mi látszódunk.

Amikor pedig elfáradtunk, eldőltünk, és csak néztük a csillagokat. A milliónyi fényes égi mécsest. Olyanokat, amelyeknek nincs dolguk, csak világítanak. Egyedüli céljuk csak annyi, hogy legyenek. Nem kell semmit megmagyarázniuk, nem kell semmit megérteniük, csak fenségesen jelen lenni, akár az élet a Földön.

Ezért szerettem leginkább a Holdra járni, mert ott lehettem legközelebb a világhoz.

Nap

Hajnalodik.

Még nem látszik mindenhol az ég pereme, de hajnalodik. Szinte minden megáll, megszeppen és vár.

A villamos majd’ kisiklik, olyan hirtelen tör rá a vágy, hogy lássa… A fiatal ügyvéd kezében mozdulatlanná dermed a fánk, a lányka pedig elejti bár a labdát, de az soha nem ér földet. Minden csodál csupán, és lassan ragyog… Fájón várja a pillanatot, hogy kikeljen a Nap korongja, és ismét fény legyen…

Good Day?

Lakkozott cipővel burkolom be fedett agyam gondjait. Rágyújtok, és meddőn nézem a nem leeső hópelyhek hadait. Zenét hallgatok, és közben azon rágódom, milyen jó… Jó, hogy van mit hallani. Jó, hogy van mit tapintani. Jó, hogy van miért dolgozni. Jó, hogy van miben hinni. Jó, hogy van annyi jó, ahány a pillanat. Jó, hogy vagy, és jó, hogy vagyok! :)

Édes álmokat!

Mi az oka?

Mi az oka a tétlenségnek?
Mi az oka a cselekvésnek?
Van valami alapvető magyarázat mindarra, amit teszünk? Minden mögött józan érdekek vagy érzelmi döntések állnak?
Valójában… mi az oka mindennek?
Én?
Te?
Esetleg Mi, mindannyian?
Van valami oka a szándékosságnak, és van valami oka a véletlennek? Van valami, ami felé tartunk, vagy van valami, ami elől haladunk?
Van valami, ami ott van, és van valami, ami itt? Vagy minden mindig itt van és most?
Van, hogy jó és van, hogy nagyon rossz, vagy ezek csak érzések?

És a legfontosabb… van ennek mind oka?

Egy távoli és kedves, de rég nem látott ismerősöm a világ másik végén van. Éppen nem tudom, hogy mit csinál, de ha fogadnom kéne, akkor talán pont most is vitorlázik egy meseszép hajón. De miért? Mi ennek az oka? Persze, az világos, hogy sokan cserélnének vele, mind cserélnénk talán vele, de miért? Ő miért van ott, és miért nincs itt? Tényleg szükséges, hogy világokat lássunk, és hegyeket másszunk meg, hogy távolba jutva ismerjük meg magunkat és másokat? Vagy egy fotel kényelméből is láthatunk mindent?

Mi az oka, hogy úgy alakulnak dolgok, ahogy alakulnak, máskor pedig, mintha csak a szél játszana, fordul minden egy nagyot, és más felé tart?

Szerintem miattunk. A döntéseink miatt. Az álmaink miatt. Az okok miatt, amelyeket mi alakítunk úgy, ahogy egy szobrász nyúl az élettelenhez. MI vagyunk az okai mindennek, ami kicsi, és annak is, ami nagy. De mi magunk minek az okai vagyunk? Mármint egyértelmű, hogy anyáink és apáink okai vagyunk, de miért? Lehetnénk mások okai is? Mennyi az, ami a szüleink okai és mennyi az, ami mások oka, ami hatott a szüleinkre?

Szóval egyszerűen szólva… mi az oka, hogy nem vagy velem? Mi az oka, hogy nem vagyok veled? Mi az oka, hogy ennyire szeretném, hogy velem legyél, és mi az oka, hogy ennyire csak pillanatokat voltunk együtt?

Van oka, hogy igazam van, és van oka, hogy tévedek? Mi az oka, hogy az van, amit akarok és mi az oka, hogy mégsem történik úgy, mintha akarnám, hogy legyen úgy, ahogy akarom? Talán ha álomba lépve kísérném az életem, megfejteném az utat haza hozzád? Meglenne, amit keresek? Mi oka van ennek az egésznek?

Tudod… enyém lett a klub. Teljesen és nagyon jól érzem benne magam. Tetszik, hogy én viszem az egészet, és úgy alakul, ahogy szeretném. Ma meg még kedves is volt :), annyi vendég jött be, hogy szinte el se fértek. Azt hiszem, ez jó jel; mondhatnám, bizonyára okkal történik, azonban miért nem tudtam ezt eddig így csinálni, amíg nem egyedül csináltam? Mi volt az oka, hogy csak most kezdek vele valóban foglalkozni, hogy csak most kezdem igazán tisztelni, szeretni és beletenni mindent, hogy menjen? Azért, mert az álmaimat akarom elérni, amelyekért már tenni is hajlandó vagyok? Akkor eddig mit csináltam? Mi volt az oka, hogy eddig nem mozdultam? Miért kellett ennek mind megtörténnie, ha végül úgyis ide lyukadok ki? Vagy nem ide lyukadtam volna ki, ha nem ez az oka?

Tudod, mennyi mindent látott már ez a hely? Én sem tudom, csak azt a keveset, amit az elmúlt két évben éltem meg benne. Két év és annyi történés, amivel talán egy könyvet is meg lehetne tölteni. Barátságok, szerelmek, izgalmak, unalmas hétköznapok és mesék százai. Olyan dolgok, amelyeket az emberek nem vesznek észre, vagy nem hisznek el. Ez a hely, a klubom maga az élet. Jövés-menés, arcok és érzések meseszigete. Életek története, és mindez miért? Azért, hogy végül az lehessek, aki lenni szeretnék. Az oka pedig… hát… ezt nem tudom, hogy ki tudhatja.

Első napom, első alkalom.

A szegény író!

Volt egyszer egy eset, amely megkongatta szívemet. Nem is tudom, hol kezdjem, így belevetem magam a közepébe.

Hol volt, hol nem volt, valahol túl a fene tudja, min is, élt egyszer egy szegény Író. Nem egy különleges fajta, sőt, még annak is a legalja. Mert nem volt se háza, se kertje, se mezítelen szemekkel befedett aranyfürtös serlege. Nem volt annak az égvilágon semmije. Szegény volt, akár a templom egere, bár az a furfangos egér is többet ért, mint eme embere a szánalmas írásnak. Hisz oly lukas volt annak odúja, hogy belépni oda nem lehetett, csak ha a nap szemből sütötte meg, mert csak akkor csalt némi fényt az élet a helyre.

Megesett egyszer, hogy mégis leesett az első pár szem hó, és a szegény Író nekiállt. Számba vette, hogy eddig mi jót tett, amiért ő maga nem panaszkodhat, mégis mi az, amije van, s mi az, amije nincs. Nincsen háza, se tornáca, nincsen vánkosa, se ágya, nincsen mása, csak amit kapott, s nem mossa ajtaját semmilyen mezőn futó aranyselymű, édes patak. Mégis mi végre hadakozik akkor hát a ténnyel, hogy szegény Író ő valójában? Mi az, amit felmutatni képes; vagy valóban oly szegény, hogy már most éhes a tényre, hogy kéne neki több s jobb, mint az, ami most van? Morfondírozott és sokat dörmögött magában, míg rá nem esteledett. Az vetett cirógatást a tényre, hogy az Író csak szüntelen számolta nevenincs kincsei helyeit; azt, amije nincs.

Ekkor viszont történt valami! Leszegte fejét, és dacosan nézett előre. Belenézett egyenesen a fene ette setét közepébe.

– Nem vagyok Szegény Író! – mondta határozottan, és csak meredt maga elé dacosan – Mert lehet, hogy nincs nékem semmim, de egy valamim bizonyosan van. Van hitem! Hitem, hogy van lelkem és eszem a szépre. Reményem a sötétben, fájdalmam a múló pillanatokban. Kíváncsiságom az újra, keresgélésem a régire. Nincs nékem bár sokra vágyott nagyot kívánó valóságom, de van helyette egyszerű szavam. Szavam, mely varázsige. Halkan szóló, amelynek a mélyén érzem az ízeket. Az ízeket, melyekkel peremén táncolok az életnek, habzsolom a varázsát a földnek, és csak csüngök ajkain az égnek. Van még szemem, mely savanykás bár, de lát. Lát és remél, hogy fényét veszni látszó dolgokat látással is életben lehet tartani. Látja, hogyan alszik ki a világ, szemléli, mint fut fel az árnyék a ház falán, mint ölelkezik össze a szerelmespár. Látja, hogy hova tart a világ, észreveszi a jót, és fájja az igaztalant. Van még ezen kívül hangja, mely kiált, ha kell, kérlel, sóhajt, vágyik és elcsuklik. Teszi ezt, ahogy egy hangnak tennie kell. Nem haragszik, vagy vet magára fogatlan szavakat. Csak úgy van, ahogy annak lennie kell.

Nem vagyok hát szegény író, kedvesem, mint ahogy más sem lehet gazdag. Mert az, ki csak költi a pénzét a létnek, cserebogárélményeket halászik egy Óceánnyi szenvedésben…