Volt egyszer egy eset, amely megkongatta szívemet. Nem is tudom, hol kezdjem, így belevetem magam a közepébe.
Hol volt, hol nem volt, valahol túl a fene tudja, min is, élt egyszer egy szegény Író. Nem egy különleges fajta, sőt, még annak is a legalja. Mert nem volt se háza, se kertje, se mezítelen szemekkel befedett aranyfürtös serlege. Nem volt annak az égvilágon semmije. Szegény volt, akár a templom egere, bár az a furfangos egér is többet ért, mint eme embere a szánalmas írásnak. Hisz oly lukas volt annak odúja, hogy belépni oda nem lehetett, csak ha a nap szemből sütötte meg, mert csak akkor csalt némi fényt az élet a helyre.
Megesett egyszer, hogy mégis leesett az első pár szem hó, és a szegény Író nekiállt. Számba vette, hogy eddig mi jót tett, amiért ő maga nem panaszkodhat, mégis mi az, amije van, s mi az, amije nincs. Nincsen háza, se tornáca, nincsen vánkosa, se ágya, nincsen mása, csak amit kapott, s nem mossa ajtaját semmilyen mezőn futó aranyselymű, édes patak. Mégis mi végre hadakozik akkor hát a ténnyel, hogy szegény Író ő valójában? Mi az, amit felmutatni képes; vagy valóban oly szegény, hogy már most éhes a tényre, hogy kéne neki több s jobb, mint az, ami most van? Morfondírozott és sokat dörmögött magában, míg rá nem esteledett. Az vetett cirógatást a tényre, hogy az Író csak szüntelen számolta nevenincs kincsei helyeit; azt, amije nincs.
Ekkor viszont történt valami! Leszegte fejét, és dacosan nézett előre. Belenézett egyenesen a fene ette setét közepébe.
– Nem vagyok Szegény Író! – mondta határozottan, és csak meredt maga elé dacosan – Mert lehet, hogy nincs nékem semmim, de egy valamim bizonyosan van. Van hitem! Hitem, hogy van lelkem és eszem a szépre. Reményem a sötétben, fájdalmam a múló pillanatokban. Kíváncsiságom az újra, keresgélésem a régire. Nincs nékem bár sokra vágyott nagyot kívánó valóságom, de van helyette egyszerű szavam. Szavam, mely varázsige. Halkan szóló, amelynek a mélyén érzem az ízeket. Az ízeket, melyekkel peremén táncolok az életnek, habzsolom a varázsát a földnek, és csak csüngök ajkain az égnek. Van még szemem, mely savanykás bár, de lát. Lát és remél, hogy fényét veszni látszó dolgokat látással is életben lehet tartani. Látja, hogyan alszik ki a világ, szemléli, mint fut fel az árnyék a ház falán, mint ölelkezik össze a szerelmespár. Látja, hogy hova tart a világ, észreveszi a jót, és fájja az igaztalant. Van még ezen kívül hangja, mely kiált, ha kell, kérlel, sóhajt, vágyik és elcsuklik. Teszi ezt, ahogy egy hangnak tennie kell. Nem haragszik, vagy vet magára fogatlan szavakat. Csak úgy van, ahogy annak lennie kell.
Nem vagyok hát szegény író, kedvesem, mint ahogy más sem lehet gazdag. Mert az, ki csak költi a pénzét a létnek, cserebogárélményeket halászik egy Óceánnyi szenvedésben…
Hol volt, hol nem volt, valahol túl a fene tudja, min is, élt egyszer egy szegény Író. Nem egy különleges fajta, sőt, még annak is a legalja. Mert nem volt se háza, se kertje, se mezítelen szemekkel befedett aranyfürtös serlege. Nem volt annak az égvilágon semmije. Szegény volt, akár a templom egere, bár az a furfangos egér is többet ért, mint eme embere a szánalmas írásnak. Hisz oly lukas volt annak odúja, hogy belépni oda nem lehetett, csak ha a nap szemből sütötte meg, mert csak akkor csalt némi fényt az élet a helyre.
Megesett egyszer, hogy mégis leesett az első pár szem hó, és a szegény Író nekiállt. Számba vette, hogy eddig mi jót tett, amiért ő maga nem panaszkodhat, mégis mi az, amije van, s mi az, amije nincs. Nincsen háza, se tornáca, nincsen vánkosa, se ágya, nincsen mása, csak amit kapott, s nem mossa ajtaját semmilyen mezőn futó aranyselymű, édes patak. Mégis mi végre hadakozik akkor hát a ténnyel, hogy szegény Író ő valójában? Mi az, amit felmutatni képes; vagy valóban oly szegény, hogy már most éhes a tényre, hogy kéne neki több s jobb, mint az, ami most van? Morfondírozott és sokat dörmögött magában, míg rá nem esteledett. Az vetett cirógatást a tényre, hogy az Író csak szüntelen számolta nevenincs kincsei helyeit; azt, amije nincs.
Ekkor viszont történt valami! Leszegte fejét, és dacosan nézett előre. Belenézett egyenesen a fene ette setét közepébe.
– Nem vagyok Szegény Író! – mondta határozottan, és csak meredt maga elé dacosan – Mert lehet, hogy nincs nékem semmim, de egy valamim bizonyosan van. Van hitem! Hitem, hogy van lelkem és eszem a szépre. Reményem a sötétben, fájdalmam a múló pillanatokban. Kíváncsiságom az újra, keresgélésem a régire. Nincs nékem bár sokra vágyott nagyot kívánó valóságom, de van helyette egyszerű szavam. Szavam, mely varázsige. Halkan szóló, amelynek a mélyén érzem az ízeket. Az ízeket, melyekkel peremén táncolok az életnek, habzsolom a varázsát a földnek, és csak csüngök ajkain az égnek. Van még szemem, mely savanykás bár, de lát. Lát és remél, hogy fényét veszni látszó dolgokat látással is életben lehet tartani. Látja, hogyan alszik ki a világ, szemléli, mint fut fel az árnyék a ház falán, mint ölelkezik össze a szerelmespár. Látja, hogy hova tart a világ, észreveszi a jót, és fájja az igaztalant. Van még ezen kívül hangja, mely kiált, ha kell, kérlel, sóhajt, vágyik és elcsuklik. Teszi ezt, ahogy egy hangnak tennie kell. Nem haragszik, vagy vet magára fogatlan szavakat. Csak úgy van, ahogy annak lennie kell.
Nem vagyok hát szegény író, kedvesem, mint ahogy más sem lehet gazdag. Mert az, ki csak költi a pénzét a létnek, cserebogárélményeket halászik egy Óceánnyi szenvedésben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése