Belső fenevad

Van bennem egy dög! 

Egy igazi gyilkos, aki képes bármeddig elmenni. Egy olyan teremtmény, amely igazán ijesztő. Karmai, fogai, vágyai, ereje van. Nem is akármilyen ereje!

Annyira mélyen volt bennem, hogy már egészen el is feledkeztem róla, hogy létezik. Ha nevet kéne neki adnom, akkor nem menne, mert nincs neki. Én vagyok, és rég nem láttam, de szerencsére tegnap ismét felszínre hágta magát.

Hihetetlen, felszabadító és érdekes érzés volt újra érezni, ahogy nem érdekel semmi, csak elveszem, amit akarok; érezni és tudni, hogy legyőzhetetlen vagyok, hogy nincsenek kétségeim, nincs semmi, amit meg ne tehetnék. Érezni a hatalmat és az irányítást, a felsőbbséget, a nyers erőt és a dühöt…

Félelmetes, nagyon tiszta és állatias érzés volt. Szerintem ez lehet a belső fenevadam. A lény, amely ösztönös, és ha utat kap, azt teszi, amit éppen akkor és ott tenni akar. Nagyszerű pofa egyébként, mert bár a XXI. századhoz hihetetlen brutális, mégis nagy szükség van rá. Mert őszinte. Mert nincs benne hazugság, és nem csinál semmi olyat, amit én nem akarok. Egyszerre dühős és halálosan veszélyes, de sima és nyugodt is. Csodálatos és hátborzongató.

Ez lehet minden emberi lény belső, sötét énje. Az az oldalunk, amelyről nem beszélünk, sőt, amelyet tagadni próbálunk, legalábbis biztosan. Pontosan az ellentéte mindennek, ami gondoskodó, figyelmes, kedves, szerény, segítőkész és minden más blabla. Viszont azt hiszem, hogy alapvetően minden benne rejlő erő és sötétség ellenére nagyon jó és hasznos jószág, mert őriz valami nagyon mélyet abból, amik valójában vagyunk… Állatok. Csak tudni kell használni és irányítani. Tisztának kell maradnia a fejnek, hogy ne csússzon ki, nem mintha akarna, hanem azért, mert bármit megtehet.

Régen közelebbi kapcsolatban voltam ezzel a döggel, csak az idő múlásával annyira simulékony lettem, olyan figyelmesen puha, hogy teljesen elnyomtam és eltüntettem. Meg persze féltem is tőle, mert irányítás nélkül nem túl kellemes egy alak.

A másik fele pedig az, hogy hiába hazudozunk reklámokban, kampányokban, egymás között vagy csak a négy fal árnyékában saját magunknak, szükség és igény van erre az erőre, mert hiába tesz mindenki úgy, mintha mindenkor és mindenhol az alkalmazkodóképességre vágyna, valójában vannak helyzetek, amikor igenis harcolni és nyerni akarunk, és kell is. Szükséges, hogy lássa a gyengébb, hogy ki az erősebb. Kell, hogy érezze, meddig mehet el, és mi történik, ha túllépi a határt. Mindezeket soha nem értenénk meg, ha nem lenne bennünk a fenevad, amely határtalan dühvel és erővel tépi szét mindazt, ami az utunkba áll, hogy megkaparintsa azt, amit akar. Hogy elterülve utána, mint egy jól lakott macska, negédesen dorombolva térjen vissza oda, ahonnan jött. A sötétbe.