Holdtáncos

Hajdanán, kicsi fiúként sokat tekeregtem a Holdon. Igen, a Holdon! Látom, ahogy sokaknak eláll a lélegzete, és néhányan hitetlenkedve csóválják a fejüket, hogy ez miféle butaság. Hogy járhatott volna ez a komisz gyerek a Holdon, amikor oda még gépekkel is alig lehet feljutni. Pedig így volt! Sokat jártam a Holdon. Labdáztam a peremén, és számoltam a barázdáit. Sokszor volt, hogy nem csak én, de más srácok is arra jártak, és velük ilyenkor mindig összebandáztunk. Mindig más volt a játék, és mindig más volt a képzeletbeli helyszín, ahol kalandokat éltünk meg.

Imádtam az ezüstös színét, krátereit és a finom sima port, amelyet felkavart a lábunk labdázás közben. Időnként eljátszottunk azzal a gondolattal is, hogy milyen mókásan nézhetnek minket az emberek a Földről, hiszen a hold peremén egyedül csak mi látszódunk.

Amikor pedig elfáradtunk, eldőltünk, és csak néztük a csillagokat. A milliónyi fényes égi mécsest. Olyanokat, amelyeknek nincs dolguk, csak világítanak. Egyedüli céljuk csak annyi, hogy legyenek. Nem kell semmit megmagyarázniuk, nem kell semmit megérteniük, csak fenségesen jelen lenni, akár az élet a Földön.

Ezért szerettem leginkább a Holdra járni, mert ott lehettem legközelebb a világhoz.