Ábrándozás

Márványos a sötétség ahogy odaveti magát nekem. Olyan könnyed, rugalmas, időnként talán még pimasz is, de leginkább, leginkább ábrándos. Igen, talán ez a legjobb szó rá, hogy ábrándos.

Időnként amikor hazaérek csak a megszokás miatt sem fekszem még le aludni, keresek valamit, valamit amit elvesztettem, talán egy régi be nem fizetett csekket, vagy egy rég elveszett koronát, időnként pedig ennél többet, mondjuk a lelkemet. De mi is az a lélek, és hol is található? 

Az világos, hogy hol van a szív, az agy, a here, meg még sok más, de a lélek, a lélek vajon melyik részében van a világnak? Fent? Lent? Kint? Bent? Hm. Hol van? Hova bujt, hova tűnik mindig amikor a nyomorból font napok után keresem? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy bravúros kis jószág, ami elég jól ismeri a terepet ahhoz, hogy elvesszen a sötétben. A sötétségben amiben élek, alkotok, és annyira sok időt vagyok én, én meg még pár milliárdnyian, itt a Föld nevű bolygón. 

Ténfergünk mint a részegek, előre kettőt, hátra hármat, körbe négyet és a végén, nos a végén kezdjük az egészet előröl. De hol van eközben a lelkünk? Mire cseréltük, hova tettük? Eldugtuk egy tükörbe? Eladtuk a tévének, vagy maci lett belőle? Nagy és finom medve. Az a fajta amelyik már nem érez semmit, mert nincs is már nagyon érzelme? Vagy ha mégis érez, akkor Brumant egyet? 

Szóval a márványos estékben keresem a lelkem, azt az elveszettet fura izét, amiért élek. Azt amiért ide jöttem, és amiért innen elmegyek. Azt amelyikről tudom, hogy az enyém és nem csak kölcsönbe dobta rám a világ. Azt az egyet, ami én vagyok. Szívesen keresem magamnak, és szívesen keresem neked. Legyél bár te a legbátrabb, vagy a legelveszettebb, ha ember vagy szívesen megkeresem neked. Mert ha ember vagy, akkor van lelked, és szerethetsz. Szeretheted a képeket, a zenéket, a filmeket, még a hülyéket is mert viccesek, és talán még igazuk is van néha. Szeretheted az éjjelt, és a nappalt, a hajnalt és a karját annak aki éppen átölel. Szeretheted azt aki vagy, és azt is aki leszel, tök mindegy, hogy mennyi vagy. Szeretheted azt aki veled van és azt is aki már a világ másik felén is túl van. 

A lélek, mint az előzőekből is kiderül egy igen frankó kis szerkezet, hiszen ha egyszer megtalálod, nem kell érte fizetned, Sőt! garanciálisan nálad marad és mindig újra nő. Nem kell neki, pénz, vagy étel, esetleg olaj, hogy menjen, csak van és szeret téged, azért ami vagy, mert a lelkünk tudja egyedül, hogy kik is vagyunk igazán, mi mindent láttunk, merre jártunk, hova bujtunk, kiket szerettünk, és kikkel toltunk ki. Ő ismeri a titkainkat, a mostaniakat, és azokat, amikre már nem is emlékszünk. Tudja, hogy mi volt a neve az első plüssmackónknak amit felnőve már tuti letagadunk. Mindent tud, az igazat is. Még akkor is ha nem jó, nem kényelmes az igazság, Ő tudja és soha el nem tagadja. A lelkünk mérhetetlen mély, és csodálatos. Annyi év, annyi hó, és annyi hét van benne, mint mindannyiunk összeadott minden kilométere mit valaha megtettünk, és még plusz egy húszas. Ez a remek szerkezet vagyunk, és én ezt keresem a leginkább, hogy meghalljam a hangját, és megértsem a szavát, illetve megismerjem magát, és engem. 

Csodás dolog az ábrándozás mert ilyenkor érzem, hogy mégse veszett el teljesen semmi, vagy minden... 

... csodás dolog ez az ábrándozás :).   

Körtánc

Mágiával megtelt ujjakkal égetem a szívem bőrébe a képeket. Szólnak hozzám a hangok, súgják, hogy mit akarok. Kérnek, adnak, fenyegetnek. Mélyen belélegzem a láthatatlan valóságot, és felkiáltok: 

- Hé Te! 

- Igen – kérdem vissza. 

- Mit keresel itt? 

- Hát és te? 

- Én kérdeztem előbb. 

- Tény – válaszolt rám szegezve szemét – Várakozom. 

- Mire? 

- Arra, amire mindannyian várakozunk. A tényre. 

- Mi az a tény? 

- Az, hahaha – nevetett fel – az a bizonyosság, a bizonyosság arra, hogy élsz. Hogy érzel. A tény az egyszerű igazság ami elér, megszöktet, és odalök ahol még soha nem jártál.  

Nem értettem, úgyhogy tovább faggattam. De közben eleredt az eső és nehezebben vettem a levegőt. 

- Miről beszélsz? Nem értelek. 

- Nem is kell – válaszolta, és elém lépve mellbe vert – Nem a te dolgod, hogy megérts engem. 

Elrepültem. Olyan messzire, hogy még ilyen messzire emberfia nem is szállt. Zuhogott rám a világ, és elleptek a cseppek, amik milliónyi színben a fejemre estek. Zúgott a fülem és éreztem, hogy süllyedek, elnyel a világ. Olyan mélyre süllyedtem, hogy a végén már csak a sötétet láttam, és benne egy lényt. Egy lassan úszó, kígyózó, fura lényt. Én voltam az, ahogy kalimpálok kezeimmel levegő után kapkodva. Mert elnyelt a mindenek vize, és a mélyére megyek a világnak. 

Hangos csattanással értem le az aljára. Érdes volt, hideg és igazságtalan a felszíne. Nem is akartam oda jutni, de mégis idejöttem. Körbe mindenhol csak a fekete kavargó vizek, és a távolodó énem fénye, ami akár egy tollas kígyó, issza a vérem. Elborultam és kiáltottam, de senki nem felelt, csak a víz bugyogott fel a világba. Órák, napok, hetek teltek így el, értéktelen halmokba hordva az időt, míg végül felálltam. Ellöktem magam a végtől és újra éltem. A sűrű vér vízzé vált, és járni kezdtem. Elindultam a fejem után. Túl a világ adta határokon, túl azon, ami valós, oda ahol nincs halál, csak kaland. Nem voltam egyedül, mert velem jöttek, sokan kik már nincsenek, és páran kik még most is vannak. Végig mentünk mindenen, míg csak bírtunk, és végül kiemelkedtem egy sziget mellett a vízből. Dobok szóltak a sötétben, és egy medveszerű alak táncolt a tűz körül. Esett az eső és ő hívott.

- Gyere ide! Jöjj közelebb gyermek! – Esetlen lépdeltem, majd ahogy elestem mélyen belélegeztem a láthatatlan valóságot, és felkiáltottam…

- Hé Te... ... ... ... ... 

... ...

... ... ...

... 

Döntetlen

Krízis helyzetben az ember mindig elbizonytalanodik, na nem mintha vala is lettem volna krízis helyzetben. Á, nem. Soha. Inkább csak van olyan pillanat, amikor annyi, de annyi, de annyi információhoz jutok, hogy már a nevemet sem tudom. Bár ez persze jó is, mert kezdek egy üres papírrá válni, egy lappá amire ismét lehet írni... vagy rajzolni. Ki mit szeretne?

Döntetlenre írni magam, azt szeretném. Kinyitva a lelkemet, írni szeretnék. Annyira sokat írni, hogy a végén a fülemen folyón ki a sok szó. Meséket hányni-vetni, azzal kelni, feküdni, és teregetni. De nem megy. Egy ideje már megint nem megy. Megkukultam, mint akire rák szállt. 

Balekok

Hajnali kettő volt, és az ezüstszürke furgonban két álmatag tekintetű alak üldögélt. 

- Egy kicsit azért izgulok. 

- Mi van? 

- Mondom, egy kicsit azért izgulok. 

- Miért? 

- Hát mert még soha nem csináltunk ilyet. 

- Milyet? 

- Hogyhogy milyet, hát te most hülyéskedsz velem, Imre? 

- Nem, dehogy, én is izgulok. 

- Na ugye? Hát ezt mondom én is. Mert azért más lenne, ha lenne már benne legalább valami rutinunk vagy ilyesmi. De így, hogy ez az első alkalom, hm… Te! Biztos, hogy jó ötlet ez, mármint, hogy kifizetődő, meg, hogy működni fog meg minden? 

- Mármint mi? 

- Hát ez! Ez az egész, hogy te meg én, meg tudod… a meló… 

- Sanyikám, nem tudom, mire gondolsz, és épp tele van mind a két kezem, plusz nagyon elfoglalt vagyok. Úgyhogy, ha nem veszed tolakodásnak, akkor ha szépen kérlek, pontosabban fogalmazol azzal kapcsolatban, hogy mi is jár éppen az icipici fejedben? 

- Hát, arra gondoltam, hogy lehetnénk egy kicsit drasztikusabbak. 

- Drasztikusabbak? 

- Igen-igen, drasztikusabbak. 

- Na már most, mégis milyen szempontból is lehetnénk drasztikusabbak, Sanyikám? 

- Hát úgy az egész ügy kapcsán. Csinálhatnánk valami látványosabbat. Látványosabbat annál, mint hogy itt ülünk. Persze tudom, hogy ez így a terv meg minden, de arra gondoltam, hogy mégiscsak ez az első alkalom, és még csak egy rohadt pisztolyt sem adtál… 

- Te magadnál vagy? Honnan a fenéből lenne nekem pisztolyom? 

- Hát mit tudom én? Csak hoztál magaddal egyet, vagy nem? – döbbent le Tarisznyási Sándor, kilenc hónapja elbocsájtott teremőr.  

- Te teljesen hülye vagy? Honnan a tökömből szereztem volna pisztolyt? Hm? Mit gondolsz, mégis mi vagyok én? Valami bűnöző vagy a gettó császára vagy mi? 

- Jól van na, nem kell úgy felkapni a vizet, én csak gondoltam, hogy ha már ez életem első komoly balhéja, hát kicsit lehetnénk olyanok, mint a Bonnie és Clyde. Lövöldözhetnénk, meg valamit fel is robbanthatnánk… meg ilyenek. Hát tudod – nevetgélt Sándor. 

Szekeresi Imre számára megállt az idő, és a hallottak után döbbenten nézte egykori kollégáját és barátját. 

- Mint Bonnie és Clyde? 

- Igen-igen – bólogatott angyali mosollyal Sándor – tudod, azok az aranyos kis amerikai kópék a vadnyugatról…   

- De hát az egyik egy nő volt, te barom, és a húszas években éltek. 

- Tényleg? Oh, hát ezt nem is gondoltam volna. Olyan férfias mind a kettőnek a neve. 

- Te nem vagy normális, öregem. Látod, pont ez a gond veled, Sanyikám, hogy te soha nem gondolkozol. Egyszerűen erre képtelen vagy. De tudod, ez nem is lenne baj, ha nem beszélnél mindenféle baromságot össze. A terv tök egyszerű, és egyébként is hárman vagyunk, nem pedig ketten, mint Bonnie-ék. 

- Tényleg? Ezt eddig nem is mondtad – szakadt ki Sanyiból - pedig szólhattál volna, akkor nem ebben jövök. 

- Hogy, mi-mi mi van? Mi az, hogy nem ebben jöttél volna? 

- Hát mit tudom én, lehet, hogy ebben felismer – bökött Sándor a fején lévő, frissen felhúzott női harisnyára. 

- Hogy… hogy… hogy ismerne fel, Sanyikám? Azt sem tudja, hogy te a világon vagy. 

- Jó, hát ezt eddig még nem mondtad, én meg nem tudtam. Azt hittem, hogy ő is korábban itt dolgozott a MODEM-ben. 

- Dehogyis, ezt meg honnan vetted? 

- Hát onnan, hogy te meg én is itt dolgoztunk. Azt gondoltam, hogy még valaki benne van a régi csapatból – nevetgélt Sándor – tudod, a portás Misi vagy az öreg nyakkendős Frici bácsi, hát mit tudom én, sokakat kirúgott az új diri. Tuti mindenkinek jól jönne egy kis mellékes. Egyébként ki ez a harmadik? Még soha nem is beszéltél róla. 

- Sanyikám, nem tudom – fújta ki a levegőt Imre - még én se láttam, de profi, az egészen biztos. Olyan magabiztos a hangja, tuti, hogy már vagy ezer ilyet csinált. Ő adta a tippet is, és egyébként biztos, hogy nem nő. 

- De hát ebben hogyan lehetsz biztos, ha még soha nem is láttad? 

- Azért mert már beszéltem vele telefonon, és erőteljesen borostás volt a hangja. Világos? 

- Jól van, jól van, Imre – csuklott el Sándor hangja - nem kell velem kiabálnod. Ilyenkor mindig úgy megijesztesz – nyelte vissza a könnyeit - nem azért kérdeztem, csak kíváncsi voltam, jó?  

- Jól van na, bocsánat, öregem – mocorgott Imre - kicsit én is feszült vagyok, és már rég kint kéne lennie – bányászott egy zsebkendőt a barátjának – Na, töröld meg az orrod.  

Sándor épp szipogva rendezgette össze az arcát a félig felvett női harisnya redői alatt, amikor Imre hirtelen oldalba könyökölte. 

- Au, mi a franc bajod van? – sikkantotta Sándor. 

- Éberség! Megvan a jelzés! 

- Milyen jelzés? – nézelődött értetlenül Sándor. 

- NE azzal foglalkozz, hajts a múzeum mellé, de lassan. 

- NE utasítgass, és ne beszélj velem ilyen hangon. Ha nem tetszik, hogy itt vagyok veled, akkor a következő rabláshoz kérd el te az anyám furgonját – dünnyögött Sanyi, de közben az Imre által mutatott irányba hajtott. 

Ahogy a MODEM múzeum széléhez értek, egy alak lépett el az oldalsó bejárat mellől, és egy kötelet leoldva az oldaláról biccentett Imre felé. 

- Ez az, állj meg! Ő az – mondta Imre, és leparkoltak az alak mellé. Sándor kicsit zavarban volt, de gyorsan arcába húzta a harisnyát, és kiszállt a kocsiból, ahogyan Imre is, és a két barát az alak elé lépett. 

- Köszi a kocsit – mondta az idegen, majd egy jól irányzott mozdulattal mind a két szerencsétlennek az oldalába nyomott egy-egy sokkolót, és amíg azok ketten habzó szájjal a földön fetrengtek, az ismeretlen elkövető elhajtott az ezüstszürke furgonjukkal. 

A rendőrség mind a mai napig keresi azt a képrablót, aki nyom nélkül elemelte a 100 milliót is meghaladó értékű Csontváry képet, és bár hetek óta előzetesben tartják T. Sándort és Sz. Imrét, azon kívül, hogy rajta kapták őket egy kötéllel, némi emlékezetkieséssel, egy ormótlan feszítővassal és egy furán szakadt női harisnyával, más terhelő bizonyíték nincs ellenük, csak annyi, hogy mind a ketten igazi balekok. 

Tudatos tévedés

- Helló Martin!
- Szevasz öregem. Mi a helyzet?
- Nem is tudom. Azt hallottam, hogy egy szökőár ledarálta a lakásod.
- Tényleg?
- Ja-ja.
- Hu, ez komoly. Ami azt illeti, tényleg volt egy kisebb gondom pár kósza hullámmal, de nem volt komoly.
- Miért, mi volt?
- A minap, elkapott három alpesi kecske és rájöttek, hogy a házam nagyon mélyen van, így mi lenne, ha tennének rá...
- Mi van?
- ... úgyhogy neki is kezdtek és hatalmas fákat gyűjtve nekiveselkedtek, hogy arra kelljen mennem, amerre nem szerettem...
- Te, most miről beszélsz?
- ... végül pedig, kiderült, hogy hülyeség az egész és elengedtek.

Bob, hosszú másodpercekig bámult barátjára...

- Öööö, ezt ugye most vágod, hogy nem értem?
- Igen.
- Jó.

Space

- Ted! Ted, az Isten szerelmére, ne csináld! Hallod Ted? Kérlek öregem, ha van benned egy kevés józan ész, akkor ne tedd meg! Kérlek! Hallasz Ted? Ted, válaszolj... Ted... 

Nem minden hang jut el oda, ahova címzik, van ami csak úgy elsodródik az időben és térben, mint ahogy Millerts próbálkozása is elveszett a rádiófrekvenciában. Ted már nem hallotta, már akkor meghozta a döntését, amikor lezárta a zsilipkamra ajtaját, és kiment. Lassú, szaggatott lélegzetekkel haladt előre, és az első lépésnél már eldöntötte, hogy figyelmen kívül hagyja, amit barátja mondani akar neki. Nem volt már szüksége, utasításokra, baráti jó tanácsokra, egyáltalán semmire sem volt már szüksége. Csak egy kis szabadságra. Túl szűk volt már neki a tér és az idő, ezen az átkozott helyen, és  nem akarta ennyivel beérni. Szüksége volt arra, hogy mehessen, mindegy hova, csak mehessen. 

- Ted, figyelj! Megértem, hogy össze vagy zavarodva, de akkor sem teheted ezt, érted? Nem teheted meg, mert nem engedem - nem jött válasz - Válaszolj már valamit, az Isten verjen meg! Mondj már legalább, egy rohadt szót, vagy valamit! Nem hiszem el, hogy ennyire elment az eszed! 

Ted elérte a peremet, és csodálkozva eltátotta a száját. 

Már vagy három éve volt, hogy kint dolgozott, de még csak most először jött ki, és nézet körül, hogy milyen csodálatos is a látkép. Mindenfelé fénylő csillagok, és nebula ködök gomolyogtak és ő, egy kietlen sziklán állva olyan közel volt hozzájuk, hogy szinte az volt az érzése, ha kinyújtja a kezét, akkor akár le is szedhetne egyet-kettőt az égről. Csodálatos volt és hátborzongató is, hogy mennyire szép és érintetlen minden, neki eddig mégsem jutott soha eszébe kijönni a bunkeréből. Nem mert, nem akart, nem tudott. Mindig is azt a négy-öt falat ismerte csak, ami körülvette, és a biztonsági protokollokat, hogy mit nem lehet, vagy szabad csinálni, mert akkor meghal. Ezt a baromságot, gondolta Ted. Hiszen már akkor is halott ha nem élhet igazán, ha nem jöhet ki, és nem nézheti meg a csodákat, amiket a mindenség kínál neki. Ezt a baromságot, gondolta, és egyetlen mozdulattal elrugaszkodott a sziklától. 

Millers görcsösen felordított, és kétségbeesetten zokogni kezdett, ahogy látta, hogy egyetlen barátja, beosztotta, és társa Ted, megtette a lehetetlent, és magától választva a halált, megszegve minden szabályt elhagyta a sziklát. Millers nem bírt magához térni, nem hitte el, hogy ezt képes volt megtenni barátja, és ami még jobban fájt neki, tudta, hogy ő soha nem lenne erre képes...

Membrán

- Tudod, Johnny, a dolgok viszonylagosak. A lehetőségeink pedig végtelenek. Talán pont ezért is van ez a rengeteg megtévesztett ember. Talán pont ezért van ez a sok vihar, háború és szomorúság.

- Miért?

- Azért, hogy ne tudjunk róla, azért, hogy soha ne vegyük észre.

- De mit?

- Az egyszerű tényt, hogy mik is vagyunk valójában. Mindannyian annyira rohanunk az életünk dolgait hajtva, hogy egy másodpercre sem állunk meg. Nem nézünk körbe. Nem gondolkodunk. Nem szánunk időt az aggodalmainkra, nem szánunk időt a barátságokra, nem nézzük meg a napot, ahogy felkel. Nem keressük szemünkkel a csillagokat, nem állítunk nagy dolgokat, nem küzdünk semmiért, nem hallunk mást, csak amit mondanak. Nem állunk meg, és nem lázadunk fel…

- De mi ellen?

- Hogy mi ellen, Johnny? A világ ellen! A világ ellen, ami hazudik, az ármány ellen, ami körbevesz, a képtelen illúzió ellen, hogy kicsik vagyunk, és nincs mit tenni. A tény ellen, hogy hazudunk és hazudnak. A múltunk ellen, amit elvettek, amiről semmit nem is tudunk, a változás ellen, amiért meghalunk, ha kell, de mégse jön el. A hitünk ellen, amit átformálnak, és mi még mégis azt hisszük, hogy ugyanaz. Az életünk ellen. Egy sakkjátszma lényegtelen figurái vagyunk, holott a lelkünk tudja, tudja, Johnny, hogy mi az igazság.

- MI az igazság?

- A szabadság, Johnny! A SZABADSÁG az IGAZSÁG. Az igazság az, hogy szabadok vagyunk, csak nem hisszük el, és nem is tudjuk, hogy mennyire vagyunk azok, mert nem hagyják, és mi ezt így el is fogadjuk.

- Nem értem, miről beszélsz, teljesen összezavarsz.

- Fogd meg a kezem! Csukd le a szemed, és számolj el tízig!

- De miért?

- Csak csináld, amit mondtam. CSUKD LE A SZEMED, és SZÁMOLJ EL TÍZIG!

- És?

- UGORJ!

- MI?

- UGORJ, Johnny! Csak ugorj, és hagyd, hogy elsodorjon a világ. Hagyd, hogy magával rántson az igazság, hagyd, hogy az lehess, aki vagy!

- De ki vagyok?

- ISTEN…

Nagasha

- Á, mrs. Nagasha! Milyen váratlan, és kedves meglepetés. 

- Na ne mondja, Norman. Maga, kis hízelgő, tenyérbe mászó, kétszínű alak. Alig várja, hogy ahogy jöttem, úgy is menjek. 

- Ugyan kérem Nagasha! Ne mondjon már ilyeneket, hiszen az egész szállodai személyzet, felsorakozott, kegyed előtt, hogy mindenkit jól szemrevételezzen. Még a bengáliai, fehér tigrisünket is londiner ruhába öltöztettük! Nézze meg kérem, ott feszít a sarokban. 

- Norman-Norman, maga piszok gazember! Azért mindig megmelengeti a szívem, valami kis hóborttal. És mondja, van még abból a 911-es Kecskeborból, amitől annak idején úgy becsíptem, hogy egész este, rózsaszín pókokat kergettem a folyosókon? 

- Persze madam, két üveggel is hozattunk Afganisztánból. 

- Nagyon helyes! Máris küldessen fel két üveggel, azzal két helyes fiatal fiúval! Hja, és a tigrist is küldje fel - Grrrr! 

Mr. Norman a szálóda főportása sokat nyelt, majd hevesen biccentve jelezte, hogy Lady Nagashának, nem lehet olyan kérése, amit a Hotel Queen ne teljesítene. 

Eperfám

Valamikor nagyon régen, volt egy álmom. Egy álom, teli színekkel, és egy lehetetlen meleg, kedves eperfával. Egy olyan, mindig nyíló, sokat kínáló, eperfával. Na ez már régen volt, most meg most van, úgyhogy tegnap eldöntöttem, hogy ismét megnézem az eperfámat, és képzeljétek! Nem volt meg! Úristen, gondoltam, és azonnal szélbringára kaptam, hogy megkeressem. 

Először dél Normandiába mentem, ahol sokat tekertem-kerestem, de sehol semmit nem leltem, csak megannyi croissan fát, és egy leszakadt ladát, amiben térdig állt a víz. Így tovább kerestem. 

Ditroitban már jobb volt a helyzet, hiszen három kiégett vízesmedve, épp kirabolt egy sarki boltot, és egy fukar kisfiú arcomba dobta, félig elnyalt nyalókáját, de az eperfámnak, ott is csak hűlt helyét találtam, úgyhogy tovább tekertem. 

Hosszú-hosszú, álmatlan éjszakák, véresre bőgött nappalok után, végül találtam egy egészen kezelhető nyomot. Egy rég üresnek hitt bejáratban, egy csöves felém bökött és ennyit mondott:

- Hé te gyerek! 

- Igen? 

- Te keresed az eperfádat? 

- Ja - válaszoltam bizonytalanul. 

- Jó. Hát akkor tud meg, hogy tegnap láttam egy virgonc kis pofát, akinek a kezében egy hegy magas, virágzó, buja, kedveskés eperfa volt. A talpán egy felirattal - csak a tied - Nem ezt keresed? 

Az örömöm leírhatatlan volt, és vagy egy órán át csókoltam, és öleltem a koldust, kit isten tudja, hogy mi, vagy ki vetett elém, majd pattantam máris a felhőbringámra, és az öreg görcsös ujjának irányát követve, eltekertem. Tekertem túl a hegyeken, túl a tengereken, még az üveghegyek legnagyobbjain is túl, egészen oda, ahol már csak egyetlen ház, egyetlen kerttel állt. És ott végre... végre megpihentem. Az eperfám ott virágzott. Szépen álldogált a kertben, pont olyan helyen, ahonnan mindent jól beláthat. A hegyekből lefutó szelek simogatták, a föld mélyéről jövő kukackák meleget hordtak gyökerei tövébe, ágai vastagok és erősek voltak, én pedig végre békére találtam. Letámasztottam a tövébe felhőbringám, és nagyot kiáltva a tövébe roskadtam.... 

Ennek már közel negyven éve, és még mindig a tövében heverek. Számolom az ágait, szárait, nézegetem virágait, élvezem illatát, és látom a mögötte rejlő csillagok sokaságát. Így telnek napjaim, irigyen vágyva a percet, hogy ismét eltűnjön az eperfám, és megint felkapjak a felhőbringámra, hogy keressem az én igaz, egyetlen, valódi, valódi eperfám :).