Égi áldás.

Tudvalevő, hogy az égből nem hullik csak úgy alá a jóság. Pont ezért van, hogy nekünk, néhányaknak, feladatunk, dolgunk és Isten adta kötelességünk, hogy ezt megtegyük. MI az ÉGI KOSÁR SZOLGÁLAT lelkes tagjai és munkatársai, mind azon dolgozunk, hogy a lentiek számára biztosítsuk azt a felejthetetlen élményt, hogy az ölükbe pottyantjuk a kívánságaiknak megfelelő dolgokat. 

Igaz tagadhatatlan tény, hogy az időnként megfáradt szakértőink és a karácsonyi időszak hosszú túlórái miatt balul sülnek el olykor-olykor a dolgok. De ezer évenként ha egyszer történik meg ilyen és van olyan igazán komoly baleset mint, hogy a Titanic elé került az eredetileg a részeg utas martinijába szánt "Óriás jég". Ezt persze mi, a szerényen melózók azóta is hallgathatjuk a főnökségtől, de hát maguk is ismerik a viccet, hogy legyen bármilyen jó szakember valaki, elég ha csak egyszer le... és örökre bu... marad. 

Egyébiránt mi itt roppant családiasan dolgozunk és mindenkinek megvan a maga feladata. A B szekció a csomagolásért és tárolásért, a C az előállításért, az A pedig természetesen a kézbesítésért felelős. Sokan vannak akik szerint az övéké a legnehezebb munka, de azok nem ismerik a T részleg dolgozóinak zűrös mindennapjait. Ők, akik körmük szakadtából igyekeznek a lehetetlent lehetségessé változtatni és olyan technikákat kitalálni, amivel adott esetben nem szétloccsan egy indiai kívánság tehén amikor azt tálaljuk, hanem csak mosolyogva Mú-zik leérkezésekor és vidám kérődzésével feldobja a közösséget! 

Kiemelném az SZ osztály koordinációs és protokoll tevékenységét ami nélkül a félresikerült égi áldások áldozatai, mogorva levelek egész garmadáját küldenék a jó istennek és még az isten se tudja, hogy kinek. Azonban az SZ részleg áldozatos munkája ezt is kiküszöböli és példás magatartásával és ajándékcsomagjaival, kordában tartja a szomorú és dühödt indulatokat, amiket időnként a kívánok átélnek, szolgáltatásunk mellékhatásaként. 

Egy alkalommal, egy korában és a súlyában is igen sokat latba nyomó grófnő kívánt egy csodálatos estét. Erre a többnyire felületes és lusta V csoportunk, viccesen ráborította az egész éjszakai eget. A nő kis híján szivinfatust kapott amikor azt hitte, hogy megvakult, pedig ő csak egy romantikus estét szeretett volna. Erre a részeg... akarom mondani a kissé szeleburdi kollégák, hullócsillagokkal akarták felvidítani a nyomorultat, amitől kigyulladt a Szent-Zsüstini fejedelmi lakása. 

Bizony ám, ilyen nehéz áldást szórni az égből, főleg ha még maguk lentiek el is hajolnak előle! 

Tétlenség.

A tétlenséget kaptárba zárva őrzik a kevesek. A kevesekről azt lehet tudni, hogy nincsenek nagyon sokan, mert akkor sokaknak hívnák őket. A tétlenség maga a lehetetlenség lélegző alapeleme, amely arra sarkal, hogy mozdulatlanná tegye mindazt aminek mozognia kéne. Ilyen ez... nem köszön, csak belelép abba amibe nem is kéne, és ami nem is rá tartozik. Nem feltétlen a rossz szándék vezeti, inkább valami belső terv, valami elképzelés ami legyen bármennyire is nevetséges, mégis fontos annak akit arra sarkal, hogy tétlenné váljon. Persze én magam nem ismerek ilyen személyeket, vagy személyt, de ha ismernék is azt hazudnám, hogy nem ismerek, úgyhogy ebből már egyértelműen kiderül, hogy vagy én magam vagyok a tétlenség, vagy valaki akit ismerek és fontos nekem. 

Lényegében mindegy is, mert a tétlenséget ez mind nem izgatja. Kényelmesen mereszti csak a seggét, és ülve-várja ellenfelét, a cselekvést, hogy arcába vágva a múltak zúzmara hangulatú csendjét, örök életre lekussoltassa. Ilyen ez a tétlenség... 

Fun Thomas!

- Fantomas, Fantomas, Fantomas!

Az apró emberke, csendőr-rendőr parancsnoki egyenruhájában, annyira paprikavörös lett, hogy kis híján szívinfarktust kapott. Az előtte ülő több száz francia rendőr mind, megszeppent madár módjára lógatta az orrát.

- Maguk alkalmatlan, marhák! Hogy a fenébe lehet, hogy ez a senkiházi FANTOMAS - Úgy ordította a szavakat, hogy az első sor kevés híján majdnem feldőlt. - szórakozhat Párizs legjobb rendőreivel? Düma! Álljon fel és azonnal magyarázza meg!

A felszólításra Düma Quvié százados, egy jó szándékú, kissé pocakos kerületi kapitány feszengve felkelt a helyéről.

- Nos rendőrfőnök úr, nem tudunk mit tenni. Ez a Fantomas egy átkozott kísértett. Egy megfoghatatlan csaló, akinek még csak a hűlt helyét se találjuk, pedig mi minden erőnkkel...
- Kúsoljon maga dagadt, nyuszi-muszi pojáca. Owlien, emelje fel a seggét és válaszoljon! Hogy az Istenben lehet, hogy nincs nyom?
- Traviren úr.
- Rendőrfőnök úr! Az anyja úristenit, maga hagyma-fejű idióta!
- Elnézést rendőrfőnök úr. Szóval, mi minden alkalommal kimentünk...
- Szóval kimentek?
- Igggen és vittük a felszerelést is...
- Oh a felszerelést? Hát ez remek, folytassa csak.
- És hát tudja a rendőrfőnök úr, hát nincs nyoma ennek a Fantomasznak...
- Maga a legidiótább nyomszakértő parancsnok, amióta az eszemet tudom, még de Gaulle elnök is forog a sírjában ilyen marhák láttán. Süszmoren!
- Igen is rendőrkapitány úr!
- Nagyon helyes, végre egy tettre kész legény!
- Köszönöm uram! Hazámat szolgálom!
- Mi van?
- Hát csak annyi uram, hogy a Hazámat szolgálom!
- Maga idióta! Ez nem a hadsereg! Mi Szolgálunk és védünk!
- Értem uram. - Röpke zavar. - Pedig megmertem volna rá esküdni, hogy ez a Légió!
- Maga, sötét barom.... hogy a jófenébe lehet, egy ilyen szerencsétlen halott agyú idióta a Párizsi kommandó főparancsnoka?
- De hát Ön nevezett ki uram, amikor elvettem a lányát...
- Kussoljon Süszmoren, vagy leültetem feleselésért!
- Igenis kapitány úr!
- Oh Istenkém! Hát nincs maguk között, egy olyan rendőr, aki legalább a cipőjét betudja fűzni egyedül? Ne hadonásszon a kezével Gutie, ez költői kérdés volt. Melyikük az a Kohler, vagy Köhen, vagy mi a nyavalya a neve?
- Én vagyok az kapitány úr.
- Na. Maga állítólag látta a Fantomaszt!
- Igen uram láttam.
- Akkor mi a jó Istenért nem kapta el?
- Azért uram, mert azt hittem, hogy ő a miniszterelnök.
- A Fantomasz a miniszterelnök? Nem emlékszem, hogy  rajta lett volna a szavazó cédulán...
- Nem Owlien maga barom, nem a miniszterelnök a gyanúsított, az csak egy átkozott álca volt!

Ideges kézmozdulattal intett Zsüszié Traviren Bomon rendőrkapitány és Gutie leült.
- Jól van emberek, elmondom, hogy mi a helyzet! Az egész banda kap összesen 32 órát, hogy  felkutassák és kézre kerítsék ezt a különösen veszélyes alakot. Vagy megvan addigra a Fantomasz néven ismert... igen Forsé, mit szeretne?
- Megjött a hidegtál rendőrfőnök úr!
- Oh. Mazsolás pisztráng is van benne?
- Nem Bomon úr, csak Füstismorzsácskadenematiéd!
- Oh, möszi, ez felháborító, de hát ez van. Hol is tartottam?
- Ott, kapitány, hogy 32 óránk van, hogy...
- Igen maga barom, ne szóljon közbe!
- De nem is én szóltam közbe...
- Hallgasson, hallgasson, hallgasson, vagy a közlekedésieknél találja magát!
- De hát én amúgy is ott vagyok kapitány úr!
- Argggggghhhhhhh.- Idegességében a kapitány a sapkáját vágta, az értetlen, és szemtelenül ostoba beosztottjához. - 32 óra múlva, vagy Fantomaszal eszegetem, a legridegebb párizsi cellában, vagy mind ki vannak rúgva HÜLYÉK! Értve vagyok?
- Igen uram! - Hangzott egyszerre minden torokból.
- Nagyszerű. Akkor végre ehetünk!  

Mázba mártva.

Mázba mártva, érvénytelen halhatatlansággal méregetem az elém terített holmikat. Van köztünk minden amire mások, vagy amire egyesek vágynak. Van köztük nagy és van közöttük egészen kicsi is, akkora mint egy bolha szeme, vagy épp akkora mint az égbolt pereme. Van ami színes és van ami színtelenül, egyszerűen tiszta. Persze akad koszos is, de még az se bántó, inkább csak a figyelmet egy kicsit jobban kívánó. Nincs közte viszont, rest, lusta, üres, heves, kevés és legfőképpen csúnya! Na nem mert mind szép, hanem mert mindnek van lényege, valami értékes kicsinyke tartalma, ami széppé teszi, még akkor is, ha magára a formára tán, fanyalogva morognának a stílusvadász minőséghuszárok. 

A lényeg, hogy temérdek sok van és mégis mind csak egy. Nem kettő, s nem három na és persze legfőképpen nem négy vagy öt, pusztán csak egy. Egy kicsi, édes, kedves, parányi sajtzabáló rendes egyes. Még abból a békebeli időből, amikor a számok kezdődtek és nem rúgtak még milliókra, támaszkodva sokakra, hazudva magukat dagadt milliárdokká. Fényezve, olajozva testüket, mintha mindenki azt kívánná bárcsak ő is annyi lehetne, egy végtelenül nagy szám az értelmetlenben. 

Szóval, mind ez csak egy. Egy hóbortosan kedves, szerethető édes, arányos lánykába zárva, aki ma mindennél boldogabb és félősebb is volt egyszerre. Olyan mint mikor valaki a cirkuszba igyekszik és alig hiszi el, hogy a papája már megvette a jegyet, az előadásra, amire ő soha, de soha nem mehetne el. Ilyen hát ez a kicsiny lányka és annyira boldogan kiáltja az égre, hogy sikerre viszi amit a fejébe vesz, hogy meghatódott módon még a csillagok is fényfejet hajtanak. Mindenki ki ismeri és még sokan mások is kik még talán nem is, szurkolnak, hogy sikerre vigye mit kitalált és eltervezett. 

Így vagyok ezel én magam is. Kívánom, hogy sikerrel záruljon a sok kicsi, és a sok nagy dolog meseszála, és érj végre révbe a világba, hol magad lehetsz, de soha nem egyedül! 

Secpercek.

Az idő. Kevéssé érdekes ha van, sokkal inkább rossz ha nincs, vagy ha egyre fogy. Milyen kár, hogy nincs egy különös eszköz, amivel egyetlen mozdulattal időt lehetne nyerni. Bár az is igaz, hogy azt tartja a mondás, mindenre van időnk amire csak szeretnénk. Nagyon remélem, hogy ezt nem kell elhinnem. 

Találkoztunk a héten és megint csodálatos volt. Rövid, gyors, és idő híján foghíjas, de jó. Ha rajtam múlna, és bár nem múlik (vagy talán mégis), lopnám a perceket és jégbe fagyasztanám. Olyanba, amit semmi, soha nem tud felolvasztani. Védve az időtolvajoktól és persze saját magunktól is, mert hát bajosan önző és álnok lennék, ha időnk hiányát holmi másokra hárítanám, mert valódi okozói mi magunk vagyunk, te és én. Meg az, hogy már nincs nyár. Neked szükséged van valamire ami feltétlen kell, hogy tovább lépj és túlélj, engem pedig lekötnek a dolgaim, amik harmad annyira se fontosak mint az, hogy veled legyek, de hosszútávon mégis szükségesek. Ilyen vicces ez az idő. A jelent megszabva apróra sarkítva és lekicsinyítve vetíti magát előre a jövőbe, miközben meghatározódik a múltja által. 

Elnézést kértél másnap és nagyon jól eset. Érdekes, hogy minden rohanás, minden kapkodás és szorító pillanatok nehézsége ellenére is, mennyire figyelsz és mennyire zsiványul tudsz bocsánatot kérni, reggel hatkor, amikor még a kakas is csak nézegeti az óráját. 

Szóval találkoztunk, mert te hívtál és én mentem. Beültünk a szokásossá váló rommá mállott helyre, ahol egy-egy sör társaságában megvitattuk a világot és benne azt, hogy mi minden történt velünk. Meséltél a munkádról, arról, hogy mennyire várod valakik válaszát és arról is, hogy döntened kéne. Bizony, lassan döntened kéne, mert rossz, hogy rossznak érzed magad, és igazságtalan, hogy bujkálnod kell, akár magad, akár mások elől. Nem jó, hogy az ember nem lehet önmaga, és annál csak az a rosszabb, ha nem tudja, hogy ki is ő valójában és merre menjen. De nem adod fel! Szépen haladsz, lassú lépésekkel bár, de egyenesen előre, oda ahol megleled a helyed, ahol magad lehetsz és mindenki más ehhez igazodhat. 

Hiányzol és akkor is hiányoztál, na nem azért mert menned kellett, mert ez a világ legtermészetesebb dolga, hanem pusztán azért, mert önző vagyok. Igen, akár csak Te, Én is önző vagyok és hiányzol. Persze nem vészes a helyzet, de akkor is jó lenne, ha időtolvajkodás helyett, együtt lehetnénk, néha napokat, néha talán heteket, adott esetekben akár még hónapokat is. Ha tehetném veled lennék, mondjuk szilveszterkor, vagy veled ünnepelném a karácsonyt, legyen az bárhol ahol csak te szeretnéd. De nem lehet, talán még, vagy talán soha. Nem tudom, de bízom benne, hogy nem a soha kerül felülre. Végtelen unalmas és fájó lenne elpazarolni egy életet nélküled. 

Tudod mi a gond a sec percekkel? Hamar lejárnak, és igazán nem elegek arra, amire kitalálták az időt. 

Dagadt madár.

- Maga, dagadt!
- No de kérem, hogy lehet az én koromban valakinek ilyet a fejéhez vágni?
- Jól van nyugi.

Zötyögnek tovább.

- De maga, akkor is dagadt! Te jó Isten, ha egy tehén ennyire el lenne hízva, akkor elfedné a napot és többet, senki nem csiripelhetne napkeltekor.
- Fiatal ember, ön tényleg feszegeti, sőt, át is lépi a jó ízlés határát! Nem is beszélve arról, hogy az még, hogy egy helyen utazunk, nem jogosítja fel arra, hogy ennyire rámenősen szemtelen legyen.
- Oké-oké, ne akadjon már ki mama.
- Nem vagyok az anyja.
- Ja azt tudom, mert ha az anyám ekkorára nőtt volna, akkor én mamut lennék, maga meg kiscserkész. Hehe.
- Na jó, azt hiszem, hogy most már tényleg betelt a pohár!
- És mit csinál, rám ül?
- Maga szemtelen kis szarházi, ne higgye, hogy ez a legrosszabb ami történhet magával, ha tovább szórakozik velem.
- Valóban mert még a kajámat is elveheti előlem, bár most, hogy látom a túlzott táplálkozásnak mi a vége, inkább önként adom oda.
- Hm, nem tartok igényt a szánalmas könyöradományára.
- Jó, mert hazudtam! Nem is adnám magának oda, mert evett maga már éppen eleget.
- A jó édes....

A kedvéből kikelt dagadt holló nem volt elég gyors, hogy a szemtelen kis fecskét elkapja. Úgyhogy a zsivány madárka röhögve elröppent, a dagadt holló pedig duzzogva utazott tovább a vonat tetején ülve.

Támla háttal állva.

- Ütött az órád!
- Máris?
- Igen.
- Nem lehetne?
- Ne nehezítsd meg, így sem lesz egy leányálom.
- Maga csak ne panaszkodjon, nem magát viszik a vesztőhelyre!
- Ez tény. Na, gyerünk, felállni!
- Jól van na... nem kell ennyire durvának lenni.
- Ne haragudj, csak azért mégis fáj a szívem érted.
- Maga is reménykedett benne?
- Hát... bíztam benne, hogy talán mégis megkapod az amnesztiát, de sajnos végül nem.
- Nem értem miért nem.
- Én sem, na mindegy. Szedd össze a cókmókod, azt induljunk.
- Maga igazán rendes hóhér, mármint a többiekhez képest.
- Miért, láttál valaha másik hóhért is?
- Nem... de gondolom, hogy rendesebb, vagy nem?
- De, szerintem rendesebb vagyok.
- Hm, pedig bíztam benne, hogy amnesztiát kapok.
- Ilyen ez.
- És nem tudja, hogy végül miért nem kaptam meg?
- Nem sajnos. Csak annyit, hogy az író úr mostanában nagyon elfoglalt.
- Oh értem. És azt megkérdezhetem, hogy miért olyan elfoglalt?
- Persze, de magam sem tudom pontosan. Azt suttogják, hogy rendes munkája van, így pedig kevesebb ideje jut, többek között mondjuk magára is.
- Ej. Ez ám a szomorú!
- Nekem mondja? Én is csak addig tartok itt szolgálatot, amíg magával ezt az ügyet befejezem, szerintem utána nekem is, le is út, fel is út.
- Ugyan nem hiszem. Ne lógassa az orrát. Ügyes kezű hóhérra mindig szükség van.
- Tudom én, de hát én is csak addig élek, amíg körülír... azt meg, hát... mostanában mint ahogy a maga ügye is mutatja elhanyagolja.
- Sajnálom.
- Igazán kedves.
- Ha tudok bármiben, szívesen segítek...
- Hja gondolom, mindjárt kitalál valami okosat.
- Hát mégis csak ezért vagyok, vagy nem?
- No-no! Csak nehogy szökni próbáljunk, jó!
- Á, dehogy. Nélküle úgyse menne. Én nem magamért vagyok, hanem érte.
- Tudom. Hálátlan egy dolog ez.
- Hallom mások is mondták neki?
- Ja-ja, egy kobold is beszélt ma a fejével, de nem segített semmit.
- Á, azok a koboldok, mindig csak a bajt keverik.
- Ugyan, ne legyen már ennyire rasszista.
- De kérem, ez nem rasszizmus, csak a színtiszta igazság. Fogadok, hogy ő mondta az "Író úrnak", hogy már nem foglalkozik velem!
- Hát, állítólag így volt. Erre persze az uraság azonnal vissza is vágott, hogy a koboldnak is alábbhagyott manapság a fantáziája.
- Azt mi volt?
- Semmi. Együtt iszogattak tovább csendesen.
- Ezek hülyék!
- Szerintem is, de mit van mit tenni? Mi csak a dolgunkat végezzük.
- Na az már szent igaz. De mégis, nem hiszem, hogy így kell véget érnie.
- Sajnos pedig ez a vég. Az író úr még nyugtatgatta a koboldot, hogy most ez ilyen. Amint munkát talál valaki, azonnal vesztőhelyre küldi az olyanokat mint maga.
- De hát mégis milyen munka az, ami nélkülem is megy?
- Tudja a fenne, de a többség állítólag ilyet végez.
- Nem fér ez a fejembe. Hogy tehetett ilyet, főleg pont ő, aki még olyan... olyan büszke is volt mindig rám...
- Jól van na. Ne bőgjön már. Legalább itt a végén viselkedjen felnőtt módjára!
- Rendben, bocsánat csak annyira nehezen, nehezen hiszem el. Azt, legalább a lánnyal jutott valamire?
- Á, ravasz egy kölök az. Az író úrnak pedig minden trükkjére szüksége van, hogy maga mellett tartsa.
- Hát az nélkülem nem lesz egyszerű.
- Hát nem.
- Megérkeztünk?
- Meg bizony. Álljon szépen oda. Ezt tegye le szépen. Azt meg adja ide. Jól van.

- Khm, tisztelt egybegyűltek, kedves olvasók! Azért jöttünk ma este itt össze, hogy szemtanúi legyünk, ahogy az Író Úrként ismert személy, Kreativitás névre hallgató társát, a kobold által előre jelzett módon, kivégezzük. Elítélt! Kíván valamit az utolsó szó jogával élve mondani?
- Igen.
- Hallgatjuk.
- Annyit szeretem volna mondani, hogy remélem, hogy hallasz kedves íróm. S ez úton üzenem, hogy minden ember annyit ér amennyi szabadságot ad néki mindaz ami vagyok. Így ha már én nem leszek, szabad ember bizonyosan nem lehetsz. Mindig szomjazni fogod hiányomból fakadón azt, ami már nem vagy, azt a részt ami mindig is én voltam. Búcsúzom hát kedves barátom, Isten áldjon! A te nyugvó, egykori Kreativitásod.