- Ütött az órád!
- Máris?
- Igen.
- Nem lehetne?
- Ne nehezítsd meg, így sem lesz egy leányálom.
- Maga csak ne panaszkodjon, nem magát viszik a vesztőhelyre!
- Ez tény. Na, gyerünk, felállni!
- Jól van na... nem kell ennyire durvának lenni.
- Ne haragudj, csak azért mégis fáj a szívem érted.
- Maga is reménykedett benne?
- Hát... bíztam benne, hogy talán mégis megkapod az amnesztiát, de sajnos végül nem.
- Nem értem miért nem.
- Én sem, na mindegy. Szedd össze a cókmókod, azt induljunk.
- Maga igazán rendes hóhér, mármint a többiekhez képest.
- Miért, láttál valaha másik hóhért is?
- Nem... de gondolom, hogy rendesebb, vagy nem?
- De, szerintem rendesebb vagyok.
- Hm, pedig bíztam benne, hogy amnesztiát kapok.
- Ilyen ez.
- És nem tudja, hogy végül miért nem kaptam meg?
- Nem sajnos. Csak annyit, hogy az író úr mostanában nagyon elfoglalt.
- Oh értem. És azt megkérdezhetem, hogy miért olyan elfoglalt?
- Persze, de magam sem tudom pontosan. Azt suttogják, hogy rendes munkája van, így pedig kevesebb ideje jut, többek között mondjuk magára is.
- Ej. Ez ám a szomorú!
- Nekem mondja? Én is csak addig tartok itt szolgálatot, amíg magával ezt az ügyet befejezem, szerintem utána nekem is, le is út, fel is út.
- Ugyan nem hiszem. Ne lógassa az orrát. Ügyes kezű hóhérra mindig szükség van.
- Tudom én, de hát én is csak addig élek, amíg körülír... azt meg, hát... mostanában mint ahogy a maga ügye is mutatja elhanyagolja.
- Sajnálom.
- Igazán kedves.
- Ha tudok bármiben, szívesen segítek...
- Hja gondolom, mindjárt kitalál valami okosat.
- Hát mégis csak ezért vagyok, vagy nem?
- No-no! Csak nehogy szökni próbáljunk, jó!
- Á, dehogy. Nélküle úgyse menne. Én nem magamért vagyok, hanem érte.
- Tudom. Hálátlan egy dolog ez.
- Hallom mások is mondták neki?
- Ja-ja, egy kobold is beszélt ma a fejével, de nem segített semmit.
- Á, azok a koboldok, mindig csak a bajt keverik.
- Ugyan, ne legyen már ennyire rasszista.
- De kérem, ez nem rasszizmus, csak a színtiszta igazság. Fogadok, hogy ő mondta az "Író úrnak", hogy már nem foglalkozik velem!
- Hát, állítólag így volt. Erre persze az uraság azonnal vissza is vágott, hogy a koboldnak is alábbhagyott manapság a fantáziája.
- Azt mi volt?
- Semmi. Együtt iszogattak tovább csendesen.
- Ezek hülyék!
- Szerintem is, de mit van mit tenni? Mi csak a dolgunkat végezzük.
- Na az már szent igaz. De mégis, nem hiszem, hogy így kell véget érnie.
- Sajnos pedig ez a vég. Az író úr még nyugtatgatta a koboldot, hogy most ez ilyen. Amint munkát talál valaki, azonnal vesztőhelyre küldi az olyanokat mint maga.
- De hát mégis milyen munka az, ami nélkülem is megy?
- Tudja a fenne, de a többség állítólag ilyet végez.
- Nem fér ez a fejembe. Hogy tehetett ilyet, főleg pont ő, aki még olyan... olyan büszke is volt mindig rám...
- Jól van na. Ne bőgjön már. Legalább itt a végén viselkedjen felnőtt módjára!
- Rendben, bocsánat csak annyira nehezen, nehezen hiszem el. Azt, legalább a lánnyal jutott valamire?
- Á, ravasz egy kölök az. Az író úrnak pedig minden trükkjére szüksége van, hogy maga mellett tartsa.
- Hát az nélkülem nem lesz egyszerű.
- Hát nem.
- Megérkeztünk?
- Meg bizony. Álljon szépen oda. Ezt tegye le szépen. Azt meg adja ide. Jól van.
- Khm, tisztelt egybegyűltek, kedves olvasók! Azért jöttünk ma este itt össze, hogy szemtanúi legyünk, ahogy az Író Úrként ismert személy, Kreativitás névre hallgató társát, a kobold által előre jelzett módon, kivégezzük. Elítélt! Kíván valamit az utolsó szó jogával élve mondani?
- Igen.
- Hallgatjuk.
- Annyit szeretem volna mondani, hogy remélem, hogy hallasz kedves íróm. S ez úton üzenem, hogy minden ember annyit ér amennyi szabadságot ad néki mindaz ami vagyok. Így ha már én nem leszek, szabad ember bizonyosan nem lehetsz. Mindig szomjazni fogod hiányomból fakadón azt, ami már nem vagy, azt a részt ami mindig is én voltam. Búcsúzom hát kedves barátom, Isten áldjon! A te nyugvó, egykori Kreativitásod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése