Isten

Szóval. Nem is tudom, hogy hol kezdjem, vagy miért, de talán érdemes az elején. Kezdetben vala a minden. Szép, fényes, csodálatos világok halmazaiból felépülő, elképesztő méretű univerzum klaszterek, amik szabadon behálózták a világokat, és azokat akik éltek rajta. Egy csoda volt ez az egész, ahogy állítólag a semmiből életre kelt. Mindennek megvolt a maga helye, és mégis minden, mindennel harmóniában örökké mozgott. Nem voltak és nem is lesznek olyan pillanatok, amikor akár csak egy pillanatra is megállt volna bármely része a kozmosznak, és ez jó volt, nagyon jó. 

Valamikor még ennek az univerzumnak a születése előtt MI mind ott éltünk. Csodálatos, szépséges, fényben úszó meseszerű lények voltunk, amik nem ismertek semmit, ami ehhez a valósághoz köthető. Nem szenvedtünk, nem féltünk, nem haragudtunk, nem gyűlöltünk, nem keseregtünk és még nagyon sok minden mást sem tettünk, csak léteztünk. 

Voltak köztünk, fiatalok, idősek, öregek, és nagyon, de nagyon, de nagyon, de nagyon öregek. Olyanok mint maga a végtelen, olyan öregek. Én az egyik ilyenről szeretnék írni, mert volt szerencsém megismerni. 

Rongyos, koszos kabátkába bújva, egy metrón rogyadozott a világ súlya alatt, és nagyon ki volt égve. De a szemében élénken élt még a valaha látott csodák, és az azokat mozgató szeretet ereje, ezért is tűnt fel nekem, hiszen olyan ragyogóan kékek voltak a szemei. Szóval Ő mesélt nekem, vagy rajta keresztül valami. 

- Ki vagy te valójában - kérdeztem. 

- Én, a mindenható, a szeretetteljes egyetemes Jó Isten, az egyetlen aki még kitartott veletek. 

- Velünk? 

- Igen veletek. 

- De kikkel? 

- Az emberekkel, és azzal a pár milliárd különös lélekkel, akik csapdába estek itt a Földön, Gaian. 

- Gaian? 

- Igen... ő az egyik nagy szerelmem volt. Dühös is volt rám a nejem, amikor őt választottam, és nem a családomat, és ez a döntésem azóta is kísért. 

- Miért, neked van családod? 

- Nincs, talán soha nem is volt. Olyan foszlányszerűen, képekben látom csak a múltam azon részét amiben ők is benne voltak. Meg persze van, egy hihetetlen nagy, kaotikus és furcsa családom, ahol annyi a gyermekeim száma, pont mint az égen a csillagok száma. 

- Hm, ez különös.

- Miért? 

- Hát mert akkor én is a te gyermeked vagyok, nem? 

- De. 

- És én ezt miért nem tudom, miért nem hallottam még erről soha korábban? 

- Mert mostanában, vagy eddig, nem nagyon mondtam. 

- Miért nem? 

- Mert féltem - mosolygott rám szomorú szemekkel Isten - Ki akarna magának, egy toprongyos, kiégett, öreg, nincstelent az apjának? Nézz csak körül, annyi jó képű, értékes, szép és valóban gazdag ember van és apának-anyának való, kinek kéne egy ilyen magamfajta alak? Még az égi családom is elhagyott, mert én... 

- Igen? Miért hagytak el? 

- Mert jobban szerettem azokat akik itt voltak. Vagyis ez nem is igaz, csak nagyobb szükségük volt itt rám, ezért jöttem, tudod? 

- Nem, soha nem hallottam még erről. Nem is értem, de valahogy olyan fura, mintha természetes lenne, hogy ezeket mondod, és én el is hisz... - elharaptam a mondatom végét, hiszen ki hinné el ezt? - szóval akkor te vagy Isten? 

- Igen. 

- De melyik? 

- Mindegyik, és az egyetlen, ami többszöröse a végtelennek. Ha húzol egy vonalat, és azt mondod, hogy annak sosincs vége és a végtelenbe tart, akkor a kezdőpontja én vagyok, akár csak a soha be nem következő vége, és minden egyes kicsi pontba ami végig megy, ott vagyok, mindegy, hogy az jónak, vagy rossznak látszik, én mindenben benne vagyok. Még akkor is ha nagyon fáj. 

- Mi fáj? 

- Minden fiam, minden. Nézd meg mi vesz téged körbe! 

- Miről beszélsz nem értem.  

- Hát ez az. Annyira nem a jelenben éltek, hogy még a kérdésem sem érted és ez nem a te hibád. Tudod nagyot hibáztam valamikor nagyon régen, és azt hiszem ennek a levét részben Ti isszátok meg, még akkor is ha ez a lé az én vérem. 

- Nem értelek, mit csináltál? 

- Hát ez-az, semmit. Feladtam az álmaimat, feladtam a családomat, feladtam az életemet, feladtam a halálomat, feladtam a félelmeimet, és elvesztem. Olyan stabil, masszívnak látszik itt minden, hogy időnként még én is elhiszem, és ez megzavar. Rendszeresen elfelejtem, hogy ki vagyok, és mit akarok, vagy szeretnék. Nem is tudom már nem emlékszem szinte semmire, semmire ami valaha volt, és fontos volt nekem. Elenyésznek az emlékek, és a szeretteim képe, halálos lassúsággal ugyan, de kifakul. Tudod milyen érzés, elfelejteni és megválni több milliárdnyiszor milliárdnyiszor millió lélektől, akik szeretnek és te viszont szereted őket? Borzalmas, és nagyon magányos, nem csoda, hogy te is az vagy. 

- De én nem is vagyok az, nem vagyok magányos!

- Hja, kérlek akkor bocsáss meg, nem szerettem volna tolakodó lenni, te pedig olyan kedves fiú vagy. 

- És mit csinálsz itt - mutattam körbe. 

- Itt? 

- Igen itt a metróban. 

- Várok. Várom, hogy valaki felfedezzen, és megkérdezzen, létezem e egyáltalán. De ezt ne azért kérdezze, mert érdekli a válasz, hanem mert szeretné magát megérteni, akárcsak én. Tudod fiam, nekem soha nem volt családom, elsőként születtem, és jó eséllyel utolsóként halok meg, ha lehet ilyet mondani, így kicsit elvesztem, már nem értettem, hogy ki, mit, miért tesz, és elfáradtam. 

- Szóval vársz valakit? 

- Igen. 

- De kit? 

- Hát téged! Téged és még azt a pár milliót, akit érdekel az élet, és saját maga, mert én ezen keresztül kezdek emlékezni. Én rajtatok keresztül létezem, és így minél többen kerestek és kérdeztek, én egyre teljesebb leszek és a végén megérkezem. 

- De hova, hova érkezel meg? 

- Ide fiam, pont ide hozzád - azzal elnevette magát, megölelt, és én felkeltem. Nagyon zokogtam, nagyon fájt a felismerés, hogy Ő valójában végig rólam beszélt, és én voltam az aki elveszett. Azóta is azt keresem, merre találok haza, hogyan békélek meg és segítek másoknak, hogy ők is megleljék Én is Te is Isten-t. :)

Anonimusina

Szét meditált fejjel, tétlenül nézek magam elé. Nem értem, hogy mi a picsának nincs itt minden rendben. Hogy honnan jön az a kibaszott sok haszontalan gondolat, ami miatt nem tudok szabadulni, a lélekre dobott, nyüves láncaimtól. És még valami... nem, nem azt hiszem semmi. 

Szóval, most már több mint egy éve csinálom a Pránanadit és nagyon nagy kaland, leginkább a szívás és a kaland valami kocakeverékéből előbújó szörnyre hasonlít, de élvezem. Tudod miért? Mert annyi minden kezd kitisztulni, minden ami eddig csak sületlen árnyékok kapkodó hada volt, az mind lassan, fénnyé válik és ismét kezdek látni és érezni és az nagyon jó dolog. Persze jobb lenne ha ebben osztozhatnék veled, de TE, te szarsz rám. Nem is ismersz, és nem is emlékszel, nem is érdekel, hogy mi van velem. Eszedbe sem jutok, mert nem emlékszel, vagy mert nem akarsz emlékezni arra, hogy ki is vagy, mi is vagy, és honnan ismersz. Megtagadod még annak a lehetőségét is, hogy legalább egy kúrva órában összefoglaljam, hogy mi van, de persze elengedni, vagy hagyni engem elmenni azt nem teszed. Csüngsz még rajtam, emlékeimben vájkálsz, belém ivódtál és nem, de semmilyen körülmények között sem, hagysz el, csak nekem, nem mered mondani. És mind ezt miért? Mert így döntöttél? Mert nincs más út? Mert nem tudod? Nem kedves, drága, édes egyetlen csillagom, azért mert kibaszott gyáva vagy, mert nem számít neked semmi, csak az, hogy minél távolabb legyél az igazságtól és attól, hogy kik is vagyunk és mire szántuk ezt az életet. Nem érdekellek, jó. Nem érdekled saját magad, jó. Nem érdekel senki csak a kirakat, jó. De kérlek egyvalamit ne felejts el, őszi lombok gerilla szövedékei nem fognak távol tartani a világtól, és a világ te magad vagy, illetve még mindenki más is, aki rajtad kívül van, így nem ártana ha egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit mondjuk felém is fordulnál. Persze tudom én, hogy hatalmas nagy kérés, hiszen a buisness világa felfalta a lelkedet, és már a negyvenhetedik unokádat tervezed, de bassza meg, az élet itt hever az ajtónk előtt, és mi mégis úgy viselkedünk, mint két hülye tinédzser. Gyere vissza hozzám kérlek, legalább egy kávéra vagy egy beszélgetésre, vagy egy nem is tudom mire. Persze értem! Persze tudom, hogy ezek hasztalan párbeszédeim egy láthatatlan szellemmel, egy olyan lánnyal, aki nincs is, nem is volt, és soha nem is lesz, de azért tudod baszódj meg! Nem volt annyi vér a pucádban, hogy legalább egyszer, csak egyetlen egyszer elém állj és elküldj? Nem volt benned annyi, hogy elmond másra vágysz, és közben a szemembe nézzél? Tudod valamikor, amikor még nem voltál ennyire korlátolt, önző, és hülye, remek kis csaj voltál. Féltél ugyan, de szembe néztél vele, nem emlékszem, hogy hány helyen, és mennyi dolgot láttál, de az hogy még élsz, azt bizonyítja, hogy gyerekként volt benned valami, valami amit mostanra teljesen elhagytál, nem csoda, hogy nem érted az életed. 

- Sajnálom, hogy nem maradt semmi abból a kislányból, akit megismertem!

Golyócskák

Hányattatott sorsú kristálygömbök vagyunk, amik elvesztek a mindenség végtelen tengerében. Most viszont mégis, ismét kezdünk előkerülni, és lassan fel-fel bukkanunk a magunk kavarta hullámok tetejére. Ki-ki a maga módján. Van aki reálisan a feje után menve, mások az orrukkal túrva a jeget, ami az időnként túl komoly véleménykülönbségek okoznak, megint mások pedig csak úgy szívből. Elindult valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan folyamat ami az őszinteség, a teljesség, és az öröm felé kalauzol vissza minket, még akkor is ha konokul kötődünk jól bevált, régóta nem működő módszereinkhez, mint a hazugságok, a képmutatás, az önámítás a kifelé szereplés és belül rohadás dolgai. Lassan de biztosan visszatér a fény, és a gömbjeink megtelnek szeretettel és a hideg, végtelen óceán fagyos tetejére kecmeregve, feloldják az ezer és ezer, meg ezer éves fagyokat. Én legalább is ezt érzem és ebben hiszek, bár ez is csak egy a sok golyócska közül. 

Svédek mondják Möj-möj :)

Nos, megérkeztem a világ, egyik tetejére! A földre, amit egykor bátor viking harcosok vizelete és vére mosott. Az országba, aminek határait, hegyek és tengerek mossák. Az IKEA országba, ahol válogatás nélkül, minden fából és kőből van :D.


- Köplekergető???
- Möy, köplegitrödregen!
- Klös - mondta, és sértetten kettőt hátyyralépett! :D

Lidércfény

Tűnékeny kis csillámlásra lettem figyelmes a minap az ablakom előtt. Egy valami tündérszerűségnek tűnő csoda röppent el előtte, és mintha mutatni akart volna valamit. Nem is haboztam, és hamar kikeltem az ágyamból, és bár a korai óra hidege reszketeggé tett, mégis nekilódultam. Felvettem, a csizmám, a nadrágom, és egy pulóvert, és kimerészkedtem a szabadba. Kint viszont meglepődtem. 

Amerre csak néztem, mindenhol emberek álltak és tátott szájjal az égre, és rám néztek. Mindegyikük egy csoda volt, mert akár csak a kis tündér, ki elrepült az ablakom előtt, fényből voltak. Szép, ragyogó fényű, csodálatos lények, akik nem hasonlítottak egymásra, és mégis annyira hasonlóak voltak. Mind néztek és csak engem figyeltek. Én zavaromba csak ennyit tudtam mondani: 

- Üdv - és intettem. - Remek napunk van, nem igaz? 

Erre csönd lett a válasz és három apró teremtmény előbújt a ruhám ujjai közül, olyan kicsik voltak, hogy korábban én magam sem láttam őket, és játékosan húzni kezdtek, el az emberek elől, el a házamtól, el a biztonságomtól, oda ahol még nem jártam, fel egy dombra. Zölddel fedett kicsiny dombra, és ott leültettek. Utána csend lett, és egyszer csak kisütött a nap, egyenesen rám, a homlokomra. Én annyira elcsodálkoztam, hogy hirtelen még levegőt sem vettem, és akkor egy hang megszólalt.

- Miért alszol még mindig kisfiam? 

- Apa... te vagy az? 

- Igen drágám, és azt kérdezem, miért alszol még mindig fiam? Az emberek már várnak, és te még mindig alszol... ez így nem jó.

Nem tudtam választ adni a kérdésre, mert hirtelen elbőgtem magam és minden ami volt tünékeny csodává olvadt, és egyszerűen csak felébredtem. 

Tükröm

Tükrömbe nézve beleájulok a hajnalba. Egy újabb végtelen nap, aminek bár még csak a kezdetén tartok, de máris tudom, hogy miután, mi jön, és mégse. Tegnap még egy csodás varázslat ábrájába bonyolódva igyekeztem ellopni a napot, ma pedig már megint egy szürkeségbe mártott pillanat kalimpál felém, hogy adjam fel. De nem fogom! 

- Na mi van? - kérdezem a tükrömet, miközben Ő, förtelmes fintort torzít az arcomra - Kellene egy jó kis reggelt indító kávé, vagy egy nagy pofon? Vagy talán mind a kettő, hogy valahogy kinézz és összeszedd magad? - a tükör nem válaszol, csak meredetten bámul az arcomba - Na mi van megkukultál? - kérdem dühösen és erőszakkal préselt ujjal tolom ki a fogkefémre a fogkrémemet - Na nehogy azt hidd, hogy ennyivel elintéztük - mondom dacosan, és közben jókat somolygok, hogy milyen hülyén nézhetek is ki. Félig fogpasztás fejjel, és szakállal, ahogy egy veszedelmes fogkefét előre szegezve, fenyegetem a tükröm, vagy épp a tükörképem, már nem is tudom melyiket  a kettő közül - Jól van ma te nyertél, de holnap, holnap különleges nap lesz, ugye tudod? Persze, hogy tudod, érzed te a zsigereidben, hogy nem lehet minden nap a tied. Holnap az én napom lesz, HAHA! Igen, holnap szerda, és akkor majd jól elkaplak. Nem lesz több kifogás, mindent megcsinálsz amit mondok, és végleg felszámoljuk ezt a kis kettőnk között lévő, csöpp kis ellentétet! Majd csak figyeld meg! Úgy lesz, ahogy én akarom! 

Ezen intermezzót követően neki is kezdtem a napnak, és másnap holnap, vagyis szerda lett, és a tükör elé léptem.  Valahol ekkor mélyen, legbelsőbb, legsötétebb énem, jót röhögött magában, és csak bámulta külső szemlélőként, hogy mit szenvedek én itt össze. de én nem adtam fel. Mordultam egyet, megráztam magam és a tükörbe vágtam: 

- Nem is vagy te férfi, csak ott bá... - ebben a pillanatban a tükörképem megelevenedett és jól arcon csapott. Ez meglepett, felkeltett, és összetört, úgyhogy soha többet nem szemtelenkedtem vele, és jó gyerek lévén időben felkeltem, beágyaztam, megmostam a fogam, elolvastam az aznapi újságot, és levittem a szemetet, majd egyik pillanat eltűnt a másik után, én pedig némán megtettem mindennap a dolgom, és soha többet nem szidtam magam, eme szóban forgó fürdőszobai tükör előtt. 

Ki kell mennem

Hazug világba csöppent, kátyúba fulladt a valóságom. Nem is igazán kívánom, hogy kikeljen onnan, mert ott annyira kényelmes. Nincs benne semmi ami eltántoríthatna a hazugságoktól, ami minden élő, lélegző lelket bilincsbe ver. De mégis, valahol mélyen kívánom a szabadságot, vágyom rá, hogy elég erőm legyen felkelni, és kinyúlni a világon túlra. Oda, ahol a csillagok fénye ragyog, oda, ahol nincs hazugság, csak a végtelen tiszta fény, ami mi magunk vagyunk. Érzem, tudom, hogy már közel a szabadság, de még mindig oly nagy a sötétség és oly sok a hazugság. 

Ha lenne lányom, édes lenne, kicsi szőke fürtjei mindig a szemébe hullanának, és égő kék szemei lennének. Nem azért mert én ilyen vagyok, hanem azért, mert Ő ilyen lenne. Méltatlan, huncut ajakbiggyesztéssel figyelne és nevelne, tanítani, valahogy így: 

- Apa-apa, mikor kelsz már fel? Mikor nyúlsz már ki a világ felé? Mikor adod ki a hangod, hogy a világ végre meghallja, amit oly régóta vár? Miért nem kiáltod ki nekik, hogy SZABADSÁG?

Ha lenne lányom, és nem csak a halál kísértene, ezt kérdezné, és én nem tudnám mit válaszoljak neki, mert elakadtam. Csak nyújtogatom a kezem, és csak a sötétet markolom, és ennyit mondanék: 

- Édes kincsem. Alig van valaki aki hallja amit mondok, alig van valaki aki hisz is nekem. Én magam sem tudom mit higgyek és mit tegyek, mond kincsem, hogy állhatnék így mégis a világ színe elé? 

- Pontosan így apu, hiszen te is csak egy ember vagy, és ki kell menned! 

Csillagtolvajok

- Philip? 

- Igen Charlie? 

- Mi kell egy bolygó kirablásához? 

- Hogy mi van? 

- Szerinted - nézett komolyan Charlie Philipre - mi kell egy bolygó kirablásához? 

- Huh öregem, hát most rendesen megfogtál. Hm... lövésem sincsen, de talán Herbert, Herbert ő tudja. 

- Miből gondolod? 

- Hát mert múltkor mesélte, hogy ő meg valami haverja az Alfa kvadránsból, feltörtek egy holdat, gondolom, akkor ezt is vágja. 

- Áh, értem. Jó akkor menjünk át és kérdezzük meg. 

- Most?

- Igen most. 

Charlie és Philip, azonnal fel is kerekedtek, hogy megkeressék Herbertet, és némi keresgélés után, meg is találták legkedvesebb műhelyében. Philip előzékenyen kopogott, de Charlie türelmetlen volt és azonnal berontott. 

- Herbert! Azonnal mond el nekem, hogy mi kell egy bolygó kirablásához? 

- Neked is jó napot Charlie - köszönt Herbert, anélkül, hogy a munkaasztalán bütykölt dolgából felnézett volna. 

- Mi va... 

- Neked is szép napot Herbert - vágott Philip Charlie mondandójában, aki szikrázó szemekkel nézett rá, szemtelenségéért. - Gondoltuk, hogy beugrunk hozzád, és megnézzük, min dolgozol éppen, meg megkérdezünk, hogy esetleg nem tudod e, hogy mi szükséges egy Planetáris öööö... Place-intervencióhoz? 

- Mihez - kérdezte Charlie? 

- Hm... - gondolkodott el Herbert és szemüvegét levéve hümmögve morfondírozott - Nem. 

- Na, ne! - Csattant fel Charlie - Nekem Philip az előbb azt mondta, hogy te tudod, hogy hogyan kell kirabolni egy bolygót! 

- Valóban ezt mondta a cimborád, Charlie? 

- Igen, meg azt is, hogy te meg valami részeges haverod, már törtetek fel egyszer egy holdat, úgyhogy elő a farbával öreg! Hogy kell kirabolni egy bolygót? 

Philip szíve egyre hevesebben kezdett verni, ahogy a szemtelen cimborája, minden modorosságot nélkülözve faggatni kezdte az öreg Herbertet, de az néma csendben megfordult és egyenesen rájuk nézett. Még csak a homlokát sem ráncolta, ami nem volt rossz előjel. 

- Hát drága Charlie, egy bolygó kirablásához 3 dolog kell. 

- Igazán? És mi lenne az a három dolog? 

- 1, egy jó nagy inváziós flotta. 

- Igen. Remélem jegyzetelsz Philip! 

- Hát persze, hogy jegyzetelek - hagyta rá Charlira a dolgot Philip. 

- 2, jó média, ami azt mondja, amit ti szeretnétek, hogy halljanak, és aludjanak a lelkek. És a 3., nos azt nem tudom. 

- Mi az, hogy nem tudod - csattant fel Charlie - hiszen te mondtad, hogy 3 dolog kell! 

- Igen, mondtam, csak én se tudom, hogy mi a 3. csak azt, hogy még valami kell. - Mondta Herbert, és azzal, mint aki jól végezte dolgát visszafordult a munkaasztalán található órához. 

- Hát én még soha nem hallottam ilyen badarságot, hogy valaki ne tudjon 3 kicsi dologból, pont hármat megjegyezni. Mi bajod van neked Herbert, hogy ennyire átkozottul hüly.... 

- Nagyon köszönjük a segítséget Herbert - vágott ismét Charlie szavába Philip, és már tuszkolta is a pulykavörös cimboráját kifelé az ajtón, aki persze még vagy egy órán át tajtékzott, amin roppant mód jól szórakoztatta az öreg óraműves Herbertet. 

- Most mégis mitévők legyünk Philip? - kérdezte Charlie az eset után pár órával, amikor már kellően kitombolta magát. 

- Nem tudom Charlie, szerintem ez az egész annyira nem fontos, meg amúgy is csak teoretikusan kérdezted ezt nem? - nézett őszinte bizakodással barátjára Philip de Continue, egyike azon hét elemnek amit a tudósok soha nem találtak meg. Sajnos viszont a válasz nem az volt amit hallani szeretett volna, és három hónappal később már útban is voltak a Föld felé, hogy Charlie de Viancia vágyait kielégítve, gyíklényes maszkot húzva fejükre, kirabolják azttat. 

A terv remek volt és az első két pontot hibátlanul véghez is vitték, azonban sajnos az utolsó pont több hétnyi tervezése és gondolkodása után sem jött elő számukra, úgyhogy improvizáltak és végül az erősebb akaratú jogán, Charlie ötlete győzött, így a harmadik pont a Varázsoljunk minél nagyobb sötétséget odalentre lett, ami bár papíron jól nézett ki, de sajnos pont a földön, vagy két tucat magasan képzett fénylény is élt, akik azonnal kiszúrták őket, és igen hamar elkapták őket. Így hőseink terve dugába dőlt és összesen annyit sikerült elérniük, hogy még az elkapásuk pillanatában Charlie de Vinancia, egy hirtelen mozdulattal lenyelte a bolygó valamire való, és egyetlen napját, és így ők lettek az első hivatásos csillagtolvajok, akiket ilyen bűncselekmény miatt elítéltek.  

Zűröm a Holddal

Éjjel nézem a Holdat.

Időnként figyelem a Napot is, de az gyanúsan csendben marad, ha a csillagoké a főszerep. Úgyhogy marad nekem a Hold. Hatalmas ezüsttárcsa, ami csak arra szolgál, hogy mint valami higanytócsa bámuljon az arcomba. Időnként itt látom, időnként ott tűnik fel. Van, hogy egyszerűen csak fényes, máskor pedig narancsba, vörösbe öltözik. Igazi kis szuka, mindig van rajta valami új. Van, hogy félszegen csak egy-egy részét mutatja meg, máskor pedig akár tegnap, telibe pakolja magát és mindent elfoglal az égen, akár valami hatalmas királynő. 

Nem szeretem. Nekem kissé csalfa, szokatlan, képmutató és valahogy olyan hazug. Persze ez elég furcsa egy égitesttel kapcsolatban, de én akkor is ezt érzem. Pedig jó a kapcsolatunk, hiszen gyerek korom óta az igazán izgalmas és fontos események alatt végig ő világított, és figyelt. Mint valami nagy, mindent látó szem. Mégse sikerült összebarátkoznunk, neki és nekem. Volt időszak, amikor nagyon szerettem, és csodáltam, aztán megtudtam, hogy Ő elvileg Nő. Ez meglepett, de továbbra is kedveltem, bár valahol a lelkem mélyén ezt mindig is tudtam. Mint valami csodálatos bálkirálynő....

Szóval van egy kis zűröm a Holddal :) 

Tágra-zárva

Csendben állok az ajtóm előtt, és nézek. Nem mintha nem ismernék fel egy ajtót, de akkor is csak nézek. Veszek pár méreten túli lélegzetet és nézek. Mintha csak annak élnék, hogy nézek. Beszeretnék menni, de... de nincs mit lenyomni, vagyis hiányzik a kilincs, az-az Isten adta kilincs, ami haza visz. Nincs rajta, talán nem is volt. Nem tudom, hogy mégis így mi értelme van egyáltalán egy ajtónak, de azért nem adom fel, erősen nézem, hátha nő rá valahogy egy kilincs. Esetleg, egy kicsinyke lyuk, valami zár, vagy csak egy retesz, valami amivel játszani lehet, hogy imitálva legyen a kinyitás eseménye, és én ezt kihasználva, a küszöb felett átkússzak... de nem, semmi ilyen sincs. 

Régre nyúlik már vissza ez a dolog, én és az ajtók. Mintha az ősidők kezdete óta csak ez lenne, állok az ajtóim előtt és keresem a helyet, várok arra, hogy elálljon kint az eső, vagy bent ne legyen végre már sötét, de valójában, valójában csak állók, és figyelem az ajtót. Azt az egy ajtót, ami örökké be van előttem zárva, ám mégis úgy érzem, mintha nyitható lenne, pedig csak csalóka ábránd, amit a szél okoz. Igen a szél, ahogy végig fújja a hajam, és belekap az ajtó aljába, időnként megrezegteti. Akkor azt hiszem, hogy mindjárt kiold a nyelve, és lám, ímhol megérte várakoznom, hisz feltárul az egész nagy világ. De erre még nem került sor, bár tény, még csak alig ezeregyszázhatvanhét és fél esztendeje várok erre, hogy egyszer végre kinyíljon a beste. 

De tudod mit? Leszarom. Oldalra lépek, és hazudok mellé egy ablakot, piros kerettel, egy nagy csokor tujával a tövébe, mellé állítok egy létrát és két hazugot, akik közül az egyik fényes mosolyú nagyot halló öregapó, a másik pedig egy manó-gyerek, aki alig lóg ki a fű alól. Most, hogy ez így mind megvan, felveszek egy követ, megemelem, becélzom vele a piros keretes ablakot, és... kinyílik az ajtó. 

- Szervusz. Te meg mit akarsz azzal a kővel - kérdi tőlem, egy végtelen kedves fiatal lány. 

- Hát, én, ő... ez csak egy súlyos teher amit cipelek. 

- Áh értem - mondja okosan nézve - és miért nem teszed le? 

- Hát mert már úgy hozzászoktam, hogy cipelem, meg mert nem tudom, hogy kell letenni... 

- Gyere had segítsek - mondja a lány és a nyitott ajtón át mellém lép. Finoman megfogjam kezem, és kiveszi belőle a követ. - Látod! Összesen ennyi - mondja mosolyogva, és a kővel a kezében indul vissza az ajtó felé. 

- Várj! - kiáltok utána - Várj kérlek! Nem lehetne, hogy bemegyek veled, oda a mélybe? 

- Jaj kedvesem - mosolyog rám - Dehogy lehet! - Azzal az orom előtt becsapja az ajtaját. 

Hát ilyen az élet, bokros teendőink közé bujtatott, borsos szappanopera, ami nem kímél sem élőt sem holtat. Zárva tartott csukott ajtók, amik mögött furcsa lények élnek, kik bár segítenek tehermentesíteni téged és engem, de be, be soha nem engednének a világukba. Nem csoda, hogy kevés mostanában az igazán jó asztalos és sok az ajtón, vagy az azelőtt álló...  

Dakota

Három Dakota indián ül egy fa alatt és az egyik egyszer csak megszólal.

- Hm.
- Na ne!
- De! Azt gondolom, hogy HM, és időnként még talán azt is, hogy "Az anyja...".

Ennyi!

Három Dakota ül egy fa alatt és örökké hallgatnak :D