Nincsenek rejtélyek

Nincsenek rejtélyek, mert a rejtélyekhez emberek kellenek. Legalábbis kettő. Nálam viszont csak egy van, és az nem elég ahhoz, hogy rejtélyek legyenek. Nincs mit megoldani, nincs mit megérteni. Ha van, hogy falnak ütközöl, és hiába próbálod megkerülni, megmászni, ajtót vagy ablakot találni rajta, akkor itt az ideje felismerni, hogy hiábavaló minden. A FAL az csak FAL marad, nem érdekes, hogy te mennyire szeretnéd, ha több is lehetne…

Köszönöm a leckét! Ígérem, egy életre megjegyeztem.

Vigyázz magadra…

Kettyósság!

Nos, a Kettyósság egy olyan alkoholmámoros állapot, amikor minden lehet, de semmi sem elérhető. Egyfajta részegség némi eleganciával és humorral. Szóval összességében az az állapot, amelyben ÉN MOST ÉpPen leledzem… Jó!

A lényeg! Soha ne tegyétek a cserepes virágot az öreg sündisznók szarvashibái mellé, mert burjánzó kitudjamivé fejlődik, amely pár hét múlva letépheti a fejeteket!!! :D:D:D:D

ÉRTITEK??????????

Merengő az őszinteséghez...

Tudjátok, van az úgy, hogy nincs ihletése az embernek. Sőt, van az úgy, hogy valójában tele van gondolattal, érzéssel és vágyakkal. Millió rejtett dologgal, olyan apró hangyányi, tünékeny varázslatokkal, amelyek annyira csak az övéi, hogy nincs igazán kedve senkivel sem megosztani. Ilyenkor némul el a kéz. Esik ki a toll, és válik csendessé a papír. Ekkor van, hogy az író és alkotó végiggondolja, hogy valóban akarja-e, hogy ennyire megismerjék. Szeretné-e, ha tényleg ilyen sokat tudnának róla azok a merész kevesek, akik sorait olvassák. Sokáig pont ezért nem is akartam, hogy nyilvánosan írjak. Vagyis igazság szerint, hogy egyáltalán írjak. Mert a papírnak nem lehet hazudni.

A szavakat kimondani egyszerű. Na persze, nem minden esetben, de általában, leggyakrabban mégis egyszerű. De az írás! Az írás az megmarad, nyomot hagy a múltban, és meghatároz a jelenben. Sok minden történik velem, és sok olyan is, amit talán szívesen leírnék, csak hogy őszinte legyek. Hogy minek az őszinteség? Az azt hiszem, azért kell, mert az olvasó mind műértő és érző lény. Valódi igaz lelkek pici hada, akik tudják, hogy melyek az igaz és valós szavak, és mik azok, amelyekkel csak a sorokat igyekszünk nyújtani, és a papírunkat megtölteni. Ugyanezzel az érzéssel veszi észre azt is az olvasó, ha valami mögött valós értékek, igazi gondolatok és érzések húzódnak. Jogosan untatják ugyanakkor a hosszú és értelmetlen sorok, azok, amelyek csak terelnek vagy maszatolnak az életben.

Lehet, hogy rosszul vélem, de igazság szerint úgy gondolom, hogy mindannyiunkat ezek az értékek érdekelnek, különben nem olvasnánk, csak bambán néznénk.

Szóval, én ezért tartom fontosnak, hogy őszinte legyek, miközben írok. De ez már egy ideje megint nagyon nehezen megy. Ennek oka: konfliktusaim egész hegye verdesi mellem, és nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Vagyis azt tudom, hogy mit kéne tennem, és azt teszem is, de azt nem tudom, hogy akarok-e erről komolyabban beszélni. Szeretném-e feltárni, és a mélyére hajtani a kedves olvasóim fantáziáját. Megismertetni mindazokkal a dolgokkal, amelyek valójában minden nap foglalkoztatnak. Ezért is keverem ily merészen lapjait a szavaknak, rejtem címkék alá, és hazudom vicces történeteknek, amikor erre az oldalra vések. Teszem ezt azért, hogy adjak is meg ne is, hogy lássál is meg ne is, hogy írjak is meg ne is. Komikus egy helyzet, elismerem.

Persze az is lehet, hogy csak panaszosan kívánom megugatni a holdat, és titkaimat a lelkem rejtekében hagyva reklámot verni a harangnak. Összességében úgy érzem, hogy ez se nem szórakoztató, se nem érdekes mások számára. Minek is töltsem hát meg az amúgy is fáradt szemeket olyan gondokkal, amelyek nem is tulajdonosainak vállait nyomják. Egyszerűbb és rendesebb ennél a csend, az Isten adta csend, amelyet csak figyelni se kell, mert ott van mindenben, és ott lakozik mindenkiben.

Mint mindennek, így ennek is van folytatása, de az csak neked szól, és csak a te szemed előtt látható!

Bolond szerelmes

– Apa?

– Mondjad, kicsi fiam.

– Milyen a javíthatatlan szerelmes?

– Oh, kicsikém, az egy nagyon fura ember.

– Olyan, mint mi?

– Nem fiam, ő más, mint mi. Kicsit szeleburdibb, ösztönösebb, szabadabb és kötöttebb is egyszerre, mint mi.

– Akkor mi a jó ebben?

– Nem tudom, talán az, hogy azt látja, amit mi nem. Talán az, hogy ismeri azt, amit mi nem. Tényleg nem tudom, fiacskám.

– És te voltál valaha szerelmes?

– Igen, fiam, egyszer.

– És ki volt az? Anya?

– Nem, kisfiam, nem az édesanyád.

– Akkor ki?

– Egy néni. Egy tünemény, akit te még soha nem láttál, mert nem látszódik, csak ha könnyek áztatják a tükörképét.

– Könnyek a tükörképét? De miért?

– Azért, mert ő csak a mesékben létezik.

– Valóban?

– Igen. Ott, ahova nem juthat el akárki. Ott, ahol csak akkor járhatsz egyik helyről a másikra, ha képes vagy repülni!

– Repülni, apa? De hiszen az lehetetlen.

– Az élet egésze lehetetlen, drágám. Olyan apró, kicsi, jelentéktelen dolgokból lesznek akkora méretű csodák, hogy azt mi még csak elképzelni sem tudjuk. Mi ehhez képest az, hogy valaki repül?

– De hát akkor sem lehet repülni, apu.

– Látod, kicsikém, ezért nem leszel te soha szerelmes.

– Miért?

– Mert ha valaki valóban szereti a másikat, akkor képes érte a lehetetlenre is.

– Mint például? Te csináltál valaha is olyat, ami lehetetlen volt?

– Nem… nem igazán. Csak egyszer.

– Mi volt az?

– Átléptem a tükrön!

Ma holnap!

– Ma holnap van?

– Hogy mondod?

– Semmi, semmi kicsim, csak azon gondolkodtam, hogy milyen jó veled lenni.

– Tudom. Nem szeretsz egyedül lenni, ugye?

– Neeemmm. Nagyon nehéz, meg annyi kérdés van, amit meg kell válaszolni.

– Tudom, de itt vagyok veled, ne aggódj.

– Nem aggódom… Á, ez nem igaz. Nagyon aggódom miattad, hogy jól vagy-e, hogy megtalálod-e helyed, hogy nem vagy-e te is nagyon egyedül, hogy boldogulsz-e a gondjaiddal.

– Tudod, hogy jól vagyok…

– Tudom, hogy ezt mondod, de azt is tudom, hogy sokat dolgozol, és azt is tudom, hogy nagyon félsz, meg azt is, hogy minden zavaros körülötted, és azt is tudom, hogy nem tudok ennél most többet segíteni neked. Csak szurkolok, sokat gondolok rád, és igyekszem magam is helyre rakni, hogy teljes legyek. Meg még azt is tudom, hogy gyönyörű vagy.

– Jaj, már megint kezded! Csak hízelegsz meg bókolsz, és tudod, hogy ezzel zavarba hozol…

– Tudom, de tényleg gyönyörű vagy, és én nagyon szerencsés, hogy láthatlak…

– Bolond vagy, és nem is látsz!

– Lehet, de nem kell ahhoz szem, hogy az ember lássa azt, amit igazán szeretne…

Tudjátok, hogy van ez?

Magunkat zárjuk be! Nem kicsit, hanem nagyon.

Eltemetjük a múltunk és hibáink, tetteink és bűneink elől menekülve futunk, rohanunk, és igyekszünk elbújni. Pedig mint most megtudtam, nincsenek is bűnök, csakis hibás, gonosz döntések. Olyanok, amivel rosszat teszünk, és ezt tudjuk már akkor is, amikor ezt megcselekedjük. De nincs ki ítélkezzen felettünk, nincs bíránk, nincsen tárgyalóterem, sem kapros szakállú, kegyetlen Isten. Csak mi magunk vagyunk, és a kicsi magunk, ami érzi, hogy rosszak vagyunk, hogy bűn az, amit elkövetünk, és kiált, figyelmeztet, de nem vesszük figyelembe, hogy hibásan, dühösen, félve vagy nagyon akarva valami olyat teszünk, amit nem lett volna szabad. Ez elől futunk, és ez köti gúzsba a kezünk. De van megoldás! Mind magunkban hordjuk a megoldást, mind magunkban őröljük a tetteink súlyát, és mind MI felelünk azért, akik vagyunk, és tudunk megbocsájtani annak, amik valaha voltunk, elfogadni bűneik, és kinyújtani kezünk, hogy továbblépve képesek legyünk megtenni és megérteni, hogy mi is a mi dolgunk.

Azt hiszem, ez ma nekem sikerült, és nagyon hálás vagyok érte mindenkinek, aki segített. Édesanyámnak, édesapámnak, nővéremnek, Dorkának és neked, Kobold. Sajnálom, amit tettem, és egyszer majd elmondom, de most még sok lenne a jóból, és nem tartunk még ott.

Köszönöm továbbá az új barátomnak, Tádénak és annak az egy nagyon, de nagyon réginek, akinek sajnos már a nevére se emlékszem, igaz soha nem is tudtam. Csak azt tudom, hogy nagy volt, erős, jó és mindig vidám. Erősebb és sokkal jobb, mint amilyen én valaha is leszek. Ő volt a társam és barátom, álmaim őre, szövetségesem és mind az a sok, ami csak egy őrangyal lehet. Köszönöm neked, barátom, hogy ilyen sok éven át, mindazok ellenére, amit tettem, kitartottál, köszönöm, hogy nem engedted el a kezem, köszönöm, hogy vezettél sorsomon, és mindig, még a legkomiszabb pillanatokban is kitartottál, bíztál bennem, és hogy végig velem voltál!

Mindent nagyon köszönök!

A tó!

Madrick és Micheal gyakran jártak a Harangháti kisvendéglő hátsókertjében elterülő tó partján. Egy alakalommal azonban Madrick valami különösre lett figyelmes.

– Hé, Mich! Ezt figyeld, öregem!

– Mi van, Mad?

– Nem hiszed el, ember, beszarás, de fodrozódik a víz.

– Na és mi ebben a meglepő?

– Az, baszki, hogy egy fej is van benne!

– Hogy mi?

– Igen, nézd!

Micheal közelebb sétált barátjához, és neki is leesett az álla, amikor észrevette, hogy az mire mutat.

– Jézusom, de hiszen ez… ez képtelenség!

– Tudom, Mich, tudom én, de akkor is ott van!

– Igen, anyád, hogy ez mekkora egy dög!

– Ja! Van nálad telefon, hogy lefotózzuk?

– Nincs, baszki, pedig azt hittem, hogy elhoztam, de nem, nincs nálam.

– Az most nagyon kár…

– Az bizony… – mondta Mitch, majd bekapta mind a kettőjüket a tómélyi szörny! :D

Vége! 

Mellém heveredve

Magam mellé heveredve, idegen érzést érve piszkálom magam. Nyúzom sóhajba mártott gondjaim, és azt veszem észre, hogy javulok. Értve érzem magányom, és látom hajnalát jövőmnek. Borúba öntve tárom hát ezt mind magam elé, és elválva, mélán bámulom magam okozta te sebeid. Heverve hallom az órát, így megvetem lábam és kérdem a tavat:

„Mikor megyek, kérlek, mondd, mikor megyek végre haza? Mikor mondod, elég volt és bocsájtasz meg végre nékem? Hol van az a pont… a pont, amely mutatja, nem kell tovább féljek, nem kell tovább remélnem, s nem kell tovább hazudnom. Nem kell tovább mélán merednem, mert megjöttem, itt vagyok veled és hazaértem.

Rétjén ülünk majd a tájnak, mit nem láthat a szem. Halljuk a hangját a szélnek, mit nem hallhat a fül. Érezzük a melegét a napnak, mit nem érezhet a bőr. Mi pedig csak ülünk s bámuljuk az eget, hálát adva mindennek, hogy mégis létezel, és hogy én is létezem. Hálát adva annak, hogy ez nem ködből font egy illúzió, de maga a valóság. A pihekönnyű, édes, egyszerű, tiszta valóság.”

Ekkor leszek teljes, olyan, mint valaha voltam. Vidám, szabadnak született harcosa a Holdnak. Egy kölyök, aki legyőzte a vadját, és kísértette a szelet. Meglovagolva a kaszást és felismerte a titkát a létnek. Mikor leszek ilyen, mondd meg nekem, kérlek, te drága tó!

Sokat hibáztam, most már látom. Gyerekként és felnőttként is annyira sokszor oly rosszakat tettem. De nem mert gonosz vagyok, csak mert féltem. Egész életemben csak féltem. A magánytól, a haláltól, a drámáktól, a lehetőségektől, de talán legfőképpen a kudarctól és attól, hogy nem tudok megállítani olyat, amit nem is ismerek. Nem tudom, és nem is ismerem minden okát vagy indokát az életemnek, de e kevesek között legalább már egyet-kettőt ismerek. Egy – szeretlek, Kettő – mennem kell. Három – menned kell.

Láttalak, ahogy távolodsz, és mosollyal az arcodon csalogatsz, hívsz és mutatod, hogy menjek utánad. Értem! Esküszöm, hogy értem, és igyekszem is. Igyekszem, megfelelve a kérésednek magamra hányni mindazt, amit elkövettem. Kitálalni és újraélni. Megteszem… esküszöm, hogy végre megteszem. Előre lépve beleveszek a sűrűjébe, oly mélyre hullva, amilyen mélyre csak lépnem kell, és még azon is túlra… Hazamegyek… Vissza oda, ahonnan jöttem. Megkereslek s felkeltelek.

Lelket lehelek a hidegbe, mi körbe vett, és felrázlak. Megkínálva azzal, amit én kaptam, azzal, amit éreztem mikor először magamra bukkantam. Először hosszú-hosszú évek után, azon az áldott, fájón szép napon.

Változás

Harmadszor martam kapkodva bele saját hajamba. Nincs megállás, sem lassítás, minden mozog, változik, cserélődik. Régi arcok előjönnek, újak eltűnnek, és még újabbak elém sietnek, hogy egy angyal lopta pillanatra mellém szegődjenek, majd megint elvesszenek. Persze soha semmi nem örökre, csak egy időre. Ki tudja, mennyi időre. Minden mindig rohan, cikázik, változik és bonyolódik, hogy egyszerűbbé legyen, vagy épp még komolyabbá érve üsse fejem a fenébe, hogy értetlenné tegyen.

Végre alakulsz, végre valamerre elindulsz, de már az első lépések is annyira nehezek. Annyira nagyon nehezek és hosszadalmasak. Keservesen szélesen tárják őket elémbe, hogy görnyedve nyessem, hajtsam előre.

Tudod, milyen érzés megérkezni? Olyan, mintha a levegőbe ütnéd a fejed búbját, és várakozón néznél a teliholdra, hogy miért nem érti mondandód.

Kevesen vannak, akik értik ezt, még kevesebben, akik szemébe is néznek ennek a gondnak.

Nocsak

– Nocsak!

– Hogy mondod?

– Hát úgy, hogy Nocsak!

– Na! Mi van? Nem szoktál így viselkedni.

– Hm… nem is tudom, csak tetszik a szó hangzása…

– Nekem viszont nem tetszik a hangsúlya! Biztos van valami… gyerünk, bökd ki.

– Hát jó. Szóval úgy néz ki, hogy holnaptól pillangó leszek!

– Pillangó? Éjszakai?

– Nem, te disznó! Rendes, fasza, valódi, nagy és szép pillangó. Olyan, amely mindig szép, amelyre ha rásüt a nap, akkor azt azért teszi, hogy megcsodálja a szépségét. Olyan, amely ha repülni kezd, meghajolnak előtte a mezők virágai… Olyan felnőtt és szépséges, valódi lény, amelyből alig akad néhány példány.

– Huh, ez nagyon jól hangzik. Gratulálok. És mikor esedékes a pillangóvá válásod?

– Igazság szerint folyamatos, de a végső fázis tavaszra várható. Égig repülök majd serény szárnyaim segítségével, és lehozom a csillagokat, akár még neked is egyet.

– Tényleg?

– Igen… Miért nem hiszed el?

– Elhiszem! Neked mindent elhiszek. Amit a fejedbe veszel, azt mindig meg is csinálod, és ez jó! Irigylésre méltó és jó.

– Na és veled mi lesz? Te nem akarsz pillangó lenni?

– Neeemmm, kedves. Kedves, de nekem nem állnak jól a színek. Meg amúgy is én a feketét választottam. Szóval nem hiszem, hogy valaha is pillangó leszek.

– De akkor mi akarsz lenni? Nem akarsz több lenni, mint ami most vagy?

– Nem, én csak annyi és az akarok lenni, ami valójában most vagyok. Ennyi és ez mindig.

– Na és mégis mi lenne az, mert hogy nem pillangó vagy, az egyértelmű, de hogy nem is akarsz az lenni…

– Nem mindenki lehet pillangó, vannak, akiknek másnak kell lenniük, különben olyan egyhangú, kihalt és üres lenne a világ, úgyhogy én inkább a Mikulás leszek. :)

– Most ugye csak viccelsz?

– Nem, frankón, egy nagy seggű, remekbe szabott, kicsit dagadt Mikulás. Az a fajta, amelyik elrejti zsenialitását, amellyel súlya ellenére képes bárhova felmászni, és bármilyen kéménybe benyomulni. Olyan nagy piros izé, amiről mindenki mindent tud, de valójában senki soha nem látta. Egy valódi fantom, december 6. pirosra dagadt Batmanje, aki nem riogatja a gyerekeket, hanem ajándékokat és meséket visz nekik… Ennél tovább még soha nem gondoltam.

– Ez nem is olyan rossz, de egy oltári nagy baromság.

– Miért, a pillangó jobb?

– Igen és sokkal reálisabb!

– Ja, hogy a hernyóból pillangó lesz, az reális, de a Batmikulás az smafu, mi?

– Most ugye csak hülyéskedsz?

– Nem, ez komoly. Majd csak figyelj! 

– Szemtelen és teljesen hülye vagy.

– Igen. De ez a dolgom, különben kiszámítható és egyszerű lennék, az meg hogy mutatna a szélnél?

Búcsú a kedvesemtől.

Hajas papírba csavarva, örökre lezártam lényem egy részét. 

Belefojtva mámoros új dolgok tengerébe, botorkálva akár egy vén, fogatlan aggastyán, csoszogok lassan az életem felé. 

Ma elveszítettem valamit, valamit amiről önként mondtam ugyan le, de hiánya mégis fájó. Nem lehet, és nem is könnyű, tizenegyszer-ezer percet feledésre ítélni. Nem könnyű és nem is egyszerű, minden édes tavaszt, rongyba tekerve, nehezékhez kötve kút fenekére vetni. Oly mélyre, hogy többé ne lássam. Oly mélyre, hogy többé hangját ne halljam.  

Vívtunk mi harcot épp eleget, de voltak szép napjaink is. Lustán elterülő édes pillanatok, soha vissza nem térő apró kicsi mozdulatok, haragos, piciny összecsapások egész seregnyi hada. S még hány emlék, érzés, döntés, harag, szenvedély és hányszor sok szeretve lenni jó alkalom? Hány és hány évnyi mese, és a valóságtól fintorgó, vad zuhataga az életnek. És te kitartottál, én pedig kitartottam. 

Különösen fájó így ezt megélni, így, hogy nem átkozódás, sem nem harag vagy az irigység, hanem pusztán a szeretet vert közénk gátat, és adta kezünkre a döntést, hogy elengedjelek és elengedve legyek. Még akkor is fájó, ha temérdek sok fellege a gondnak takarta napjaink végén az eget, még akkor is nehéz volt, mert szerettelek és tudom, hogy te viszont szerettél. 

Nehéz szívvel készültem erre a napra, és még nehezebb volt a szívem ahogy láttam, hogy neked is mennyire nehéz. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak és sajnálom, hogy nem áll, és soha nem is állt módomban, ezt jobban, szebben, teljesebben, vagy okosabban megtenni. Hazug voltam, önző, lusta és gyáva, nem csoda, hogy ennél mind jobbat érdemelsz, és kívánok is neked ettől ezerszer jobbat. Nagyszerű ember vagy, és köszönök neked mindent, minden szépet mit adtál, legyen bár szó ajándékokról, amit szeretettből fonva gyártottál és lett ezáltal értékesebb mint bármi más mit valaha is kaptam. Vagy arról a sok jó dologról, amitől én magam is többé lettem, áldásos tevékenységednek hála, emberé érettem. 

Társak lettünk, barátok és testvérek, támaszai egymásnak a bajban, amiből sajnos eléggé kijutott az éveink alatt. 

Azonban ennek már mind vége! 

Kívánom, hogy úgy folytatódjon amit egyszer elkezdtünk, ahogy annak folytatódnia kell! Mindig csak előre, és soha sem hátra. Mert ami mögöttünk van az már csak a múlt, és ami előttünk áll, az mind még a szép és teljes élet! 

Egy neked, egy pedig nekem. Pont ahogyan annak lennie kell. :) 

Nagyon szerettelek, vigyáz magadra!  

K.D