Tudjátok, van az úgy, hogy nincs ihletése az embernek. Sőt,
van az úgy, hogy valójában tele van gondolattal, érzéssel és vágyakkal. Millió
rejtett dologgal, olyan apró hangyányi, tünékeny varázslatokkal, amelyek
annyira csak az övéi, hogy nincs igazán kedve senkivel sem megosztani. Ilyenkor
némul el a kéz. Esik ki a toll, és válik csendessé a papír. Ekkor van, hogy az
író és alkotó végiggondolja, hogy valóban akarja-e, hogy ennyire megismerjék.
Szeretné-e, ha tényleg ilyen sokat tudnának róla azok a merész kevesek, akik
sorait olvassák. Sokáig pont ezért nem is akartam, hogy nyilvánosan írjak.
Vagyis igazság szerint, hogy egyáltalán írjak. Mert a papírnak nem lehet
hazudni.
A szavakat kimondani egyszerű. Na persze, nem minden
esetben, de általában, leggyakrabban mégis egyszerű. De az írás! Az írás az
megmarad, nyomot hagy a múltban, és meghatároz a jelenben. Sok minden történik
velem, és sok olyan is, amit talán szívesen leírnék, csak hogy őszinte legyek.
Hogy minek az őszinteség? Az azt hiszem, azért kell, mert az olvasó mind műértő
és érző lény. Valódi igaz lelkek pici hada, akik tudják, hogy melyek az igaz és
valós szavak, és mik azok, amelyekkel csak a sorokat igyekszünk nyújtani, és a
papírunkat megtölteni. Ugyanezzel az érzéssel veszi észre azt is az olvasó, ha
valami mögött valós értékek, igazi gondolatok és érzések húzódnak. Jogosan
untatják ugyanakkor a hosszú és értelmetlen sorok, azok, amelyek csak terelnek
vagy maszatolnak az életben.
Lehet, hogy rosszul vélem, de igazság szerint úgy gondolom,
hogy mindannyiunkat ezek az értékek érdekelnek, különben nem olvasnánk, csak
bambán néznénk.
Szóval, én ezért tartom fontosnak, hogy őszinte legyek,
miközben írok. De ez már egy ideje megint nagyon nehezen megy. Ennek oka:
konfliktusaim egész hegye verdesi mellem, és nem igazán tudom, hogy mit kéne
tennem. Vagyis azt tudom, hogy mit kéne tennem, és azt teszem is, de azt nem
tudom, hogy akarok-e erről komolyabban beszélni. Szeretném-e feltárni, és a
mélyére hajtani a kedves olvasóim fantáziáját. Megismertetni mindazokkal a
dolgokkal, amelyek valójában minden nap foglalkoztatnak. Ezért is keverem ily
merészen lapjait a szavaknak, rejtem címkék alá, és hazudom vicces
történeteknek, amikor erre az oldalra vések. Teszem ezt azért, hogy adjak is
meg ne is, hogy lássál is meg ne is, hogy írjak is meg ne is. Komikus egy
helyzet, elismerem.
Persze az is lehet, hogy csak panaszosan kívánom megugatni a
holdat, és titkaimat a lelkem rejtekében hagyva reklámot verni a harangnak.
Összességében úgy érzem, hogy ez se nem szórakoztató, se nem érdekes mások
számára. Minek is töltsem hát meg az amúgy is fáradt szemeket olyan gondokkal,
amelyek nem is tulajdonosainak vállait nyomják. Egyszerűbb és rendesebb ennél a
csend, az Isten adta csend, amelyet csak figyelni se kell, mert ott van
mindenben, és ott lakozik mindenkiben.
Mint mindennek, így ennek is van folytatása, de az csak
neked szól, és csak a te szemed előtt látható!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése