Magam mellé heveredve, idegen érzést érve piszkálom magam.
Nyúzom sóhajba mártott gondjaim, és azt veszem észre, hogy javulok. Értve érzem
magányom, és látom hajnalát jövőmnek. Borúba öntve tárom hát ezt mind magam
elé, és elválva, mélán bámulom magam okozta te sebeid. Heverve hallom az órát,
így megvetem lábam és kérdem a tavat:
„Mikor megyek, kérlek, mondd, mikor megyek végre haza? Mikor
mondod, elég volt és bocsájtasz meg végre nékem? Hol van az a pont… a pont,
amely mutatja, nem kell tovább féljek, nem kell tovább remélnem, s nem kell
tovább hazudnom. Nem kell tovább mélán merednem, mert megjöttem, itt vagyok
veled és hazaértem.
Rétjén ülünk majd a tájnak, mit nem láthat a szem. Halljuk a
hangját a szélnek, mit nem hallhat a fül. Érezzük a melegét a napnak, mit nem
érezhet a bőr. Mi pedig csak ülünk s bámuljuk az eget, hálát adva mindennek,
hogy mégis létezel, és hogy én is létezem. Hálát adva annak, hogy ez nem ködből
font egy illúzió, de maga a valóság. A pihekönnyű, édes, egyszerű, tiszta
valóság.”
Ekkor leszek teljes, olyan, mint valaha voltam. Vidám,
szabadnak született harcosa a Holdnak. Egy kölyök, aki legyőzte a vadját, és
kísértette a szelet. Meglovagolva a kaszást és felismerte a titkát a létnek.
Mikor leszek ilyen, mondd meg nekem, kérlek, te drága tó!
Sokat hibáztam, most már látom. Gyerekként és felnőttként is
annyira sokszor oly rosszakat tettem. De nem mert gonosz vagyok, csak mert
féltem. Egész életemben csak féltem. A magánytól, a haláltól, a drámáktól, a
lehetőségektől, de talán legfőképpen a kudarctól és attól, hogy nem tudok
megállítani olyat, amit nem is ismerek. Nem tudom, és nem is ismerem minden
okát vagy indokát az életemnek, de e kevesek között legalább már egyet-kettőt
ismerek. Egy – szeretlek, Kettő – mennem kell. Három – menned kell.
Láttalak, ahogy távolodsz, és mosollyal az arcodon
csalogatsz, hívsz és mutatod, hogy menjek utánad. Értem! Esküszöm, hogy értem,
és igyekszem is. Igyekszem, megfelelve a kérésednek magamra hányni mindazt,
amit elkövettem. Kitálalni és újraélni. Megteszem… esküszöm, hogy végre
megteszem. Előre lépve beleveszek a sűrűjébe, oly mélyre hullva, amilyen mélyre
csak lépnem kell, és még azon is túlra… Hazamegyek… Vissza oda, ahonnan jöttem.
Megkereslek s felkeltelek.
Lelket lehelek a hidegbe, mi körbe vett, és felrázlak.
Megkínálva azzal, amit én kaptam, azzal, amit éreztem mikor először magamra
bukkantam. Először hosszú-hosszú évek után, azon az áldott, fájón szép napon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése