Bátortalan

James Welsh egy bátortalan kísérletet tett. Megpróbálta egyedül megszállni a Holdat. Igazság szerint ez a lépése annyira elkeseredett és csendes volt, hogy még csak a média sem írt vagy közvetített róla. Pedig Welsh teljesen komolyan gondolta. Mindent alaposan megtervezett és elő is készített. Csinált egy baromi nagy rakétát, épített hozzá kilövőállomást is, és még a visszaútra is elég felszerelésről is gondoskodott. Egy valamit viszont elrontott, nem volt elég eltökélt.

2011.11.11-én már minden készen állt a nagy kalandra. Háza körül szomszédjai, Mei néni, az öreg sütigyáros özvegye és még vagy három tucatnyi utcagyerek volt szemtanúja a hatalmas eseménynek. Alig reggelizett valamit az izgalomtól, és szinte remegő térdekkel lépett ki a harmadik emeleti lakása teraszára, ahol az égkékre festett Marika nevű hajója kilövésre készen feszített. Belebújt az antioxidánsokból összerakott, házi készítésű, vákuumfólia ruhájába, felvette a sisakot és a „tömeg” elé lépett.

- Tisztelt egybegyűltek! Kedves gyerekek! A mai napon csodálatos eseménynek lehetünk szem- és fültanúi. Én, James Welsh, a Winterburg utca 27. szám alatti lakos a mai nappal megindulok, hogy megszálljam a Holdat. A csodás égitestet, amely oly elárvultan néz ránk minden éjjelen, mintha csak könyörögne, hogy valaki végre magáévá tegye. Teszem mindezt nem pusztán önzésből vagy nagyravágyásból, de azért, mert elhatároztam, hogy olyan, hogy lehetetlen, nincs, és mint ahogy maguk is láthatják, a semmiből is képessé tudunk válni arra, hogy a leglehetetlenebb célokat is elérjük.

Ezzel odasétált a rakétához, felmászott az oldalához támasztott festőállványra, és onnan helyezkedett el az ülésben. Bekapcsolta a rendszereket, minden felzümmögött, és a filmekben látott módon ellenőrizte az összes műszerét a gépnek. Végül úgy érezte, hogy minden rendben, és begyújtotta a rakétát... Az azonban nem akart elindulni... Vagy jobban mondva James meggondolta magát. Az utolsó pillanatban elfogta a kétség. Felmerültek benne olyan kérdések, amelyekre nem igazán találta a választ. Például, hogy miért is akarja elfoglalni a Holdat. Hogy mi lesz a barátaival a Földön. Meg, hogy meg kell írnia a leckéjét.... és ilyenek. Egy másodpercig hezitált, aztán megrántva vállát kipattant a gépből, és a tömeg elé lépett.

- Minek mennék én a Holdra, ha egyszer minden, ami fontos, megvan itt is, a Földön?

Te vagy az író!

A héten nem mindennapi bókot kaptam. A párom, aki nálam régebb óta, többet, pontosabban és hivatásszerűen ír, egy édes, szextől és bortól terhes pillanatban az alábbit mondta:

- Ennek a végét találd ki, hiszen te vagy az író!

Wow!!!! Ennél komolyabb és szebb, illetve kedvesebb bókot már rég nem kaptam, mert hogy is lehetnék én az író egy tündér mellett, aki mindennap ezzel foglalkozik, és jobb is, több is, ügyesebb is. De ő tényleg komolyan gondolta, és minden mámoros pillanat ellenére nekem nagyon jól esett, és komolyan is vettem. Nagyon köszönöm, drágaságom, mert tőled hallva ilyet még inkább elhiszem, hogy van értelme annak, hogy időnként nekiesek a billentyűzetnek, teleszórva értelmetlen, fura mesékkel a hálózatot, amelybe mind belegabalyodva keressük a tutit. Nem is hezitálok vagy lustálkodom hát tovább, nekiesek életem első nagy könyvének. Az elsőnek a hét BESTSELLERből, amelyeket megírni tervezek. Az elsőnek, melynek címe már megvan: a Bestseller! :D

Rávetemedés

Az Írás kényszerként lépett fel velem szemben a minap. Egy életlen kést ragadott a kezébe, és fenyegetően a szemem elé emelte.

- Gergely! Írnod kell!

- Különben?

- Különben ezzel az életlen késsel vágom ki az értetlen részét az agyadnak.

- Oh, valóban? Ez nagyon hízelgő. És melyik része is lenne ez pontosan az agyamnak?

- Az eleje.

Elég határozott volt az Írás, így nem volt sem merszem, sem kedvem visszakérdezni, hogy ezt miből is gondolja, hiszen ennyi erővel akár a vége is lehetne. De ő eltökélt volt. Nem hezitált volna, és akár egyetlen rosszul elejtett szavam hatására is azonnal támadott volna. Persze nem úgy, ahogyan ő gondolta, hanem a maga sajátos módján. Úgy tudtam volna elképzelni, hogy rám ugrik, és addig csiklandoz, amíg kötélnek állva írni nem kezdek.

Szerencsére erre soha nem került sor. Elkezdtem írni, ő pedig lassan a helyére tette az életlen kést, és még csak köszönésre sem méltatva távozott. Különös egy alak. Időnként elgondolkodom rajta, hogy ez mind valóban megtörtént-e, vagy csak az elmém tréfált meg. Talán ez is, talán az is; a lényeg, hogy panasz már kevésbé érhet, hiszen mint ahogy te magad is olvasod, írok. :)

Pillanat

Szokatlan láncolatok egész sora. Egy szerkezet, amely kivédhetetlenül sodródik vagy szerveződik. Ezrek és ezrek vannak, amik egymásba hajolva vagy épp egymásra haragudva igyekeznek olyanná válni, amilyennek lenniük kell. Egyszerűnek.

Vannak, amik kékek, mások szürkék, megint mások feketék vagy épp sötétek. A legtöbb viszont aranyos, illetve színtelen sárga. Villódzó, szépségbe mártott, irizálóan kedves. Vasárnap van, és elveszek a pillanatokban. Egyiket követi a másik, és még alig mosakodtam le a tegnap esti sörbe rántott, baráti zöldet, máris nyakamon a következő: a másnaposságra jellemző, szellemes lila. Telve némi arrogánsan, ráncosan kacér naranccsal és eltökéltséggel, hogy haza kell érnem, hogy fürödjek. Így vált minden fehérre, és ahogy az arcomon csorog a víz... édes Istenem, de nagyon szép is az élet. Vasárnap van! Csodás, nap barnította, egyszerű vasárnap. Meleg van, és kint jönnek-mennek a népek. Én tiszta vagyok és jó szagú. Egy pillanat alatt lent vagyok újra a városban, és látom, hogy minden szikrázik a bűbájtól és a boldogságtól. Nincs több hó, nincs több hideg, csak a pillanat, és szépségem, annyi gyönyörű lány, annyi helyes fiú, és már itt is vagyok az öreg hölgyem ajtajában. A pillanat, amely rám ragadt, még tegnapi; holmik, koszok, sörös dobozok és temérdek sok rendbe rakni való. Végül a nyugalom. A tény, ami akkor köszön, amikor végre minden a helyén, kassza leszámolva, reggeli tálalva. Csend. Édes, reményteli, kedves csend és egy pillanatnyi SMS, mely egy gepárdszépségű lányt biztat, hogy hajrá.

Barátok jönnek, nevetünk, bolondot csinálva magunkból, és élvezve a pillanatot, hogy szünet van, süt a nap és élünk. Izgatottság van és játék, játék a szavakkal, játék a figurákkal és játék az élettel. Aztán megjössz, te drága gepárd, és mosolyogva, felkapva ismét mienk a pillanat. Csókkal keverjük el a lapokat, és meséléssel töltjük fel a lelkünk; remek egy nap, mondhatom.... 

Veszettség

Veszettség, finomság, édesség. Mind egykutya. Talán egy kis buksi. Szőrös, kicsi, sárga bunda, amely csak arra vár, hogy hazaérjek. De lehet, hogy valójában egy másfél méteres szobajeti. Az a fajta, amelyik heti két locsolással nagyszerűen elvan, és soha nem kérdez vissza, amikor enni adok neki. Nem is igazán tudom eldönteni. Amit viszont tudok... péntek van, voltak dolgok, amiket ma megnéztem, voltak dolgok, amiket ma elmeséltem, voltak dolgok, amikre gondoltam, és voltak gondolatok... szóval voltak gondolatok, amiket leírva sem tudok elfogadni. Elvesztegetni a tehetséget olyan áldás, amelyet csak a bolondok engedhetnek meg maguknak. Tehetségről beszélni ott, ahol híja van a szorgalomnak olyan leves, nos, olyan, amelynek híg a leve, így maradok az eredeti témámnál.

Hazaérve a szobajetim édesen nyaldosta a lábam és kérdezte:

- Mi volt ma a munkában?

- Semmi...

Vallomás

- Febrio?
- Igen?
- Hol vagyunk most éppen?
- A Velencei lagúnában uram.
- És mióta vagyunk itt?
- Vagy egy hete, uram. Azóta, hogy kitalálta, hogy megkeressük a hölgyet!
- Ah, értem. De nem találjuk sehol, ugye Febrio?
- Nem, sajnos, uram; úgy néz ki, hogy nincs itt.
- Milyen kár...

Buster

–        Hé, Buster! Gyere ide!

Lock nem akart sokat vacakolni, még annál kevesebbet lelkizni. Annyit akart csak, hogy Buster meghallja, hogy hívja, és azonnal menjen oda hozzá.

Már kezdett fáradni a karja, és nagyon nehezen tudta tartani, úgyhogy tényleg nagyon akarta, hogy Buster siessen, és menjen neki segíteni. A kölyök viszont vagy nem hallotta, vagy leszarta, hogy mit szeretne Lock.

–        HÉ!!! Buster, gyere már ide! Nem hiszem el ezt a kölyköt.

Remegett a keze, ahogy tartotta, de nem volt semmi, ahova letámaszthatta volna. Bármennyire is szerette volna végre elengedni, nem tudta. Az izmai már kezdtek hasogatni, de Buster csak nem került elő.

–        Ezt nem hiszem el – sziszegte a fogai között – KÖLYÖK, ha nem kerülsz elő, esküszöm, hogy…

–        Nyugi, Lock, itt vagyok.

Lock kis híján a lábára ejtette, annyira meglepődött, hogy maga mellől hallja a srác hangját.

–        Végre, kölyök, már azt hittem, hogy itt hagysz.

–        Soha nem tennék olyat. Mi kéne?

–        Hogy mi kéne? Szerinted?

Annyira egyértelmű volt a helyzet, hogy csak egy elmeroggyant tett volna fel ilyen kérdést, meg ezek szerint Buster.

–        Na, gyere és segíts! Fogd meg a másik végét, és emeljük meg.

–        Bocs, de nincs hozzá semmi kedvem.

–        Hogy mi?

–        Mondom, Lock! Nincs hozzá semmi kedvem. Jobban mondva még lehet, hogy lenne kedvem, de most… nem tudom, most inkább nem segítek.

–        Te most csak szívatsz, ugye?

–        Nem.

Buster teljesen elképedt, és döbbenetében fáradt karjai elengedtek, a Föld pedig recsegve leesett!

Nyughass

Nyughass egy apró, csecsemőnek is beillő, kellemetlen szőrős lény. Alapból nem lenne vele semmi gond, ha nem nyálazná rendre össze a fogasokat; nem harapdálná rendszeresen a bal bokám, és nem nézne rám olyan szemekkel, mintha én lennék maga a Mikulás. Szóval, Nyughass egy kissé nehezen elviselhető izé, de van benne valami nagyon jó. Alapból nem csinál mást, mint engem bosszant, nyáladzik, és a szekrénybe bújva, csendesen büfizik. Na, ez is valami. Alapból egyébként helyes kis kurta, combos szőrgolyó, amely, ha eldobok neki bármit, de tényleg bármit… nos, semmit nem hozz vissza, de legalább messzire rohan. Imádom. És időnként Buksinak csúfolom, mert két szottyadt lábacskáján kívül egyetlen hatalmas szőrős fejből és egy baromi nagy fekete gomborrból áll. Ajánlom mindenkinek, hogy szerezzen be egyet! Én a sajátomat a puhaizék.malacfej.com oldalon rendeltem, és cuki masnival a fején hozták ki.

Számolatlan

Számolatlan, kutatón magam elé lesve várom a vágyam. Nem keseregve, keresve, görnyedten ülve a fékezhetetlen szélén, csak magába vájón, egyszerűen kutatom. Nem lelem, nem is hiszem, hogy lelnem kéne, vagy muszáj volna, hogy felfedjem; de számolatlan keresem, csak keresem reménytelen. Míg egyszer elém nem libben. Kelletlen lelkesen repesve, szívemen ugorva egy nagyot, elém úszik. Nem kérdez, nem is lát, szinte meg sem érez, csak úgy a maga teljességében elém lép, és kérdez.

–        Téged hogy hívnak?

–        Hogy hogy hívnak? Bocsánat, ne… nem tudom…

–        Különös, pedig azt hinném, hogy aki erre jár, az mind tudja, mi a neve.

–        Valóban különös, de sajnos nem tudom, hogy mi a nevem.

–        Adjak egyet? Szeretnél?

–        Fontos ez?

–        Nekem igen. Hisz minden, ami van, annak neve is akad…

–        Hm… milyen igaz. Jó! Akkor adj nekem egy nevet, de valami szellemes, értelmes, jó nevet.

–        Ahogy kívánod. Bár nem tudom, hogy milyen vagy.

–        És?

–        Azt tudnom kéne, hogy nevet adhassak neked.

–        Oh, értem. Akkor, akkor legyek mondjuk pajkos.

–        Pajkos? Azt ne, az olyan ostoba szó!

–        Jó, rendben, csak hirtelen ez jutott eszembe. Akkor ezt hagyjuk. Legyek inkább mély és sötét.

–        Mint a csillagtalan éjszaka? Vagy mint egy üresfejű kidobó?

–        Hm… ez megint nem az igazi…

–        Nem, bizony, hogy nem.

–        Rendben, akkor legyek egyszerűen ilyen.

–        Milyen?

–        Hát ilyen! Nem látod?

–        Igazság szerint nem látom. Látnom kéne?

–        Ööö… ami azt illeti, azt hittem, látod.

–        De mit?

–        Hát, hogy milyen vagyok.

–        Nem látom. Kérlek, mutasd meg jobban!

–        Hát jó! De ígérd meg, hogy ha meglátod, nem sikítasz és nevet is adsz!

–        Ígérem!

Jó! Nagyon jó. Hát leszek, ami vagyok; vagyok, ami leszek; ez vagyok, és ilyen leszek:

Nádszál

Természetes közelséggel figyeltem a kölköt. Olyan lágyan ringott a víz felszínén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem is nagyon akartam megzavarni. Csak figyeltem. Istenem, de nagyon régen is volt, amikor utoljára én is ilyen lazán tudtam csak úgy létezni. Létezni, és a sima, érintetlen felületen ringani. Akkor persze még jóval fiatalabb voltam. Szinte még gyerek…

Most azonban nem rólam van szó, és csak csodálni tudom, hogy még mindig nem süllyedt el. Persze, valójában nem is olyan nagy csoda, mindig is tehetsége volt hozzá, hogy a lehetetlent is könnyedén meglovagolva, olyan merész és csodás dolgokat tegyen, amelyeket mások elhinni sem mernének. Ilyen volt az öcsém.

Talán már lenyugvóban volt a nap, amikor lassan a hasára fordult, és rám kacsintott.

–        Hé, Tom!

–        Mi van? Mit akarsz, te lökött?

–        Semmit, csak arra gondoltam, hogy kicsit dumálhatnánk.

–        Miről?

–        Nem is tudom, miről lenne kedved beszélgetni?  Kaján vigyorral az arcán felzavarta a kezével a vizet, közben pedig csak engem nézett. Kis szemét, tudja, hogy kell engem kínozni.

–        Mondjuk, beszélgessünk az időjárásról.

–        Az időjárásról? – mordult fel – Hát az halálian unalmas téma. Beszéljünk inkább a nőkről!

–        A nőkről? Te kis hülye, mit tudsz te a nőkről?

–        Én? Nem sokat, de ahogy elnézem a legkedvesebb bátyámat, hát te sem tudsz sokat róluk.

–        Dehogy nem tudok! Tudom, hogy bolondok.

–        Ez aztán a megállapítás.

–        Meg, hogy cserfesek. És azt is tudom, hogy nyughatatlanok. Meg, hogy soha nem tudhatod, hogy mit is akarnak igazán, persze azt ők sem tudják soha igazán.

–        Hallod! Te aztán tényleg nagy tudója vagy a témának, bátyus.  Röhögve lefröcskölt, de nem vette a fáradtságot, hogy komolyabban sikerüljön a mutatvány, csak a maga laza, leszarom stílusában tette.

–        Hé, ezt hagyd abba!

–        Mit? Még el sem kezdtem. Pont annyira nem kezdtem el, mint amennyire te nem értesz a nőkhöz.

–        Ezt meg honnan veszed?

–        Onnan, hogy ha értenél hozzájuk, akkor legalább két-három bolondulna érted.

–        Nagyszerű, már a saját öcsém is számon tartja az életem!

–        Dehogy, csak erről valamivel érdekesebb beszélni, mint az időjárásról.

–        Szerintem meg nem.

–        Hülye vagy!

–        Te meg gyerekes.

Ezzel duzzogva elfordultam tőle. Ő pedig továbbra is mosolyogva babrálta a vizet.

Joke Glance

Ferminion Joke Glance. Egyike azon kevés férfiaknak, akik képesek egy kezükkel átemelni a Holdat a Föld másik oldalára. Mégsem teszi meg ezt gyakran, mert általában fél kézzel is kevés lenne elismerni, hogy a Holdnak azon az oldalon van a helye, ahol éppen van. Persze időnként, amikor Ferminion Joke Glance lerészegedik a haverokkal, akkor elszabadul a pokol. Vidám ír nótákat énekelgetve, Dublin utcáit kumisszal beterítve verekszenek. Egymással, az aranyhalakkal, időnként a rájuk küldött yardokkal, de leggyakrabban magukkal a csillagokkal. Ekkor Glance mindig elveszíti rátartian híres önuralmát, és hatalmasat rúgva a földbe felpattan, és nem hogy áthajítja, de elrepteti bolygónk szép arcának legszebb lámpását, a Holdat. Oly messzire küldve, hogy azt utána már más meg nem találja. Hát így mulat egy valódi férfi, ki derekasan berúgott…