Nádszál

Természetes közelséggel figyeltem a kölköt. Olyan lágyan ringott a víz felszínén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem is nagyon akartam megzavarni. Csak figyeltem. Istenem, de nagyon régen is volt, amikor utoljára én is ilyen lazán tudtam csak úgy létezni. Létezni, és a sima, érintetlen felületen ringani. Akkor persze még jóval fiatalabb voltam. Szinte még gyerek…

Most azonban nem rólam van szó, és csak csodálni tudom, hogy még mindig nem süllyedt el. Persze, valójában nem is olyan nagy csoda, mindig is tehetsége volt hozzá, hogy a lehetetlent is könnyedén meglovagolva, olyan merész és csodás dolgokat tegyen, amelyeket mások elhinni sem mernének. Ilyen volt az öcsém.

Talán már lenyugvóban volt a nap, amikor lassan a hasára fordult, és rám kacsintott.

–        Hé, Tom!

–        Mi van? Mit akarsz, te lökött?

–        Semmit, csak arra gondoltam, hogy kicsit dumálhatnánk.

–        Miről?

–        Nem is tudom, miről lenne kedved beszélgetni?  Kaján vigyorral az arcán felzavarta a kezével a vizet, közben pedig csak engem nézett. Kis szemét, tudja, hogy kell engem kínozni.

–        Mondjuk, beszélgessünk az időjárásról.

–        Az időjárásról? – mordult fel – Hát az halálian unalmas téma. Beszéljünk inkább a nőkről!

–        A nőkről? Te kis hülye, mit tudsz te a nőkről?

–        Én? Nem sokat, de ahogy elnézem a legkedvesebb bátyámat, hát te sem tudsz sokat róluk.

–        Dehogy nem tudok! Tudom, hogy bolondok.

–        Ez aztán a megállapítás.

–        Meg, hogy cserfesek. És azt is tudom, hogy nyughatatlanok. Meg, hogy soha nem tudhatod, hogy mit is akarnak igazán, persze azt ők sem tudják soha igazán.

–        Hallod! Te aztán tényleg nagy tudója vagy a témának, bátyus.  Röhögve lefröcskölt, de nem vette a fáradtságot, hogy komolyabban sikerüljön a mutatvány, csak a maga laza, leszarom stílusában tette.

–        Hé, ezt hagyd abba!

–        Mit? Még el sem kezdtem. Pont annyira nem kezdtem el, mint amennyire te nem értesz a nőkhöz.

–        Ezt meg honnan veszed?

–        Onnan, hogy ha értenél hozzájuk, akkor legalább két-három bolondulna érted.

–        Nagyszerű, már a saját öcsém is számon tartja az életem!

–        Dehogy, csak erről valamivel érdekesebb beszélni, mint az időjárásról.

–        Szerintem meg nem.

–        Hülye vagy!

–        Te meg gyerekes.

Ezzel duzzogva elfordultam tőle. Ő pedig továbbra is mosolyogva babrálta a vizet.