Rávetemedés

Az Írás kényszerként lépett fel velem szemben a minap. Egy életlen kést ragadott a kezébe, és fenyegetően a szemem elé emelte.

- Gergely! Írnod kell!

- Különben?

- Különben ezzel az életlen késsel vágom ki az értetlen részét az agyadnak.

- Oh, valóban? Ez nagyon hízelgő. És melyik része is lenne ez pontosan az agyamnak?

- Az eleje.

Elég határozott volt az Írás, így nem volt sem merszem, sem kedvem visszakérdezni, hogy ezt miből is gondolja, hiszen ennyi erővel akár a vége is lehetne. De ő eltökélt volt. Nem hezitált volna, és akár egyetlen rosszul elejtett szavam hatására is azonnal támadott volna. Persze nem úgy, ahogyan ő gondolta, hanem a maga sajátos módján. Úgy tudtam volna elképzelni, hogy rám ugrik, és addig csiklandoz, amíg kötélnek állva írni nem kezdek.

Szerencsére erre soha nem került sor. Elkezdtem írni, ő pedig lassan a helyére tette az életlen kést, és még csak köszönésre sem méltatva távozott. Különös egy alak. Időnként elgondolkodom rajta, hogy ez mind valóban megtörtént-e, vagy csak az elmém tréfált meg. Talán ez is, talán az is; a lényeg, hogy panasz már kevésbé érhet, hiszen mint ahogy te magad is olvasod, írok. :)