Számolatlan

Számolatlan, kutatón magam elé lesve várom a vágyam. Nem keseregve, keresve, görnyedten ülve a fékezhetetlen szélén, csak magába vájón, egyszerűen kutatom. Nem lelem, nem is hiszem, hogy lelnem kéne, vagy muszáj volna, hogy felfedjem; de számolatlan keresem, csak keresem reménytelen. Míg egyszer elém nem libben. Kelletlen lelkesen repesve, szívemen ugorva egy nagyot, elém úszik. Nem kérdez, nem is lát, szinte meg sem érez, csak úgy a maga teljességében elém lép, és kérdez.

–        Téged hogy hívnak?

–        Hogy hogy hívnak? Bocsánat, ne… nem tudom…

–        Különös, pedig azt hinném, hogy aki erre jár, az mind tudja, mi a neve.

–        Valóban különös, de sajnos nem tudom, hogy mi a nevem.

–        Adjak egyet? Szeretnél?

–        Fontos ez?

–        Nekem igen. Hisz minden, ami van, annak neve is akad…

–        Hm… milyen igaz. Jó! Akkor adj nekem egy nevet, de valami szellemes, értelmes, jó nevet.

–        Ahogy kívánod. Bár nem tudom, hogy milyen vagy.

–        És?

–        Azt tudnom kéne, hogy nevet adhassak neked.

–        Oh, értem. Akkor, akkor legyek mondjuk pajkos.

–        Pajkos? Azt ne, az olyan ostoba szó!

–        Jó, rendben, csak hirtelen ez jutott eszembe. Akkor ezt hagyjuk. Legyek inkább mély és sötét.

–        Mint a csillagtalan éjszaka? Vagy mint egy üresfejű kidobó?

–        Hm… ez megint nem az igazi…

–        Nem, bizony, hogy nem.

–        Rendben, akkor legyek egyszerűen ilyen.

–        Milyen?

–        Hát ilyen! Nem látod?

–        Igazság szerint nem látom. Látnom kéne?

–        Ööö… ami azt illeti, azt hittem, látod.

–        De mit?

–        Hát, hogy milyen vagyok.

–        Nem látom. Kérlek, mutasd meg jobban!

–        Hát jó! De ígérd meg, hogy ha meglátod, nem sikítasz és nevet is adsz!

–        Ígérem!

Jó! Nagyon jó. Hát leszek, ami vagyok; vagyok, ami leszek; ez vagyok, és ilyen leszek: