Radikalizálódás.

Tudod, olyan érzés, mintha elevenen felfalna valami. Átalakul minden és érzed, hogy nem te irányítasz, nem te döntesz és még csak kicsit sem te határozod meg, hogy mi történjen. Minden egyszerűen rád zuhan és az éjszakánál is sötétebb halállal von be.

Ekkor kezdesz először szorongani, aggódni. Keresed a lehetséges kiutat, de tudod olyan nincs mert ez a te dolgod és te felelsz azért, hogy itt most mi fog történni. Hála a sok hónapnyi kitartó és időnként kétségbeesett edzésnek, nem rémülsz azonnal halálra, és felkészülsz a legrosszabbra. Nem is kell sokat várnod.

Gomolygó sötét árnyként lopakodik feléd. Nincs egyedül és nem is téged akar, csak azt amiért jöttél. Jobb, erősebb, nagyobb gyorsabb és több mint te. De nem adod fel, mert soha nem adod fel. Gyerekként már megtanultad, felnőttként pedig elfelejtetted, így jönnek és emlékeztetnek rá, te pedig mindent meg is teszel. Szerencsére már nem vagy egyedül, már nem kell magadat győzködni, így jobbak az esélyeid, mert a tudatos éned is segít.

Az ilyen csaták mindig nagyok, hol kívül, hol belül, hol mindenhol és még annál is messzebb, és bár annak látszik, nem reménytelen, na nem akkor és ott, hanem mindig és csakis mindig utána.

Mégis félsz mikor felkelsz, mégis rettegsz, amikor visszaalszol és mégis visszaalszol, mert vissza kell aludnod. Mert mégis ki aludna helyetted, ha te nem alszol mások helyett? Persze ez csak színtiszta nagyképűség, de jól eső, keserves, önelégült érzés :).

Tévedés.

Gyakorlatlanságomnak tudható be, hogy ekkorát hibáztam. Állítani próbáltam a dolgon, de semmit nem sikerült elérnem, sőt! Még egy kicsit összébb is kuszáltam. Bár tény, hogy ehhez a típushoz egyáltalán nem értek, de akkor is. Mennie kellett volna, vagy legalább is ne romlott volna el...

A fenébe!

Mindegy. Lehet, hogy a részletek nem lesznek 100%-an tökéletesek, de azért csak elmegy. Remélem, hogy elmegy.

Izgatottan kezdtem hát megint neki, de csak nem akart az a fránya hiba javulni, időnként olyan vicces dolgokat csinált, amilyennel korábban soha nem volt gond. Pöfögött, felfordult, kinyúlt és húzavonakodó lett,  úgyhogy egyre jobban aggódtam, hogy az egészet le kell majd fújnom, átalakítva és kihagyva az érzékeny részeit. VÉGÜL, megvilágosodtam és jött az Isteni szikra! Felhívtalak:

- Szia!
- Szia, mi van? Nagyon késő van már.
- Tudom, csak hallani szerettem volna a hangodat.
- Miért?
- Mert hiányoztál.
- Csöp-csöp-böööööö... erre nekem most nincs időm. Épp aludtam.
- Oké, akkor azért kerestelek, mert a fukszturácisó kondenzátor átcsatoló hipoalergén részecske része lefagyott.
- Oh, hányszor?
- Háromszor, minden tizenkettedik másodpercben. Mit kell ilyenkor csinálni?
- Húzd ki a dugót és dugd be újra!
- Ennyi?
- Nem, de ez elég lesz!
- Oké, köszi!
- Szívesen! 
- Szia.
- Szia.
- Szép álmokat!
- Hagyjál.

Nos. A kísérleti stádiumban lévő Defictron projekthez tartozó érzelmi tartály még nem szuperál teljesen jól, de legalább rajta vagyunk az ügyön és ha kitartóan dolgozunk tovább, akkor akár néhány hónap alatt meglehet az áttörés. Addig is, igyekszem elkerülni a lehetséges tévedéseket, vagy valami hasonló.

Hibéria!

Nincs még egy olyan hely mint Hibéria! Hiába keresel, reménykedsz, vagy szeretnél, de sehol nem találsz még egy olyan helyet mint Hibéria. 

Nevének csengése, akár a fagyos és rideg-hideg Szibéria, de Hibéria, egyáltalán nem olyan és nem is ott van. Hibéria a világunk közepében található emberuszok ősi hazája, ahol egy kézen fogott napraforgó adja az életető energiát és Hibéria legfontosabb termékét a wotot. 

A wot alapvetően egy energiaital, amit ha megiszik az ember 36/71 órán keresztül képes a világ bármely pontjára teleportálni és ott, kb. egy napot eltölteni. Legyen ez a mi csillagrendszerünk, vagy akár távoli idegen galaxis, ahol mindenki visszafelé sétál és fejjel lefelé számol. Szóval a wot a legcsodálatosabb ital és a leg... Szóval frankó. 

A Hibériaiknak összesen hat pár lábuk és négy pár kezük van, tehát egyáltalán nem olyanok mint az emberek, viszont ennek köszönhetően nem térnek el a legtöbb idegenfajtól, ami nem a földön él, csak időnként benéz. Fő bevételi forrásuk az urgmunt gyártásból és a távolba-hallásból van. Bár időnként nagy turista csoportok is érkeznek hozzájuk, akik mind gazdag, a föld különböző pontjairól származó üzletemberek és manók. Ezek a csoportok, kikapcsolódni és persze Wot-túrázni jönnek, úgyhogy végül is kijelenthetjük, hogy Hibériának dinamikusan fejlődik a turizmusa. 

Akit érdekelnek a további részletek az tekintse meg a hivatalos Hibériai weboldalt: 

hatrapicuri:\\ikshdlajfékasmfésamf-..f.sfmaihfaisdajfpajfa.HIBÉRIA! :)

Ha sikerül megtalálni akkor pedig nagyon jó utazást! 

Hábránd.

Váratlanul hosszúra nyúltak a váratlanul rövid pillanatok. De közben csak izzik az éjszaka. Szép vagy és én szerencsés. A szobába dobott pillanat neki feszül a lehetetlennek, hogy ez a dolog működik közöttünk. Varázslatba teljesedik ki minden hangyányi érintés és minden pici csipkelődés amivel kényeztetsz. Én pedig boldog vagyok. Kövér, mosolygós és boldog.

Varázslatban osztozom veled, egy idő lopott varázslatban, amiben hárman vagyunk szereplők. Te. Én. Meg egy lehetetlen bolhás szörny, egy macska. Izgulok, hogy hogyan viszonyulsz hozzá, de hozod a szokásos formád. Csipkelődsz, vonogatod a szemöldököd, sóhajtozol és gúnyosan kedves mosollyal nézel. De amikor magadra hagylak és a gondjaid elkerülnek, édessé válsz és szép gyermek módjára szeretsz és szeretsz és még többet szeretsz. Öledbe, karodba veszed a lényedből vágyott szépet, és finomsággal táncolva kóstoltatod meg a lelked azzal a kiválasztott kedvessel, aki éppen hogy oly szerencsés, hogy előtted lenni adatott neki.

Szerelmesen ölelve merülsz a kettősségébe az éjszakának, vágyak ráncát hagyva rajta a pillanaton amikor szeretni adod magad. Én viszont, léhává válva állok és esendőn könyörgöm, hogy minden szép legyen. Persze, hogy elbénázom. Milyen szánalmas, milyen ócska és mennyire, de mennyire emberien gyenge. Nem csoda, hogy keserűvé válik a lelkem és félelmeim kúsznak a tetteim helyébe. Hülye, javíthatatlan ócskavasa vagyok múltamnak, hibáimnak és tagadhatatlan hiányomnak. Nem vagyok sem jó, sem tökéletes és időnként talán csak álcába mártott báb vagyok, aki igyekszik énekelve felelni a lehetetlenre. Hibátlan, tiszta, tökéletes idommá lenni, ami soha, sehol, senkinek nem okoz csalódást. De ez hiába való törekvés. Lehetetlen feladat, mert mint ahogy te magad is, én is vagyok, aki vagyok. Jóval-rosszal hintett, sós húsa a létnek. Lélekfogó puszta ábrándja az életnek. Egyszerű, kicsi tévelygő szelídsége a valóságnak, ami keresi a helyét a magának való neked adott igazságban és saját reményében a mának, hitében a holnapnak.

Törekszem, lépkedek, felborulok, felkelek és tovább lépek. Ennyit érek és pusztán ennyit is kérek, mert nem vagyok tökéletes, de nem vagyok hazug, és csak időnként téves. Ilyen vagyok, mondvacsinálttá harácsolt, eszkábált fia az égnek.

Nyakatekert.

- Szóval ez egy kép a képben?
- Igen Moris, miért mit gondoltál, hogy mi ez?
- Nem tudom kedvesem, elsőre nekem egy horgásznak tűnt.
- Egy horgásznak? Te nem vagy normális, vagy megint a szokásos szarkasztikus, fanyar humorodé a főszerep a józan komolyság és műélvezettel szemben.
- Ha te mondod drágám.
- Nem vagyok a drágád!
- Oh, valóban. Mindig elfelejtem a lehetetlenül finom kapcsolatot, ami összeköt minket és ami vasba veri a további lehetőségeinket.
- Nekünk kedves Moris, nincsenek további lehetőségeink!
- Mint ennek a képnek?
- Hogy érted?
- Pontosan úgy, ahogy most rám nézel. Értelmetlen kérdést tettem fel, egy értelmetlen képpel kapcsolatban, hogy hasonlatba hajítsam a te kételkedésedet a lehetetlen helyzettel kapcsolatban amit generálsz, köztem és közted.
- Úgy érted, hogy nem vagy műértő és nem értékeled, hogy elhoztalak erre a kiállításra?
- Hm. Hagyjuk kedvesem, fáraszt az állandó kitérésed!
- Nem vagyok a kedvesed!
- Pontosan ez fáraszt!
- Engem pedig a pimaszságod.
- A pimaszság legalább szórakoztató!
- Nem, mert a csintalanságod kalanddal párosul.
- Én inkább veled párosulnék.
- Meg hiszem azt, de sajnos erre nem vagy alkalmas.
- Szép ez a kép!
- Éles váltás, gyengülsz kedvesem?
- Nem vagyok a kedvesed!
- Most nem mondod, hogy megsértődtél?
- Mondjuk inkább úgy, hogy kellemetlenné vált a beszélgetés vonala.
- Iránya Moris. Kellemetlenné vált a beszélgetés iránya!
- Egy beszélgetésnek nincs iránya drágám!
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy a beszélgetések, sem jobbra, sem balra nem mennek. Hanem csak egyenesen feléd. Így nincs iránya, csak vágya, hogy eljusson hozzád!
- Pazar!
- Cinizmus? Lopod a kellékeimet?
- Hah! Ha ezek az ócska módszerek a te kellékeid, akkor lehet, hogy most véletlen befordultam egy "ócska holmik kicsiny boltjába" és kölcsönöztem egyet!
- Szeretem, amikor ilyen bosszús vagy!
- Én pedig utálom, hogy mindig felbosszantasz.
- Felmenjünk hozzám?
- Minek?
- Beszélgetni....

Vakkantás a holdra.

Vermut kimászott az épület tetején lévő párkányra és körbenézett. Nem érzett félelmet, sem elkeseredést, nem is azért tette, mert rosszra készült, hanem mert tudta, hogy meg tudja találni a módját annak amit már régóta keresett. Szinte a bőrén érezte a lehetőségét annak, hogy tud repülni és már nem állt messze attól, hogy megvalósítsa. Sőt! Már csak annyi maradt hátra, hogy kipróbálja és belevesse magát a gyakorlásba.

A Headstreet épülete a legmagasabb toronyház volt amit a városközepén találhatott és több nagy sikerű filmet is forgattak már itt. Azokat, amikben a hősök ennek a tetejéről rugaszkodtak el, hogy megváltsák a világot. Vermut is erre készült. Elrugaszkodni és repülni.

- De ez lehetetlen Vermut! Repülni képtelenség, csak gépek segítségével vagyunk erre képesek.
- Nem hiszem. Biztos, hogy meg lehet csinálni, csak még senki nem próbálta, vagy nem beszélnek róla.
- Kérlek! Kérlek, engedd, hogy lebeszéljelek róla! Ez nem gyerekjáték. Ebbe bele fogsz halni.
- Nem erről szól az élet?
- Miről?
- Arról, hogy belehalunk?

Hatvankét emelet magasságból erre visszagondolva, már mást gondolt az utolsó mondatáról, amit Anrienak mondott. De nem számított. A trükk, abban van, hogy tudni kell, hogy működik. Tudnia, hogy meg tudja csinálni. Nem zuhanni, hanem repülni.

Becsukta a szemét és kitárta a karjait. Érezte, ahogy rángatja a szél, de a veszélyes pozíciója ellenére, mégse tépi le a mélybe.

- Csak akarni kell!

Suttogta maga elé és lelépet....

Eleinte nem érzett semmit. Csukva volt a szeme és csak annyi történt, hogy zuhant. De nem ezt akarta, nem is ez történt. Lassan formálta a szavakat, lassan mozdult a keze és még lassabban állt meg. Átgondolta, újra élte és megváltoztatta, nem zuhant, nem esett, nem toccsant szét. Megállt. Egy helyben a hetedik és a tizedik között. Érezte, hogy minden az irányítása alatt van. Hallotta, ahogy a kocsik megállnak alatta és többen dudálnak. Érzete, hogy a szél még mindig süvít, de már barátságosan körbefonja. Csukva tartotta a szemét és elmosolyodott.

- Tudtam, hogy meg lehet csinálni.

Ellazította magát és neki lendült. Akár egy rakéta úgy törte át a lehetetlenség falát és szökkent az ég felé, körbe táncolva a tornyokat társává válva a szélnek. Megállíthatatlanul, szabadon akár egy álom, száguldott, tombolt, nevetett és feljebb, feljebb és még feljebb tört. Nem volt határ, nem volt megállás kirajzolódtak a csillagok és Vermut lassan eltűnt.

Soha többet nem látta senki és azóta is azt hiszik, hogy nem sikerült neki. Mindenki azóta is szentül hiszi, hogy lehetelten repülni, pedig Vermutnak igaza volt:

"Biztos, hogy meg lehet csinálni, csak még senki nem próbálta, vagy nem beszélnek róla. "

Kristóf a csodafiú.

Kifolyik a szemem és alig látok. De ez mind nem számít. Elhanyagoltam a világ egyik legkedvesebb oldalát az egyblognektek.blogspot.com-ot. Aminek köszönhetően, az oldal őrző tündérre, egy hegyes fülű kobold csuda, ma már megint megrótt és kilátásba helyezte a büntetést, ha lustaságomon felül nem kerekedek és nem írok ma sem semmit. Be is rezeltem elég rendesen, úgyhogy amint hazaértem azonnal neki kezdtem, hogy elárasszam, újabb érzésekkel az oldalam. Lássunk is neki.

Valamikor nagyon régen, amikor még az emberek szíve kőből volt, élt egy kis fiú. Elég fura neve volt, úgyhogy ide nem is vésem le, mert se megjegyezni, se leírni nagyon nem lehet. Szóval ez a kisfiú, hívjuk Kristófnak, rendelkezett egy nagyon különleges adottsággal. Képes volt akár írás közben is elaludni.

Valahogy így:

Kirso.ad,.a,smdáf.afmaágas.g..g.g.g......................................................

Kakukkosfa.

Vagyasz-kaja határában, a Wimbledomb mögött, nőtt egyszer egy állati szép szürke kakukkosfa. Az a fajta, amelyik minden egész és fél órában, egyszer kakukkolt egy durvát. Vidám kis fa volt, amit mind a Wimbledombiak, mind pedig a Vagyasz-kajaijak nagyon szerettek, mert nemzedékek óta, megbízhatóan kakukkolta nekik mindig is az idő éppen betöltött állását. Egy alkalommal azonban egy dagadt tolvaj keveredett a környékre és mit sem sejtve, nagy kárt tett. Lelopta a kakukkosfa legfelső aranyágát, amin maga a mindentudás ősi ere futott végig, egészen a gyökerekig. A helyiek nagyon rimánkodtak is másnap amikor rájöttek, hogy nincs meg az az aranyvesszőcske, mert így nincs többé kakukkolás sem, úgyhogy kétségbe esésükbe szörnyű tettre szánták el magukat. Kivágták a fát és kérgéből, héjából készítettek mindenkinek egy otthonra felakasztható kakukkos órát.

Azóta megy jól az órásoknak, és szomorkodik egy emléktábla a kakukkosfa gyökerébe téve. Alábbi veretes szöveggel telibe vésve:

"Kár, hogy volt már az ami nincs, milyen jó lenne, ha lenne megint aranytincs!" 

Őszbe fúlva.

- Tudod édes fiam. - mondta egyszer a boldogságban megőszült drága jó atyám. - Az életből annyi lehet a tied, amiért tenni érdemesnek találtattak és csak annyit tarthatsz meg, amennyit más is kívánna belőle, ha melletted lehetne. Nem többet s soha nem kevesebbet. Ezért van úgy, hogy ily nagyon vágyuk azt az egyet, akivel megoszthatjuk mindenünket. Szomorúságunkat, elkövetett bűneinket, kedvességünk azon maradékát, amit neki is megosztunk, és mindazt a sokat, amik mi magunk vagyunk. Ez által vagyunk mi emberek és ezért élünk ezen a teketóriás, rögös öreg gömbön. Ezért is megyünk el majd innen idővel, hogy valahol, bőrébe bújva a sok jónak-rossznak amit elkövettünk, újabb dolgokat megélhessünk.

Őszbe borult édes jó atyám, mindig tudta, hogy mit beszél és nem egyszer sok igazság volt szavaiban. Nem is csoda, hogy eszembe jutott mindez, mikor a minap elhagytam a világot és beleléptem a csodákkal szőtt kertjébe az ősznek. Varázs kert volt az, olyan hely, hol az ember azzal van akivel igazán és nagyon szeretne lenni. Nem csak egy pillanatra, hanem egészen addig amíg nem kell olyan messzire menni, hogy onnan már errefelé nincs is visszaút.

Csodásan szuszogott és nagyokat sóhajtozott. Élénk kék szemeivel nem egyszer rám nézett és mosolyogva kérdezte:

- Na mi lesz?
- Mikor mi lesz? - kérdeztem én.
- Öt, tíz, száz év múlva. Mi lesz akkor, azt mond meg nekem?

Elismerem nehéz kérdés elé állított, amiket nagyon szeretett, mert lételeme a kérdez-felelek. Ravasz csapdák egész halmát szórja mindig a lábam elé és figyeli, hogy ügyesen és szépen kikerülve végig megyek e rajtuk, hogy elérve őt megöleljem, vagy elveszítve türelmemet elfordulok tőle és bukott módon elevickélek.

- Azt nem tudom. - válaszoltam.
- Pedig tudnod kéne!
- Talán.
- Egy talán soha nem elég jó. Mi lesz ha megöregszel, mi lesz ha én megöregszem és nem lesz már semmi olyan jó, mint amilyen jó most minden. Mi lesz, ha már az ősz, a tél és a nyár sem kell nekünk és egymás idegeire menő vénemberek leszünk, akinek máshogy is alakulhatott volna az élete. S csak sóhajtozva emlékszünk majd vissza, hogy mi mindent veszítettünk el.

Kétségtelen, hogy aggódva is szépséges a két zafír amikkel rám néz, miközben szomorún sóhajtva összetörik a jövő súlya alatt. De így is szeretem, gyönyörű, élénk és kell nekem. Mindenem, ahogy atyám is tanácsolta egykoron, elé terítem.

- Senki sincs ki bizton tudná a válaszokat, mert a jövőnek pont ez a lényege, hogy ne ismerhessük. Ha ismernénk, soha semmit sem tennénk, vagy mert mindenképpen sikerül amit szeretnénk, vagy mert hiába küzdünk, úgysem lesz semmi soha olyan ahogy mi szeretnénk. Ezért van csukva előttünk ez az ablak, és bezárva ez az ajtó. Nem marad hát más nekünk csak a reménység és a kitartás, hogy szép és jó jövő vár ránk. Olyan amiért teszünk és nem olyan amit csak elszenvedünk.
- Én ezt nem hiszem. - dacosan néz a képembe és látom, hogy bár tetszik neki a válaszom, mégsem elég. - Mert te dagadt leszel és unalmas, én pedig másra fogok vágyni, és ez lesz a veszte mindennek ami most még szépnek és jónak tűnik. - persze vigyorog is közben, hiszen csipisz csapdák egész hegyét hányta éppen elém és alig várja, hogy lássa, óvatosan lépdelek e felé, vagy ügyetlen gyáva módon ismét feladom. Nem tehetek róla én is mosolygók a felvetésen és a képen, ahogy látom magam sörért rimánkodni, részeges, kövérnek tetszőn üldögélve egy szobakanapén, míg ő egy szolnoki elektroműszerész után futkos, aki gazdag, megbízható társa lehet egy életen át. Kicsit fogós is a kérdés, úgyhogy elég sokáig csak gondolkodom, azonban a végén megérik a fejemben a válasz.

- Szeretlek.
- Ez meg mit jelentsen?
- Egyszerűen csak annyit, hogy szeretlek és jöjjön bármi is át az ismeretlen jövő kapuján felénk, szeretni foglak és legjobb tudásom szerint igyekszem megmaradni önmagam és megtartani téged. Ha ez elég, akkor elég, ha kevesebb, mint mire szükség lenne a jövőmben, hát legalább nem állok majd előtte lehorgasztott motyogós fejjel, hogy én nem tetetem meg mindent.

Őszbe fúlva figyelem a felhőket. Nézem ahogy a szél a szemem elé küldi őket, ő pedig csak annyit mond, hogy "Nézd milyen szép.". Észreveszem és mosolygok rajta, mert valóban szépek a felhők, szép a fa koronája is ami fölém borul, és varázslatos a pillanat, a perc, az óra, amit együtt töltünk. Még akkor is ha a kétségek tengerén egy egészen apró ladikkal evezünk. Szépséges viszont minden evező csapás és szépséges ő maga is...