Őszbe fúlva.

- Tudod édes fiam. - mondta egyszer a boldogságban megőszült drága jó atyám. - Az életből annyi lehet a tied, amiért tenni érdemesnek találtattak és csak annyit tarthatsz meg, amennyit más is kívánna belőle, ha melletted lehetne. Nem többet s soha nem kevesebbet. Ezért van úgy, hogy ily nagyon vágyuk azt az egyet, akivel megoszthatjuk mindenünket. Szomorúságunkat, elkövetett bűneinket, kedvességünk azon maradékát, amit neki is megosztunk, és mindazt a sokat, amik mi magunk vagyunk. Ez által vagyunk mi emberek és ezért élünk ezen a teketóriás, rögös öreg gömbön. Ezért is megyünk el majd innen idővel, hogy valahol, bőrébe bújva a sok jónak-rossznak amit elkövettünk, újabb dolgokat megélhessünk.

Őszbe borult édes jó atyám, mindig tudta, hogy mit beszél és nem egyszer sok igazság volt szavaiban. Nem is csoda, hogy eszembe jutott mindez, mikor a minap elhagytam a világot és beleléptem a csodákkal szőtt kertjébe az ősznek. Varázs kert volt az, olyan hely, hol az ember azzal van akivel igazán és nagyon szeretne lenni. Nem csak egy pillanatra, hanem egészen addig amíg nem kell olyan messzire menni, hogy onnan már errefelé nincs is visszaút.

Csodásan szuszogott és nagyokat sóhajtozott. Élénk kék szemeivel nem egyszer rám nézett és mosolyogva kérdezte:

- Na mi lesz?
- Mikor mi lesz? - kérdeztem én.
- Öt, tíz, száz év múlva. Mi lesz akkor, azt mond meg nekem?

Elismerem nehéz kérdés elé állított, amiket nagyon szeretett, mert lételeme a kérdez-felelek. Ravasz csapdák egész halmát szórja mindig a lábam elé és figyeli, hogy ügyesen és szépen kikerülve végig megyek e rajtuk, hogy elérve őt megöleljem, vagy elveszítve türelmemet elfordulok tőle és bukott módon elevickélek.

- Azt nem tudom. - válaszoltam.
- Pedig tudnod kéne!
- Talán.
- Egy talán soha nem elég jó. Mi lesz ha megöregszel, mi lesz ha én megöregszem és nem lesz már semmi olyan jó, mint amilyen jó most minden. Mi lesz, ha már az ősz, a tél és a nyár sem kell nekünk és egymás idegeire menő vénemberek leszünk, akinek máshogy is alakulhatott volna az élete. S csak sóhajtozva emlékszünk majd vissza, hogy mi mindent veszítettünk el.

Kétségtelen, hogy aggódva is szépséges a két zafír amikkel rám néz, miközben szomorún sóhajtva összetörik a jövő súlya alatt. De így is szeretem, gyönyörű, élénk és kell nekem. Mindenem, ahogy atyám is tanácsolta egykoron, elé terítem.

- Senki sincs ki bizton tudná a válaszokat, mert a jövőnek pont ez a lényege, hogy ne ismerhessük. Ha ismernénk, soha semmit sem tennénk, vagy mert mindenképpen sikerül amit szeretnénk, vagy mert hiába küzdünk, úgysem lesz semmi soha olyan ahogy mi szeretnénk. Ezért van csukva előttünk ez az ablak, és bezárva ez az ajtó. Nem marad hát más nekünk csak a reménység és a kitartás, hogy szép és jó jövő vár ránk. Olyan amiért teszünk és nem olyan amit csak elszenvedünk.
- Én ezt nem hiszem. - dacosan néz a képembe és látom, hogy bár tetszik neki a válaszom, mégsem elég. - Mert te dagadt leszel és unalmas, én pedig másra fogok vágyni, és ez lesz a veszte mindennek ami most még szépnek és jónak tűnik. - persze vigyorog is közben, hiszen csipisz csapdák egész hegyét hányta éppen elém és alig várja, hogy lássa, óvatosan lépdelek e felé, vagy ügyetlen gyáva módon ismét feladom. Nem tehetek róla én is mosolygók a felvetésen és a képen, ahogy látom magam sörért rimánkodni, részeges, kövérnek tetszőn üldögélve egy szobakanapén, míg ő egy szolnoki elektroműszerész után futkos, aki gazdag, megbízható társa lehet egy életen át. Kicsit fogós is a kérdés, úgyhogy elég sokáig csak gondolkodom, azonban a végén megérik a fejemben a válasz.

- Szeretlek.
- Ez meg mit jelentsen?
- Egyszerűen csak annyit, hogy szeretlek és jöjjön bármi is át az ismeretlen jövő kapuján felénk, szeretni foglak és legjobb tudásom szerint igyekszem megmaradni önmagam és megtartani téged. Ha ez elég, akkor elég, ha kevesebb, mint mire szükség lenne a jövőmben, hát legalább nem állok majd előtte lehorgasztott motyogós fejjel, hogy én nem tetetem meg mindent.

Őszbe fúlva figyelem a felhőket. Nézem ahogy a szél a szemem elé küldi őket, ő pedig csak annyit mond, hogy "Nézd milyen szép.". Észreveszem és mosolygok rajta, mert valóban szépek a felhők, szép a fa koronája is ami fölém borul, és varázslatos a pillanat, a perc, az óra, amit együtt töltünk. Még akkor is ha a kétségek tengerén egy egészen apró ladikkal evezünk. Szépséges viszont minden evező csapás és szépséges ő maga is...